Epilógus

Sziasztok...

Eljött az idő. El kell válnom, el kell válnunk ettől a történettől is.
Talán ezt szerettem legjobban írni. Bizonyíték rá a szememet szúró könnycsepp. És az, hogy nem is tudok mit írni. Csak próbálom visszatartani a könnyeimet.
Mert nagyon hiányozni fog a történet, és remélem, hogy nem csak nekem :)
Reggel elkezdtem készülődni. Megmostam a hajam, szépen megszárítottam, sminkeltem egy kicsit és próbáltam mosolyogni, mielőtt ideültem volna. Most meg elfolyt a szempillafestékem és... és azt hiszem, félek. Félek, hogy nem lesz tökéletes, hogy lehetne jobb, és... és hogy mi lesz ez után.
Remélem, hogy sikerült megkedveltetnem veletek a karaktereket, és hozzátok nőttek, mint egy család. Így persze még nehezebb elengedni őket, de egyszer csak el kell.

Köszönöm nektek, hogy itt voltatok, a segítségeteket, a támogatásotokat, a biztatásotokat. Bízok benne, hogy nem most olvastok tőlem utoljára :)

De ezen az oldalon utoljára kívánok nektek jó olvasást, és reménykedem benne, hogy tetszett, amit alkottam. Mert én nagyon szerettem ezt csinálni.

Dóri

A farkasom és én

2010. december 20. - 2012. július 25.

Epilógus

-          Kinyithatom?

-          Nem – nevet újra Jake.

Az ujjammal idegesen dobolok a combomon. Ha jól számolom, már több mint egy órája vagyunk úton. Jacob a kormány mögött ül, én meg mellette, bekötött szemmel. Megőrjít, hogy nem tudom, hová visz.

-          Most?

Bella! Még oda sem értünk – kacag. Minden bizonnyal nagyon élvezi, hogy szenvedek. Tudja, hogy nem szeretem a meglepetéseket. Főleg az ilyen szembekötős meglepetéseket.

-          Mikor érünk oda? – kíváncsiskodom tovább.

-          Bells, lazíts.

Megpróbálok. Tényleg, igyekszem. De annyira fúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogyha nem Jacob kényszerítene rá, már rég letéptem volna magamról a sálat.

Jacob benyomja a rádiót, majd addig piszkálja, amíg nem talál egy ismerős adót. Kicsit megnyugszom, hogy még a közelben vagyunk, és nem léptük át az államhatárt. Elképzelésem sincs, hová akarhat vinni.

-          Otthon még be kell raknom egy mosást. Emlékszel? Nincs több zoknid. És fel is kell sepernem. – Semmi hatást nem gyakorlok rá. Talán csak még jobban szórakozik rajtam, mert halkan kuncog. – Jacob Black! – Ingerülten felé lendítem a kezem, hogy a vállába boxoljak, de elvétem. Vagy elhajol, nem tudom. Mindenesetre még jobban nevetni kezd.

-          Bo-bocsi – dadogja, mielőtt újból nevetni kezdene. – De látnád az arcod. Tudod, csücsörítesz, amikor koncentrált. Nagyon édes. – Egy gyors puszira magéhoz húzza a fejem.

Az út hátralévő részében a másik irányba próbálok fordulni, és durcáskodom. Remélem, hogy Jake megszán, és legalább egy kis információt elárul, de nem.

Fél óra múlva lassul az autó, és én kapkodni kezdem a fejem.

-          Ott vagyunk?

-          Ühüm. – Olyan titokzatosan dörmög, hogy majdnem ész nélkül kipattanok az autóból. De inkább megvárom, hogy ő nyisson ajtót nekem.

Az egyik keze a derekamra csúszik, és óvatosan vezet. Majdnem elesem valamiben, de ő természetesen elkap.

-          Leszedhetem végre, és kinyithatom a… - Még mielőtt befejezném a mondatot, megállít és elkezdi kicsomózni a sálat.

Az ajkamba harapok izgatottságomban, és majdnem toporzékolni kezdek. Annyira kíváncsi vagyok már, hogy hová hozott.

Lassan leszedi a sálat a rólam, de én még egy pillanatra lehunyva tartom a szemem, mielőtt kinyitnám.

Először fel sem fogom, mi van előttem, de aztán a szám elé kapom a kezem, és Jake nyakába vetem magam.

-          Örülsz? – duruzsolja a fülembe, miközben felemel a földről, és magához szorít.

-          Ez egy ház! Te vettél egy házat? Nekünk? Jake… egek… - Könnyekben török ki, mert nem tudom leírni az érzéseimet.

