7. fejezet

Kíváncsiság

Mióta is nem fogták meg a kezem? Jó sok ideje… és ez nekem nagyon jól esett. Charlie-n is sokszor azt éreztem, hogy mintha félne tőlem, vagy nem is tudom pontosan.

De Jake más… ő melegszívű, kedves, aranyos, barátságos fiú. És helyes is, a maga módján…

Még mindig nehéz nekem, ez az egész… hogy éljek normális életet. De meg kell próbálnom. Ha más nem, hát Jacob kedvéért. De félek, hogy ő többet akar. Nekem még idő kell, hogy túl legyek Őrajta… Remélem, ezt Jake is meg fogja érteni.

Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben Jacobbal egyre közelebb merészkedtünk – kézen fogva – a két óriás farkashoz.

Én béna – szokásomhoz híven – megbotlottam a saját lábamban, és majdnem pofára estem. De Jacob még időben értem nyúlt.

-         Óvatosan – suttogta a fülembe. – Ne ijeszd el őket.

Én csak bólintottam.

Amúgy… miért is érdeklik Jake-et a farkasok? Mindegy, majd megkérdezem tőle.

Most már figyelmesen lépkedtem, mivel már csak öt méter választott el a furcsa lényektől.

Az egyik elkezdett toporogni, és segélykérőn pillantott a nagyobbikra. Én erre kicsit megijedtem és összerezzentem. Ekkor Jacob még jobban megszorította a kezem, és közelebb húzott magához.

A nagy farkas – akit előző éjszaka láttam – felkapta valamire a fejét. A kisebbik rögtön elrohant vissza az erdőbe.

Már csak két méterre álltunk tőle. Lehengerlően közel.

Volt abban a nagy farkasban valami emberi vonás. Nem is tudom… az értelmes szemei? Vagy a tartása?

És abban a pillanatban a farkas, valami nagyon fura nézéssel nézett Jacobra. Olyan váró, mégis alfásan utasító tekintettel.

Ezután pedig gyorsan, és hangosan ránk mordult, és vicsorgott közben.

Mindketten hátraestünk, mert csak pár centi volt, hogy nem harapott egyikünkbe. Nagyon ijesztő volt!

Elkezdte ránk csattogtatni a fogait, és utána ő is elrohant.

Én pedig tátott szájjal néztem a helyét.

-         Uhh… nem esett bajod? – kérdezte aggódva Jacob.

-         Nem. Csak megijedtem – válaszoltam halkan.

Még jó, hogy előző este nem mentem közelebb. A végén még megharapott volna.

Felálltunk, és leporoltuk magunkat.

-         Amúgy… miért is érdekelnek téged ennyire a farkasok? És ne mond azt, hogy ez a biosz házi! – emeltem fel nevetve a mutatóujjam.

-         Nem az, csak már olyan sokat hallottam róluk, és rengetegen látták őket. És a fiúkat megölné az irigység, ha megtudnák, hogy én is láttam őket! – mosolygott.

-         És… mi lenne, ha kicsit felturbóznánk a sztorit? – kacsintottam rá.

Már Jake garázsában ültünk. És egy kis sámlin, ő pedig a Rabbitba szerelte éppen a rádiót.

Eddig csak a lábamat bámultam, de most elkezdtem körülnézni.

Mindenfelé szerszámok, és olyan dolgok, amiket még életemben nem láttam…

De az egyik sarokba megpillantottam két roncs motort.

-         Hát azok? – mutattam az ujjammal a bringák felé.

-         Az egyik Marks kölyök tukmálta őket rám. De szerencsére ingyen voltak – mosolygott a motorok felé. – Majd egyszer megszerelem őket… vagy nem tudom – vonta meg a vállát, és visszafordult a rádiójához.

-         A motorokhoz is értesz? – vontam fel az egyik szemöldököm. Ezt tizenhárom éves koromban tanultam meg, fél év alatt. De az óta már könnyen meg a jobb szemöldököm felhúzása. Sokan azt hiszik, hogy ezt nem lehet megtanulni, de én megtanultam!

-         Csak kicsit. Az a baj velük, hogy mindegyikben ugyan az romlott el, és ezért nem tudom összeszerelni a kettőt, hogy legyen egy jó. Szóval nem tudom, hogy kié legyen a másik. Embrynek és Quilnek nem kell…

-         Hát... esetleg megtaníthatnál engem motorozni… - vetettem fel a lehetőséget.

