10. fejezet

Megkésve, de itt van a 10 feji is!
emélem tetszeni fog... :D
plíz komizzatok drága imádott olvasóim!!♥♥
Puszil benneteket: DorCsa

Hozzám való

Jake garázsában ültem, és kidülledő szemekkel figyeltem, hogy mindent pontosan elrendezget sorjában, és mindnek tudja a pontos nevét, és definícióját…

Ennyi alkatrésztalapjában nem is láttam még, nemhogy még tudjam is, hogy honnan szedték ki, hova rakják vissza, mi lesz tőlük jobb, és hogy mi a nevük.

Jacob viszont tudta, hogy melyik motoralkatrésznek mi a funkciója, és én ezért csodáltam is.

-         És… mikor akarsz fodrászhoz menni? – érdeklődtem.

-         Nem tudom… te is levághatnád nyugodtan! – nevetett.

-         Oké! – bólintottam rá, mire ő kicsit megszeppent. – Hol az olló?

-         Mögötted lévő szekrény 3. fiók felülről – igazított útba, mint egy GPS.

-         Félsz mi? – kérdeztem, miközben megpillantottam az ollót.

-         Nem… csak nem számítottam rá, hogy belemész – vigyorgott.

-         Jó… de ha elcseszem, én nem vállalom a felelősséget – emeltem fel mind a kéz kezem.

-         Oké.

Abbahagyta az alkatrészek rendezgetését, és leült a sámlira.

Én pedig megfogtam az első tincset, és olyan öt centisre levágtam.

Elnevettem magam, mert olyan furcsa volt, hogy én hajat vágok.

-         Ne kopaszra, jó? – utasított.

-         Okés – kuncogtam.

Megfogtam egy másik tincset, és megpróbáltam ugyanakkorára vágni… furcsa mód sikerült.

És így tettem az összes hajszálával.

Elöl kicsit próbáltam hosszabbra hagyni, hátul pedig kicsit rövidebbre.

Nem nézett ki úgy, mint aki most jött egy menő fodrásztól, de azért elég tűrhető volt.

Kerestem egy tükröt.

-         Tá-dá! – és elé tartottam.

Ő félénken belenézett, én pedig az ajkamba haraptam, mert csak most fogtam fel, hogy egy jó darabig az én művemmel a fején kell mászkálnia…

És mi lesz, ha nem tetszik neki? – gondolkodtam.

Végigsimított a haján, és elmosolyodott.

-         Nem is olyan szar egy kezdőtől… - nézett rám, és visszadobta a türköt a fiókba, úgy, hogy még csak el sem tört.

-         Köszönöm – pukedliztem neki.

-         Na, akkor szeretnél motorozni? – kérdezte.

-         De még nincsenek készen… - néztem a kéz szétszedett roncsra.

-         Elmegyünk a roncstelepre, beszerezzük, ami kell, és holnapra összerakom neked. Jó?

-         Oké – ujjongtam.

Megfogta a kezemet, és kisétált velem a garázsából.

Beültünk a Rabbitba, és elhajtottunk a roncstelepig. Közben Jake egész végig magyarázott, hogy hol a fék, gáz, ilyenek.

Én pedig próbáltam mindet megjegyezni. És nagyjából sikeresen.

Amikor a telepre értünk én maradtam a kocsiban, mivel odakint nagyon hideg volt, és Jake ragaszkodott hozzá, hogy maradjak a kocsi fűtés közelében.

Én pedig engedelmeskedtem, mert nem tudtam ellenállni a gyönyörű hófehér mosolyának, és az új hajának sem.

Dagadtam a büszkeségtől, hogy ilyen jót tudtam alkotni.

Kicsi koromban a Barbie-aim haját vágtam csak le… és egyszer általánosban vágtam a sajátomból is, mivel szekáltam, hogy nem merem. Hát én pedig mertem.

Halkan dúdolgattam a rádióban játszott számot, és közben figyeltem, ahogy Jacob mindenféle havas alkatészt gyűjt össze.

Elábrándoztam, a múltamon…

Pillanat! Mit csináltam?? Vissza tudok emlékezni rá? – kérdeztem magamban.

Megpróbáltam felidézni, és sikerült.

De leginkább csak dühöt váltott ki belőlem, amikor például az éttermi esténkre gondoltam. Már nem szerettem. Csöppet sem.

Én már Jacob Blacket szerettem. De őt ám nagyon.

Bár nekem még mindig furcsa volt ezt mondani, mivel annyira belém volt ivódta, hogy: Szeretlek Edward Cullen.

Pedig hát ez most gyökeresen átváltozott Szeretlek Jacob Black!-re.

Mindenesetre rájöttem, hogy ő sokkal inkább hozzám való.

Nem olyan tökéletes – pont úgy, mint én.

Nem olyan hideg – mivel alapjában úgy jöttem Forksba, hogy utálom a hideget, erre összejövök a hideg szó emberi megfelelőjével… furcsa.

Nem olyan tartózkodó – sokkal inkább szeretem manapság a lazább embereket, és dolgokat, mintsem a mindentől tartózkodó Edwardokat.

Nem olyan furcsa – emlékezzünk csak vissza az első találkozásra biológiaórán… azt hittem, hogy ott nyomban megeszik. És bizony annak igencsak nagy esélye volt, mivel egy vámpír mellé ültettek biosz órán.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy összerezzentem, amikor Jake egy újra itt vagyok üdvözlő puszit nyomott az arcomra.

-         Megijesztettelek? – kérdezte.

-         Csak elbambultam.

-         Oké – mosolygott rám. – Na és… hol is van a gáz?

Elkezdett kikérdezni, hogy megbizonyosodjon, hogy mennyi maradt meg abból, amit nekem mondott.

A 70%-ára emlékeztem, a többit meg csak tippeltem – nem mellesleg rosszul.

Mire visszaértünk Jake garázsához, újra mindent átmagyarázott.

-         És két fék van az egyik a… - magyarázta, de én közbevágta, és szájon csókoltam.

Láthatólag megszeppent, és nem számított rá, hogy letámadom egy szenvedélyes csókommal.

De én is meg tudok lepni embereket…

-         Nekem így is jó… - mondta és visszacsókolt.

Ott csókolóztunk… percekig, vagy tán órákig is.

Vele nem kellett visszafognom magam, és ő meg pláne nem tette.

Ezerrel faltuk egymást, és közben beletúrtam a hajába.

Olyan régóta akartam már beletúrni egy fiú hajába csókolózás közben anélkül, hogy eltolna magától. És Jacobbal ezt megtehettem.

Vele mindent megtehettem. Akár vérezhetett volna a fejem, ő akkor sem akart volna megenni, hanem inkább kihívni a mentőket.

Vele minden olyan emberi volt. Minden olyan jó…

Jake volt a nekem való fiú. Az, akivel életem végéig boldog tudtam volna lenni.