-          Tetszik? – kérdezi kíváncsian, miután leenged. A szememet fürkészi.

Mivel képtelen vagyok beszélni, csak hevesen bólogatok. Szorgosan törölgetem a könnyeimet, de egyre csak gördülnek ki a szememből. Annyira örülök!

Jacobbal már jó ideje együtt éltünk Seattle-ben, mert ott jártam főiskolára. De mivel idén végeztem, döntés előtt álltunk, hogy maradjunk, vagy esetleg költözzünk. Az pedig, hogy vett nekünk egy lakást, ráadásul a La Push-ban, a világ legjobb ajándéka. Még ha nem is szeretem a meglepetéseket.

-          Gyere, megmutatom! – Lelkesen kézen ragad, és bevezet a takaros házikóba. Ami csak a miénk. El sem merem hinni. – Hát, öö… bútorokra még nem igazán volt időm, és amúgy is azt akartam, hogy együtt válasszunk, szóval. Még kicsit üres. – Látom rajta, mennyire izgul, hogy milyen véleménnyel leszek.

Végre abbahagyom a sírást, és megszorítom a kezét.

-          Ez… ez tökéletes – suttogom. Boldogan elmosolyodik, és közelebb lép, hogy megcsókoljon.

-          Örülök, hogy tetszik – mondja a csók után, és a homlokomnak dönti az övét. Az orrunk összeér, én pedig érzem a leheletét a számban, és tovább akarom csókolni. Ő viszont megköszörüli a torkát és pimaszul mosolyog rám. – Azért egy matracot beszereztem.

Visszamosolygok rá, mielőtt az ajkunk újra összeér, és az egyik szoba felé kezdünk araszolni. Jacob útközben sem tétlen, a keze a blúzom alá siklik, és végigfut a hátamon. Több év után is ugyanúgy borzongok bele az érintésébe.

Rádőlünk a matracra, és egy szempillantás alatt kerülnek le rólunk a ruhák, miközben nem szabadulnánk egymást forró ölelésétől.

~♥~♥~

Jake karjai közt fekszem, kipirulva, és még mindig forrón a vágytól, ami iránta tombol bennem. Hallom a heves szívdobbanását a fülem alatt. A világ legjobb hangja.

-          Neked is… ugyan olyan jó, mint először? – suttogja. Megcirógatom a mellkasát, majd az államat rátámasztom, hogy a szemébe tudjak nézni.

-          Igen – mosolygok. – Vagy talán még jobb is.

A keze a derekamon közelebb húz hozzá, hogy egy szinten legyen az arcunk. Egymás vonásait fürkésszük. Hátrasimít egy kósza tincset, mielőtt komolyan a szemembe nézne. A pillantása tele van boldogsággal és szerelemmel. A tükörképe lehet az enyémnek.

-          Téged szeretlek a legjobban a világon – lehelem. Mosolyogva letörli a kósza könnycseppet az arcomról.

-          Jobban szeretlek az egész világnál – suttogja, mielőtt elválaszthatatlan ajkaink újra találkoznának.

Vége

39. fejezet

Sziasztok!
Hát, itt tartunk. Az utolsó fejezet az epilógus előtt.
Nem is akarnék mást hozzáfűzni.
Jó olvasást,
D.

39. fejezet

A szemem elkerekedett, miközben pillantásomat Jacob és Felix között kapkodtam.

Ezt tényleg Edward tette?

-          Mégis miért bízzak magában? – vetettem oda végül. A vámpírokban nem kell feltétlenül megbízni, hát, ha még Volturi tagok is. De észrevettem, hogy a támadó felállásom lényegesen lazul. A testem megbízott Felixben, de az eszem nem. És én az utóbbira hallgattam.

-          Azért, mert még életben vagy. Hidd el, ha rosszat akarnék, már régen nem élnél – kacsintott rám.

Megráztam a fejem, mert egy pillanatra elterelte a gondolataimat, hogy egy Volturi vámpír flörtölni próbál velem. Teljesen értelmetlen.

-          És akkor miért van itt? Mit keres?

-          A csata nem volt benne a tervekben, Aro nem hinném, hogy örülne neki. Jane ragaszkodott annyira hozzá, én pedig eljöttem. Az a kis csitri mindenkit meg akar ölni, aki csak az útjába kerül.

-          Tessék? – képedtem el. Az agyamban addig kutakodtam, amíg a helyükre nem kattintottam a neveket.

A Volturi vezetője Aro. Jane az a vámpír, akinek a képessége az, hogy fájdalmat tud okozni. Felix bizonyára valami őr lehet, ha ilyen nagydarab.

