35. fejezet

Sziasztok!

Jól tudom, hogy késtem, meg minden, de nem szeretnék szabadkozni, egyszerűen nem mindig megy az írás. Ezzel a fejezettel szeretnék mindenkinek boldog hosszú hétvégét kívánni! Remélem eddig, és ezután is jól fog telni!

Puszillak titeket, jó olvasást, várom a véleményeket!

Dóri

35. fejezet

Billy gyorsan fellapozta a könyvet, nekem pedig köhögnöm kellett. Lehet, hogy a várfarkasok is megfázhatnak? Nem jönne jól…

-          Kérsz valamit? Csináljak teát? – kérdezte Charlie.

-          Köszi, jó lenne. – Jól esett, hogy ennyire aggódott értem. Úgy viselkedett, mint egy igazi apuka. Büszke voltam rá.

Egy pillanat múlva Charlie visszadugta a fejét a nappaliba.

-          Jake, segítenél? Nem igazán tudom, mi hol van…

-          Persze – mondta Jake, majd nyomott egy puszit a homlokomra, és kislisszolt mellőlem.

Billyt figyeltem, akit mintha beszippantott volna a régi sok legenda. Nem is beszippantották… inkább volt olyan, mintha hazatért volna. Egy idő után észrevette, hogy figyelem. Felmosolygott rám.

-          A nagyapám olvasta fel nekem mindig ezeket. Apámnak nem volt sok ideje rám. – Kicsit bánatosan elmosolyodott, de nem láttam benne, hogy neheztelne az apjára. Biztosan megbocsátott már neki. Oka lehetett, ha nem volt rá ideje.

Még lapozott párat, aztán közelebb húzta magához a könyvet, és szinte belebújt.

-          Megvan? – kíváncsiskodtam.

-          Azt hiszem, igen.

A szeme gyorsan futott végig a sorokon, mintha kívülről fújná már a mesét – ami nem is lehetett olyan valószínűtlen -, az ajka pedig aprókat mozgott olvasás közben.

-          Egy hasonló esetről tudunk, de a ti helyzetetekben lehet szó eltérésről, hisz Jacob alfa vérű. Akikről a történet szól, egyszerű emberek voltak, még az elsők között lettek alakváltók. A női farkasok nagyon ritkák, alig volt belőlük az évek során négy-öt.

Észre sem vettem, hogy Charlie és Jake már visszatértek, csak akkor, amikor Jacob visszaült mellém, a forró teát pedig a kezembe adta. Még nem kortyoltam bele, csak néha-néha megfújtam, hogy hűljön.

-          Mindketten farkasok voltak, és bevésődtek egymásba. Ők nem váltak le a falkájukról, de sokkal kevesebbet észleltek a többiek gondolataiból, közöttük viszont valamiféle kapocs volt. Összetartozás.

-          És ez csak azért van, mert mindketten farkasok vagyunk, és egymásba vagyunk vésődve?

-          Igen. Viszont ezzel nagyon vigyáznotok kell. Ők belehaltak. – Billy összezárta a könyvet, és letette a kisasztalra.

Jacobra néztem, de ő kerülte a pillantásom, továbbra is az apjára figyelt.

-          Miért?

-          A ti esetetek más, Jacob. Te alfa vagy, Bella pedig a párod. Ezért szigetelődtetek el. Leváltatok a falkáról. Ez csakis azért lehet, mert egymás lenyomatai vagytok. Így jobban tudtok egymásra koncentrálni. Megerősödhetnek az érzékszerveitek – még az átlagos alakváltókénál is jobban -, hogy meg tudjátok óvni egymást mindenről. – Visszaemlékeztem, mennyire csodálatos érzést volt mindent észrevenni. Mámorító.

El tudtam volna képzelni az egész életemet farkasként Jacobbal. Csak mi ketten. Vigyázhatnánk egymásra, törődhetnénk egymással, nem kéne mással foglalkoznunk, csak kettőnkkel.

Viszont ez sosem ilyen egyszerű. Hisz azok is belehaltak, akiket az ősi könyv említ.

-          Mi már leváltunk. Az első pillanatban – bólintott Jake. Az ökle idegesen ökölbe szorult, én pedig rásimítottam a kezem, hogy megnyugtassam, de nem sikerült. – Az érzékszervekkel is működik a dolog. Elképesztő.

-          Jake, le kell állnotok! - szögezte le Billy, mire a levegő megfagyott körülöttünk. – Ők ebbe őrültek bele – mutatott a könyvre. – Egyszer csak már nem lesz életetek. Farkasok lesztek, nem emberek. Nem alakváltók. Bent ragadtok!