Szóval Aro elküldött ide egy csapat Volturi vámpírt – fene tudja, miért. Jane pedig úgy határozott, hogy megtámad minket. Pontosabban Cullenéket és valószínűleg a farkasokat.

Sam bizonyára ezért nem volt elérhető. A távolság miatt nem hallottuk, és visszajönni sem tudott, mert minden bizonnyal ott van rá szükség. A csatában.

Paul és Embry pedig valószínűleg belerohannak a közepébe. Teljesen fáradtak lesznek, lehet, hogy nem lesz elég erejük harcolni. Mi van, ha Embry megsérül? Mi van, ha bárki megsérül közülünk? Istenem, Alice!

-          Vigyél el oda! - kiáltottam ingerülten. – Állítsd meg őket! Minek vagy itt egyáltalán? Válaszolj már! – Ingerültségemben gyorsan letegeztem, és a hajamat markoltam, hogy kapaszkodhassak valamibe. Hihetetlenül kétségbe voltam esve.

Aztán eszembe jutott, hogy nem hagyhatom itt Jacobot egyedül, a semmi közepén, végképp nem egy vámpírral. Így is éppen hogy még él.

Letérdeltem Jake mellé, és intenzívebben estem neki, mint valaha.

Kiabáltam, rázogattam, még egy pofont is lekevertem neki. Rimánkodtam, hogy segítsen, ébredjen fel, mert szükségem van rá; mindenkinek szüksége van rá.

-          Kicsi lány, hagyd már! – dörmögte Felix. El tudtam képzelni, mennyire jól mulat a próbálkozásomon, hogy fölébresszem Jacobot.

Abbahagytam Jake rázását, és fölálltam, kihúztam magam, és egyenesen Felix vörös szemeibe néztem. Tudtam, hogy a tekintetemben egy csepp félelem sincs. Felix mintha kicsit meg is lepődött volna, de még ez után jött a kitörésem java.

-          Minek vagy itt? Menj innen! Takarodj! Ha nem segíteni jöttél, semmi keresnivalód itt, egyedül is megoldom a helyzetet! – Nem kiabáltam. A hangom halk volt, az éle mégis felért azzal, mintha ordibálni és visítozni kezdtem volna. – Mi a francra vársz?

-          Nem tudod megoldani – jelentette ki. Nem engedtem meg magamnak, hogy elbizonytalanodjak. – Ezt senki sem tudja.

-          Ide figyelj, vámpír! – böktem meg a mellkasát erősem az ujjammal. – Én képes vagyok rá!

És amint kimondtam, higgadt hangon, teljesen magabiztosan, száz százalékosan bízva önmagamban rájöttem, hogy igazat beszélek.

-          Mi összetartozunk. Őt senki sem veheti el tőlem.

-          Persze – dünnyögte. Úgy méregetett, mint egy őrültet. Lehet, hogy az is voltam.

-          Én meg tudom menteni. Én képes vagyok rá. Csak én. És megmentem!

Nem tudtam, honnan merítem az erőt. Egyszerűen csak a semmiből jött, és ellepett, felbuzdított. Hittem magamban, és abban, hogy Jacobért bármire képes vagyok.

Ő hihetetlen, lehetetlen helyzetekben sietett a segítségemre, és húzott ki a bajból. És ha ő meg tudta értem ezt tenni – számtalanszor -, akkor a fenébe is, én is meg tudom csinálni.

Képes vagyok rá, érte meg tudom tenni. Egymás bevésődései vagyunk, kapocs van közöttünk. És nem csak azért, mert egy legenda alapján ez így van. Nem. Azért, mert szeretjük egymást, és a másikért bármire, de bármire képesek vagyunk.

Ez a szerelem.

Jacob felé fordultam, és majdnem elájultam. Az erőm elillant belőlem, de nem csak az, ami nemrég jött hirtelen. Szinte az összes erőm elszállt belőlem, és már alig tudtam nyitva tartani a szemem, miközben a padló felé zuhantam.

Azt viszont még láttam, ahogy Jacob kinyitotta a szemét.

*~*~*

-          Bella, ébredj!... Nyisd ki a szemed… ne hagyj itt… maradj velem… Bella, nem hagyhatsz itt!... Én vagyok az, Jake… Bella… Bella… Bella…

*~*~*

Hirtelen mély levegőt vettem, mint aki majdnem megfulladt, annyi ideig tartotta bent az előzőt. Hörögtem, köhögtem, sajgott a fejem, és minden másom is. Úgy éreztem, elevenen gyújtottak meg, és hagytak ott, hadd égjek.

De éltem.

Némán sikoltottam segítségért, de aztán lassan rájöttem, hogy valóban sikoltozom. Kinyitottam a szemem. Először minden homályos és zavaros volt, de egy idő után egy arc körvonalai kezdtek megjelenni előttem.

-          Jake – leheltem, de ő meghallotta, és hevesen bólogatott.

Lehunytam a szemem, mert tudtam, hogy most már mind a ketten jól leszünk. Engedtem a fáradságomnak, és az álmaim köze zuhantam, ahol nem volt fájdalom.

Többször is felriadtam az értelmetlen és kusza rémálmaimból, de olyan könnyen visszacsúsztam az eszméletlenségbe, hogy időm sem lett volna kijózanodni, és nemet mondani az alvásra. Lehetetlenül ki voltam merülve, s bár azt nem értettem, miért, semmi kedvem nem volt ellene harcolni. Tudtam, hogy Jacob ott van velem, és vigyáz rám. Ha ő jól van, akkor nem lehet semmi baj.

-          Bella, Bella… - Olyan volt, mintha egy fal túloldaláról szólongattak volna, de azért felfigyeltem rá. – Fel kell kelned.

-          Hm? – dörmögtem, és megpróbáltam kinyitni a szememet, de hiába a sok pihenés, nem volt rá erőm.

-          Eljöttek értünk. – A két szó beszorult egy dobozba, és oda-vissza pattogott a falakon, visszhangot vert. Amikor viszont kibogoztam a jelentésüket, kipattant a szemem. – Itt van Alice – suttogta Jacob. Majd már észre is vettem felette a tündérien gyönyörű barátnőmet.

Ő is leguggolt mellém, és kisimította a hajam a szememből, majd letörölt valamit az arcomról… egy könnycseppet.

-          Mi-mindenki jól van? – leheltem. Erőm híján és a sírástól összeszorult torokkal csak ennyire futotta, de biztos voltam benne, hogy Alice hall engem.

Alice továbbra is az arcomat simogatta. – Sss… Bella. Hazaviszünk. Jobban leszel, ígérem.

Meg akartam rázni a fejem, és újra megkérdezni, hogy mindenki jól van-e, de már majdnem megint visszacsúsztam az álmaim közé. A maradék energiámat arra használtam fel, hogy nyitva tartsam a szemem.

Alice gyengéden alám nyúlt, hogy a karjaiban vigyen, de Jacob megrázta a fejét.

-          Tudom vinni – jelentette ki határozottan.

-          Jacob. Viszem én… - Alice hangja hűvös volt, és parancsoló. Ritkán hallottam tőle ilyet, így azt gondoltam, biztosan meg van rá az oka, hogy használja.

Jake valószínűleg bólintott, mert a hűs karok egy pillanat múlva egy hideg márványtesthez húztak, és én befészkeltem magam Alice karjaiba.

Észre sem vettem, eddig mennyire melegem volt, amíg meg nem éreztem a barátnőm jeges, megnyugtató hőmérsékletét.

-          Tűzforró – hallottam meg Alice hangját. De már megint egy fal állt közöttem és a külvilág között. Egyre gyatrábbul érzékeltem a dolgokat.

Egy másik, Alice-nél valamennyivel melegebb kéz ért hozzám. Jacob.

-          Azóta ilyen, mióta fölébredtem, ő pedig elájult.

Ki akartam nyitni a számat, és odasúgni Jacobnak, hogy szeretem, de már a szemeimet sem tudtam nyitva tartani. Gyenge voltam. Nagyon gyenge.

Hiába harcoltam teljes akaratomból, újból eszméletemet vesztettem.

*~*~*

Először csak az egyenletes ütemű pityegést hallottam, majd kiélesedett a fülem, és észrevettem, hogy valami csöpög mellettem. Infúzió, állapítottam meg. Még mielőtt kinyitottam volna a szemem, vakon felmértem a környezetemet, a többi érzékszervemre támaszkodva.

Éreztem magamban a tűket, és a testemen a takarót. Mivel nem éreztem azt a zavaró fertőtlenítő szagot, hanem helyette lágy virágillatot, biztos voltam benne, hogy nem a kórházban, hanem Cullenéknél vagyok.

Az emlékek gyorsan megrohamoztak. A kunyhó, a harapás, Felix, Jacob…

Füleltem, aztán meghallottam. Lassú, egyenletes légzés, és erőteljes, biztos szívdobogás. Az ő szívdobogása. Jacob itt van velem, és alszik.