-          Hogy érted ezt? – ráztam a fejem.

-          Nem tudtok majd visszaváltozni. Örökre farkasok lesztek.

Jacob felpattant mellőlem, ezzel majdnem kiverve a kezemből a teámat.

-          De meg lehet állítani, nem?

-          Talán van valami…

Charlie rendőrcirkálójának az anyósülésén ültem hazafelé menet, a Black nővérek cuccaiban. Charlie feltekerte a fűtést, amennyire csak tudta. Már jócskán beesteledett, a kocsi fényei nélkül vaksötétség honolt mindenhol. A csillagokat pedig valószínű eltakarták előlünk a felhők. Mint mindig.

-          Holnap itthon maradhatsz, rendben? Majd szerzek igazolást. Nem szeretném, ha oda-vissza változgatnál az iskolában, vagy megint rosszul lennél.

-          Köszi. – Megeresztettem egy halvány mosolyt. Nagyon álmos voltam, és szomorú is.

Otthon csak lefürödtem, átvettem a pizsim, ettem egy kicsit, fogat mostam, és bezuhantam az ágyamba.

Még mielőtt elaludtam volna, küldtem egy SMS-t Jacobnak, hogy szeretem. Nem válaszolt.

Amikor felkeltem, a nap már besütött a szobámba. Elmosolyodtam. Ilyen Forksban nagyon ritkán van, ki kell használni az alkalmat.

Charlie már nem volt otthon, rég elmehetett dolgozni. A telefonomat még megnéztem, mielőtt a fürdőszobába mentem volna. Semmi.

Arcmosás közben gondolkodtam. Vajon haragszik rám? De nem csináltam semmit! Vagy magára haragszik? Nem tehetünk az ellen, hogy egymás lenyomatai vagyunk. Nem lehet ezért dühös. Ha viszont mégis… hát, akkor nem ismertem elég jól.

Ingerülten zártam el a csapot. Akármennyire is szerettem Jacobot, nem tudtam rajta kiigazodni, és ez feldühített. Ha baja van velem, nem elsunnyogni kéne, hanem a szemembe mondani. Nekem is ugyanolyan szerepem van a dolgokban, nem vállalhat magára minden felelősséget, és aztán duzzoghat. Ez teljesen igazságtalan és gyerekes.

Óriási tál édes gabonapehellyel ültem le a kanapéra, és kezdtem el valami műsort nézni. Egy ideig kapcsolgattam, míg meg nem állapodtam a zenecsatornánál. Eszembe jutott, hogy mennyire nem vagyok képben a mai stílusokról. Ez megint csak elkeserített. Amíg Jacobbal kéz a kézben álmodoztunk a természetfeletti világban, addig az igazi nem állt meg, hogy megvárjon minket. Elképzeltem, hogy mennyi mindenről maradhattam le, csak azért, mert túlságosan elszálltunk. Mert ezt csináltuk. Rájöttem, hogy nem tett jót nekünk az a rengeteg együtt töltött idő, már ha nem is tűnt olyan soknak.

Ha ott lett volna abban a pillanatban mellettem, biztos nem fordul meg ilyesmi a fejemben, de mivel így felhúzott, rögtön észrevettem a dolgokat. Körülnéztem a házban. Minden el volt hanyagolva. Alig volt már zoknim is. Vajon mikor indítottam mosást utoljára? Hát beraktam egyet, majd elővettem a porszívót, és végigjártam vele a házat. Kisuvickoltam a konyhát is, aztán kiteregettem. A második mosás közben főztem, és a másnapi tanulnivalóm felett görnyedtem.

Később, miután a sulinak vége lett, Angela átjött, elhozta a házit.

-          Jobban vagy már? – kérdezte. Egy tál nasival és üdítővel bevágtuk magunkat a szobámba. Én az ágyamon terpeszkedtem, ő meg az íróasztalomnál ült.

-          Igen, valószínű csak valami gyomorrontás volt. Mi volt ma a suliban?

-          Csak a szokásos. Viszont a házik mennyisége… szépen szólva is felháborító! Oké, hogy itt van a nyakunkon a vizsgaidőszak, de attól nem kéne a nyakunkba varrni ezt a rengeteg anyagot.

Uhh. Vizsgaidőszak. Erről is elfelejtkeztem. Miért van az, hogy ha Jake a közelembe van, minden megszűnik? A szerelem teszi ezt? Biztos. Durvább, mint egy drog.

-          És Bennel mizujs?