Lassan kinyitottam a szememet. Éjszaka volt, és sötét, alig valamivel világosabb, mint amikor lehunyva tartottam a szemem. Az egyik fal, üvegből volt, így kiláttam a szabadba. A hold nem volt ott a látóteremben, pedig nagyon vágytam a megnyugtató ismerősségére.

Jacob ott ült – vagyis inkább már félig feküdt a kanapán, szétterpeszkedve. A feje hátrabicsaklott a falnak. Az arca sokkal fiatalabb volt, mint ébren.

Oda akartam hozzá nyúlni, és megsimítani az arcát, de a tűz miatt moccanni sem mertem. Mindig is féltem a tűktől.

 Bármit megadtam volna egy nagy pohár jeges vízért. Meg egy alapos fürdőért. Észrevettem, hogy borzasztóan izzadok. Büdösnek éreztem magamat. A tenyerem és a homlokom nyirkos volt.

Addig küzdöttem a lábammal, amíg ki nem sikerült azt dugnom a takaró alól.

Felsóhajtottam, ahogy megéreztem a hűs levegőt a forró bőrömön.

Szólni akartam valakinek, hogy segítsen végre rajtam, de ahogy kinyitottam a szám, észrevettem, hogy teljesen ki van száradva. Az ajkam cserepes volt, és fájt, ha mozgattam.

Zavart a hajam magam körül, és majd megőrültem, hogy arrább tehessem, de még mindig nagyobb volt a tűktől való félelmem.

Halkan kinyílt az ajtó, és magamban gyorsan hálát mondtam, hogy végre valaki jön és segít rajtam. De elhamarkodott dolgot tettem, mert amikor felismertem az alakot, úgy éreztem, szívesebben pusztulok bele az izzadtságomba, minthogy ez a valaki segítsen nekem.

-          Edward - sziszegtem, és minden izmom megfeszült, amitől viszont a tűk kezdet szúrni bennem.

Hangtalanul becsukta az ajtót maga mögött, de nem jött közelebb.

Hiába volt sötét, jól láttam, és könnyűszerrel ki tudtam venni, hogy a szeme nem a megszokott topáz színben pompázik. Karmazsinvörös volt, és vészjósló. Ösztönösen lestem minden árulkodó mozdulatát.

Nem tudtam, mit keres itt.

-          Röstellem, amit tettem Bella. Hidd el, nem tudom, mi ütött belém…

Összeszorítottam a számat, ahogy csak bírtam. Meg kellett állnom, hogy ráordítsak, bele a képébe. Annyit szenvedtem miatta már. Összetörte a szívemet egy semmiség miatt, aztán meg nem hagyta, hogy Jacobbal rendesen éljünk, gondok nélkül. Megharapta Jake-et, és nem csak ellenem, de az egész családja ellen is fordult. Nem tudtam, van e minderre bocsánat.

-          Én sem tudom, Bella, de könyörgöm érte…

-          Te olvasol a gondolataimban? – döbbentem le.

Eddig mindenki úgy tudta, hogy én vagyok az egyetlen, akinek a gondolataihoz Edward nem tud hozzáférni. Mi változhatott most?

Ő csak egyszerűen bólintott.

Az ajkamba haraptam, amivel fájdalom is nyilallt belé. Elfeledkeztem róla, hogy mennyire ki van cserepesedve. Edward arca lemerevedett, a szeme pedig elhomályosodott. Közben lassan megéreztem a vérem ízét a nyelvemen. Mielőtt még nyithattam volna a szám, Jacob fölriadt álmából, és a másodperc tört része alatt fölpattant, tettre készen.

Edward agya valószínűleg kitisztult, mert úgy tűnt el a szobából, hogy csak egy csíkot láttam belőle.

-          Bella! – Jacob már ott volt mellettem, míg én még csak éledtem a sokkból.

Mély levegőt vettem, és lenyaltam a vért a számról.

Jake megtörölte a homlokomat, majd egy pohár vizet tartott a számhoz, amit én mohón kortyolni kezdtem.

Köszönetképp hálásan rámosolyogtam, és próbáltam nem elsírni magam.

-          Úgy örülök, hogy felébredtél – dünnyögte, miközben a fejét a hasamra hajtotta. A kezemet végre meg mertem mozdítani; végigsimítottam a haján.

-          Aggódtam érted. Az a harapás… - Visszaemlékezni sem akartam.

-          Jól vagyok, nyugi. – Féloldalas, pimasz mosolyt küldött nekem. – Most már csak neked kell rendbe jönnöd. Elhiheted, milyen sokkoló volt arra ébredni, hogy épp összecsuklasz mellettem.

-          Nem tudom, mi történt.

-          Az a lényeg, hogy végre ébren vagy…

Újból nyílt az ajtó, és már majdnem azt hittem, Edward jött vissza, de Alice dugta be a fejét.

-          Szabad? –mosolygott rám, mire én csak bólogattam. – Ó, atya ég! De jó, hogy felébredtél. Totál kétségbe voltam esve, hogy nem látom a jövődet, meg minden, és… Ajj, Bella! Kell neked minden zűrt megtalálnod!

Elvigyorodtam Alice szokatlan összeszedetlenségén. Annyira szokatlan volt ez tőle, hogy muszáj volt megmosolyognom. Mindig fel volt készülve mindenre, és megtervezte a dolgokat, ő volt a forgatókerék, most pedig…

-          Ó, és Edward – komorodott el. – Visszajött. Azt a lányt, Sofiát is magával hozta. Átváltozott. Őszintén nem tudom, mi ütött belé, de teljesen kifordult magából. Esme talán még jobban össze van roppanva, mint volt… - A tenyerébe temette az arcát.

-          A csatában… senki sem sérült meg? Mi történt? Felix?

Alice nagyot sóhajtott, majd leült az ágyam szélére, és belefogott, hogy elmesélje töviről hegyire a történteket.

Miután Jacob keresésére indultunk, három nap múlva Alice megérezte a villámszerű összecsapást. Jane és apró, de annál százszorta erősebb serege abban a pillanatban határozta el, hogy megrohamozza Cullenéket, és velük együtt a farkasokat. A csata elég durva volt. Jane képességei sokat emeltek az ellenségen. Aztán kiderült, hogy Edwardot fogolyként tartják, és Alice rájött, hogy Jane őt akarja megszerezni. Kettejüket szerette volna „zsákmányként” Aro elé vinni, mert tudta, hogy mindig is szerette volna őket a sötét serege sorai közt látni.

A csata elején futott be Sam, és az volt a szerencse, hogy hátulról érkezett, teljesen váratlanul érve az ellenséget. Észrevette Edwardot, és kiszabadította, majd együttesen sikerült lesből megtámadniuk és megölniük Jane-t. Ezzel a csoport szét is esett, innentől gyerekjátéknak tűnt az egész.

Arra viszont nem számítottak, hogy Jane tartalék embereket is hagyott. Az egyik közülük új Volturi tag volt, veszélyes képességgel. Fizikai falat tudott fölhúzni maguk köré. Több tucatjával voltak az új támadók. Nagyon sokáig húzódott a csata. Hiába volt mind a két fél szuper gyors és erős, amikor két ilyen egyenrangú ellenfél egymásnak feszült, csak a szerencsén múlott, melyikük nyer. Paul és Embry húzták a mi oldalunk felé a mércét, amikor a csata végén berobbantak, friss erővel. A többi farkas ekkorra már durván leharcolt állapotban volt. A fizikai pajzzsal rendelkező vámpír kétségbeesett a két új farkastól, és a pillanatra leengedte a pajzsot. És ez a pillanat elég is volt arra, hogy elintézzék.

-          És Felix? – tudakoltam.

-          Nekem azt mondta, ő már az első csatában sem volt benne, amikor a második réteg pedig az engedélye nélkül indult el, eljött. Gondolta, mielőtt visszamegy Aro-hoz, visszanéz a házba – mondta Jake. – Miután felébredtem, nemsoká eltűnt. Ó, és sok szerencsét kíván neked… vagy mi – ráncolta a homlokát.

-          Szuper – fintorogtam. Nem volt szükségem egy Volturi vámpír jókívánságára. – De akkor mindenki jól van? A farkasok is?

-          Mindenki él. Vannak kisebb sérülések, de Carlisle elment a La Push-ba, és próbált segíteni.

Hátradöntöttem a fejem a párnára, és felsóhajtottam.

-          Hihetetlen, hogy kihagytam egy ilyen bulit! – szólalt meg Jacob. Erre én csúnyán néztem rá, és megkocogtattam a fejét.

-          Ilyet hallani sem akarok, oké? Ez nagyon nem buli!

Alice ránk mosolygott. Megfogtam a hideg kezét, de aztán gyorsan elengedtem, mert eszembe jutott, milyen nyirkos a tenyerem. Aztán az is, hogy milyen büdös lehetek, pláne egy vámpírnak.

-          Megfürödhetnék? – kérdeztem meg félénket.