-          Alig tudunk találkozni – húzta el a száját. – Leköt a tanulás, és neki még ott van a délutáni munkája is. Alig várom, hogy vége legyen! – sóhajtott. – Jacob?

Beszívtam az alsó ajkam, és törökülésbe helyezkedtem. Valakinek el kellett mondanom, ami bántott. És Angela annyira megbízható volt!

-          Nem tudom – ráztam a fejem. – Képtelen vagyok kiigazodni rajta. És ha vele vagyok… elveszítem az időérzékem. Ha nem mondod, még a vizsgákat is elfelejtem! Jó, néha – mint most is – kitisztul a fejem, de van, amikor úgy érzem, hogy talán nem jó ez így.

-          Ez a szerelem – bólogatott Angela. – Ezért nehogy szakítsatok! Talán gyerekes ilyet mondani, de tényleg, mintha egymásnak lettetek volna teremtve. Két puzzle darab.

-          Két elcseszett darab – csúszott ki a számon.

Angela kissé feszélyezve érezte magát, így ezután a tanulnivalóra koncentráltunk. Miután nagyjából elmagyarázta, hazament, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal. Félrelöktem a tankönyveimet, és behunytam a szemem.

A mobilom másnap reggelre sem jelzett semmit. A torkomat a sírás szorongatta, de egy kicsi, józan részem azt mondta, hogy talán egy kis külön töltött idő majd jót tesz nekünk, átláthatjuk majd a történteket, és dönthetünk. Hogy mi legyen.

Reggel Charlie elvitt iskolába, és nem foglalkoztam vele, hogy egyesek megbámultak minket. A rendőrfőnök és az ő egyetlen kicsi lánya.

-          Legyen szép napod! – köszönt el Charlie, mielőtt becsaptam volna az ajtót.

-          Neked is!

A nap ma is megmutatta magát, így nem kellett számítanom a Cullenek kérdezősködésére. Bár az is lehet, hogy már többet tudnak, mint én. Nem lepne meg.

Az óráim elteltek, és mivel készültem rájuk, a tanárok nem tudtak csapdába csalni. Még feleltem is egyet matekból, és ötös lett. Igazán büszke voltam magamra. Eddig ez miért nem sikerült? Persze ez előtt sem voltam rossz tanuló, de a matek sosem volt az erősségem.

Menzára menet mellém csapódott Jessica és Angela, majd a húga is. Jól elbeszélgettünk, miközben az ebédünket ettük.

Már a szobámban ültem otthon, és épp az irodalom beadandón dolgoztam, amikor az ajtóm felé pillantottam. Jacob állt ott, az ajtófélfának dőlve. Kimerültnek látszott, de még mindig haragudtam kicsit rá, szóval nem lágyíthatta meg ilyen könnyen szívem. Mégis legszívesebben odaszaladtam volna, hogy megcsókoljam, megöleljem, beszívjam az illatát.

Mély levegőt vettem. Nem úszhatta meg annyival, hogy eszeveszettül kívánnivalón állt az ajtómban. Hisz nem válaszolt az SMS-emre, és két napig azt se tudtam, mi van vele!

-          Szia – mosolygott sunyin.

-          Mi van a mobiloddal? Megette Sam? – szúrtam oda neki. Hihetetlen önuralomra volt szükségem, hogy ne menjek oda hozzá. De nem tehettem!

-          Ami azt illeti… - előhúzta a farmere zsebéből a készüléket, és pötyögött rajta valamit. Az asztalomon az én mobilom megzörrent, jelezve, hogy SMS-em jött.

„Szeretlek”

Nem bírtam tovább ültömben, felálltam, és lassan odasétáltam hozzá. Ő még mindig csak mosolygott. Megcirógatta az arcomat, és lehajolt, hogy megcsókoljon.

Pár perc múlva eltoltam magamtól, mire ő beljebb jött, és az ágyamra feküdt. Brutális látvány volt, ahogy minden férőhelyet beterített. Azért még odavackoltam magam mellé.

-          Szóval? Hová tűnél?

Jake felkönyökölt, majd elnyomott egy ásítást.

-          Vitáztunk Sammel, aztán tovább vitáztunk, és ez elhúzódott kedd hajnali egyig. Végül sikerült visszatérnem közéjük. Nem mondom, hogy könnyű volt. Tegnap pedig… alfa lettem.

Összevontam a szemöldököm.

-          Komolyan? – mosolyogtam.

-          Igen… utálom, Bella! Iszonyat kegyetlen ez az egész! Sajnálom, de nekem ez nem megy… visszaadtam Samnek. Én képtelen vagyok erre a parancsolgatásra – temette az arcát a kezébe.

-          Nyugi. Nekem nem számít…

-          Tényleg nem? – csodálkozott el.

-          Miért számítana? – nevettem fel. Olyan jelentéktelen hülyeség volt ez, és nem akartam, hogy megkeserítse Jake életét.

-          Hát… azt hittem, így majd jobban szeretsz. Vagy nem is tudom… Talán ez eltörölte volna a korkülönbségünket, vagy valami.

-          Lökött vagy. A kor csak egy szám – vigyorogtam, és beleültem az ölébe.

Csókolózni kezdtünk újra, majd nemsoká már a pólómat húzta át a nyakamon.

-          Hajlandó vagy lefeküdni egy bétával?

-          Eddig is azt tettem, nem? – nevettem, majd elhúzódtam tőle. – De egyébként most nem.

-          De miért? – húzott vissza magához, és a nyakamat kezdte csókolgatni.

-          Egyrészt mert Charlie mindjárt hazaér, másrészt mert tanulnom kell, és gondolom nem csak nekem, harmadrészt pedig… ezt kapod, amiért nem válaszoltál.

Kegyetlenül lekászálódtam róla, pedig tudtam, hogy mennyire akarja. Én is. De nem most. Visszahúztam a pólómat, és ledőltem mellé, keresztbe az ágyon. A plafonra bámultunk.

-          Rossz volt nélkülem? – pimaszkodott.

-          Kicsit. De rá is jöttem valamire.

-          Nos, Ms. Filozófia, mire jöttél rá?

-          Ha kevesebb időt töltünk együtt, jobban tudjuk értékelni. És marad időnk másra. Tanulás, barátok… szerelés – böktem oldalon -, olvasás.

-          Tényleg! Még meg sem tanítottalak motorozni! - jutott hirtelen az eszébe.

-          Majd a nyáron… Jönnek a vizsgáim. És be kell adnom a jelentkezési lapjaimat a fősulikra.

Jake még maradt egy fél órát, utána hazaküldtem aludni. Folytattam a tanulást, és mielőtt Charlie hazaért volna, gyorsan megmelegítettem a vacsorát. Együtt ettünk a kanapén, miközben a tévében ment a meccs. Az esti rutin után végre nyugodtan dőltem be az ágyamba aludni. De jött egy SMS-em.

„Jó éjt.”

Visszaírtam Jacobnak, majd az oldalamra fordultam.

Már biztos voltam benne, hogy sikerülni fog, nem fogunk beleveszni a közöttünk levő kapocsba. A kiút működni fog, nem bukhatunk bele. Igaz, kicsit sajnáltam azokat a csodás érzéseket, a látást, a hallást és a szaglást, de ezeknél fontosabb volt az igazi, emberi életünk.

A kiskapu szerint nem lehetünk egyszerre farkasok. Charlie ahhoz is ragaszkodott, hogy ha lehet, én ne is nagyon változzak át, csak ha képtelen vagyok visszafogni magam. Hát, szépen kettétört a farkas-karrierem. Az álom, hogy a falkába fogok tartozni, és én is olyan ügyes leszek, mint ők, hamar szertefoszlott. Jacobnak muszáj volt ezt csinálni, viszont örült neki, hogy nekem nem kell ebbe belegabalyodnom. Persze ez így rá több felelősséget ró. Sam gondolom nem örült, amikor nem jelentünk meg a megbeszélt találkozóhelyen, vagy legalábbis nem a megfelelő időben. De Jake ezt is lerendezte.

Annyi mindent tett már értem. Nem is fogtam fel akkor, hogy hogyan képzeltem az életemet nélküle. Hisz nekem nem számítottak a mai trendek, stílusok. Nem volt miről lemaradnom. A barátaim megvártak. Nekem csak rájuk és Jacobra volt szükségem… és pár könyvre.

Abban viszont igazam volt, hogy jót tett ez a két külön töltött nap. Akármi is állt még előttünk, elég erősnek éreztem magamat, és magunkat arra, hogy szembenézzek, bármi is jön. Ha kell, tárt karokkal fogom várni a Volturi összes emberét, mert mellettem az az ember lesz, akit nekem szántak.

Abban a pillanatban csak az járt a fejemben, hogy szeretem Jacobot, és keresztülmennék bármin érte. Nem is igazán voltam rá dühös, inkább csak az zavart, hogy nem válaszolt az SMS-emre. Felnevettem a paplan alatt. Miért is gondoltam, hogy valami nincs rendben köztünk?

Sosem szeretett még senki ennyire, és így…