-          Persze! Carlisle éjszakai műszakon van, de azt üzente, ha felébredsz, szabad vagy. Láthatólag nincsen semmi más bajod, csak a kimerültség. A biztonság kedvéért kötöttünk rád infúziót.

Megkönnyebbülten mosolyodtam fel. Alice óvatosan kihúzgált belőlem mindent, majd keresett nekem ruhákat. Amikor viszont ki akartam volna kelni az ágyból, valahogy nem találtam az egyensúlyérzékemet.

-          Segítsek? – karolt át Alice. Tudtam, hogy bármiben segítene nekem, hisz tavaly tavasszal, amikor eltörtem a lábam, akkor is ő volt segítségemre mindenben, a fürdést is beleértve.

-          Majd én – lépett mellém Jacob is.

Bocsánatkérően biccentettem Alice felé. Ő csak mosolygott rám, és átadott Jake-nek.

Jacob a karjába kapott, és úgy vitt be a fürdőszobába. Becsukta ránk az ajtót, majd leültetett egy aranyos kis puffra. Nem igazán értettem, mit keres egy puff a fürdőszobában, de már megszoktam, hogy Cullenéknél minden más.

Nem a ruhám volt rajtam, hanem egy kórházi rongy, ami mindig a betegeken szokott lenni. Utáltam, mert arra emlékeztetett, hogy ha ilyen van rajtam, akkor valami nem okés.

Megpróbáltam egyedül leküzdeni magamról, de Jacob lefogta a kezem, és halványan mosolygott rám.

-          Most meg mi van? – kérdeztem. – Megmosolyogni valóan szarul festek?

-          Hát… inkább ügyetlenül.

Közben megengedte a vizet az óriási – és ha azt mondom, óriási, akkor tényleg úgy is gondolom – fürdőkádba. Belelógatta a kezét, hogy ellenőrizze a hőmérsékletet, amikor úgy gondolta, már elég víz van benne.

A fejem felé parancsolta a kezem, és segített levennem azt a szörnyű köpenyt magamról. Nem zavart, hogy meztelenül lát, hisz nem ez volt az első alkalom, és ha az is lett volna, száz százalékosan megbíztam benne.

Felemelt a puffról, és lágyan belerakott a kádba. A víz pont megfelelő hőmérsékletű volt. Elernyedtem benne, és hagytam, hogy lejjebb csússzak, így a nyakamig belepjen. Behunytam a szemem, és csak élveztem. Amikor kinyitottam, Jacob fürkésző pillantásával találtam szembe magam.

-          Elférünk itt ketten is… nem? – suttogtam kacéran, ujjammal végigsimítva a víz felszínén.

Nem kellett neki kétszer mondani, nemsokára már nem csak a víz, hanem az ő karjai is körülöleltek. Mögöttem volt, én pedig a hátamat mellkasának vetettem, a fejemet pedig hagytam hátrabicsaklani a vállára. Kezével a hasamat simogatta, én pedig beleborzongtam az érintésébe, hiába volt a keze is és a víz is elég meleg.

-          Itt nem szabad – jelentettem ki határozottan némi vacillálás után. – Nem otthon vagyunk.

Jacob fölsóhajtott alattam.

Kimásztam a kajaiból, és a tusfürdőért nyúltam, meg egy fürdőszivacsért. Épp tusfürdőt akartam volna nyomni a markomba, amikor Jake kikapta a kezemből.

-          Ezt azért még szabad? – kérdezte, és a saját markába nyomott tusfürdőt, majd a másik kezével közelebb volt magához, és a vállamat kezdte el mosni. Az érintésétől fellobbant a vágyam iránta, és egy pillanatra elfeledkeztem arról, hogy hol vagyunk, mi történt, és mi fog. Csak a pillanat volt. A meleg víz körülöttünk, és mi ketten.

Aprót bólintottam.

Jacob keze a hátamra csúszott, én pedig közelebb evickéltem hozzá, és apró csókot nyomtam a szájára. Beleharapott az alsó ajkamba, ezzel nem engedve el, és a kezei közém fonódtak. Éreztem a forró és édes leheletét a számban.

-          Mosakodjuk meg, hogy minél hamarabb hazamehessünk, rendben? – suttogtam.

Jacob megforgatta a szemét, de azért bólintott, és visszafogta ezután magát. Amennyire tőle tellett.

Kéz a kézben sétáltunk le a lépcsőn a földszintre. Az Alice által számomra kiválasztott ruha nekem azért meredek volt a mély dekoltázsával, és már azzal is, hogy ruha volt. Egy kicsivel ért csak a térdem felé, de így is rosszul éreztem benne magam. Jacobnak viszont annál jobban tetszett.

Alice a semmiből perdült elénk, és sompolyogva átnyújtott nekem egy valamivel mell alá érő bőrdzsekit. Biccentve átvettem, és gyorsan bele is bújtam, majd felcipzáraztam addig, amíg végre megint valamennyire felöltözöttnek éreztem magam. Nem akarom én a kirakatban hordani a cicimet.

Valahonnan csörömpölést hallottam, majd Charlie tűnt fel az egyik ajtóban.

-          Bella! – kiáltott fel boldogan.

A karjaiba vetettem magam, ő pedig csak ölelt. Nem volt tökéletes apa-lánya kapcsolatunk, de tudtam, hogy aggódik értem. És bármennyire is tartózkodtunk az elején egymástól, mostanra összecsiszolódtunk.

-          Jól vagy? – kérdeztem, miután elengedtük egymást, és megint felvettük az egy lépés távolságot.

-          Aha – bólintott. – Hazaviszlek benneteket, oké?

-          Kösz, Charlie – mondta mögülem Jake.

-          Beszélhetnénk még előtte? – A hang az ajtó felől jött, Edwardtól.

Minden izmom megfeszült, és tudtam, hogy Jacob is éppen támadóállást vesz fel. Edward most már veszélyt jelentett rám – ránk.

-          Tudom kontrollálni magam, ha ő is ott van – felelt a gondolataimra, majd hátra nézett. A háta mögül Sofia bukkant fel. A szeme vöröses volt, de már kezdett sárgulni. Lesokkolt az újszülött vámpír látványa. – Ő biztosabb magában, mint én. Csak öt percet kérek…

Vonakodva bólintottam.

-          Menjetek a kocsihoz, mindjárt megyek én is – biccentettem Jacob és apám felé. Ők egy perc vacillálás után megbíztak bennem, és kimentek. Jacob még visszanézett az ajtóból, és amikor elhaladt Edward mellett, tudtam, hogy szikrákat vet a szeme. Láttam a feszültséget közöttük, a gyűlöletet.

-          Itt leszek, nem messze. Ha bármi történne… - biztosított Alice, majd ő is felszívódott.

Hármasban maradtam két vámpírral. Két veszélyekkel fenyegető vámpírral.

Sofia kibújt Edward háta mögül, és megragadta a kezét, ahogy előrébb lépett. A kreol bőre veszített árnyalatából, de még így is sötétebb volt, mint a többi Cullené. Egzotikussá tette. Hosszú haját nem fogta már össze; szabadon lengett körülötte, egészen a derekáig érve. Az arca tökéletes volt, és pontos. Hirtelen jelentéktelennek éreztem magam.

-          Még egyszer szeretnék bocsánatot kérni. Nem várom, hogy meg is bocsáss, de reménykedem – kezdte Edward. – És van valami, ami szerintem fontos lehet számodra.

-          Mégis micsoda? – köptem ingerülten.

-          Tudom, hogy kapocs van közöttetek Jacobbal. És az az elméletem, hogy ez segített életben tartani őt. Ez mentette meg az én… mérgemtől. – Nagyot nyeltem. – Szerintem működik közöttetek az energiaátvitel. És valószínűleg azért vesztetted el azt a védőpajzsot, ami kizárt a fejedből, mert rengeteg energiádba telt életben tartani Jacobot.

Nem néztem Edward szemébe, miközben a szavain gondolkodtam. Tényleg így sikerült volna életben tartanom? Ezért nem halt bele a vámpírméregbe? Talán.

Összeszedtem magam, majd határozottan néztem fel Edwardra.

-          Rendben. Köszönöm, hogy elmondtad. Van még valami más is?

Félrenézett, de láttam, hogy Sofia megszorítja a kezét, talán bátorításképp.

-          Itt hagyom Forksot – jelentette ki. – Nem tudom, a családom velem tart-e, de Sofia és én mindenképpen elmegyünk. Így lesz a legjobb. Mindenki számára.

Bólintottam. Nem voltam képes kinyögni egy „jó utat”, vagy egy „további sok szerencsét”-hez hasonló műanyag és átlátszó szöveget. Egyszerűen csak csendben maradtam.

Elindultam az ajtó felé, és nem akartam hátra nézni. Hallottam, ahogy Edward azt mormolja az orra alatt, hogy viszlát, Bella, de én nem köszöntem vissza.

Túl akartam végre lépni rajta. És talán most sikerült.

Ezzel talán vége a viharnak, és nem lesz több ehhez hasonló az életemben.

Most már csak Jacob lesz és én. A farkasom és én.