És ekkor belémhasított: Ne csinálj semmi könnyelműséget vagy butaságot!

Ő mondta ezt. Ő ígértette meg velem ezt.

De miért is tartsam be? Hisz Ő sem tartotta be az ígéretét miszerint: Olyan lesz, mintha soha nem is ismertél volna.

Őrült ígéret volt részéről. Be nem tartható. Nem törölhette ki az emlékeim.

-         Jól vagy? – kérdezte az arcomat aggodalmasan fürkészve Jake.

-         A… aha! – mosolyogtam rá fanyarul. Kell találnom valami magyarázatot… - Csak tudod… nem lenne jó vége, ha Charlie megtudná, hogy az ő „kicsi” – itt idézőjelet mutattam az ujjaimmal – lánya motorra ülne.

-         Á… a rendőr apuka akcióba lendül, mi? Nyugi, tőlem nem tudja meg. – mosolygott rám.

-         Oké. Akkor most már elkezdhetünk agyalni a sztorid felturbózásán!

-         Mit szólnál hozzá… ha ráordítottam volna a farkasra, és az erre elrohant ijedtében?

-         Ez szar! – nevettem ki. – Valami hihetőbb kell.

-         De te alá tudnád támasztani, mint jelenlévő tanú. – mutatott rám.

-         Akkor másképp fogalmazok. Én ezt nem támasztom alá.

-         Akkor… beboxoltam neki, és az erre összeesett?

-         Már miért boxoltál volna be szegény farkasnak? – vontam fel az egyik szemöldököm.

-         Jajj de válogatós a kisasszony… - csóválta meg a fejét. – Akkor találj ki te valamit.

-         Az emberek mit tartanak a farkasokról? – kérdeztem.

-         Félnek tőlük. Legalábbis ezektől a nagyoktól.

-         Akkor legyen az, hogy te megsimogattad a farkasokat, és rábírtad őket, hogy ne bántsanak engem. És hogy megbizonyosodtunk róla, hogy ezek a farkasok nem fogják bántani az embereket. – mondtam.

-         Állatvédő leszel? – nevetett ki. Mire én gyerekesen rányújtottam a nyelvemet.

-         Én csak bízok bennük.

Ezután még simítgattuk a sztorit, és Jake végre végzett a rádió beszerelésével.

Eszembe jutott, hogy nem is láttam a házukat… vagyis láttam, csak épp a rádőlt fa okozta sérülésekre nem figyeltem. De akkor nem akartam onnan elmozdulni. Jó volt ott ülni, és csak beszélgetni.

Bár a lábam már eléggé zsibbadt.

-         Lemegyünk a partra? – ajánlotta fel Jacob. – Nemsoká naplemente.

Jujj… máris naplemente van? Mondjuk az igaz, hogy télen rövidebbek a napok… és az is, hogy Jacobbal könnyedén repül az idő. Sőt, hipersebességgel szárnyal.

Lesétáltunk a Jacobék házától nem messze lévő La Push tengerpartra.

Még úgy saccoltam, hogy naplementéig van háromnegyed, vagy egy óránk.

Megkerestük azt az uszadék fát, ahol először beszélgettünk kettesben. Ahol igazából elmondta – bár ő nem hitt benne – hogy Ők Azok, amik.

Régi emlékek… nem jó őket felidézni.

Leültünk a fára, és csak néztük a napot, ahogy egyre csak közeledig a látóterünk széléhez. Mintha elnyelné ez a jeges tenger… A jég elnyeli a tüzet.

Bella! Gondolj másra! – utasítottam magam gondolatban.

Csak most vettem észre, hogy Jacob közelebb ült hozzám. Nagyon közel…

Néha összenéztünk, és szégyellősen más irányba elmosolyodtunk.

Éreztem, hogy ez túl gyors. De Jacobbal valahogy nem volt az. Vele minden bajom, nyűgöm, problémám elfeledődött. Vele annyira egyszerű, és nagyszerű volt.

-         Szeretek veled lenni – suttogtam a fülébe, mire ő fülig elvörösödött.

-         Én is – súgta vissza.

-         De tudod, hogy nekem még kell egy kis idő… - vallottam be halkan. Azt akartam, hogy most döntsön, még az elején. Ne akkor, amikor már egymásba vagyunk gabalyodva…

-         Én várok – mosolygott rám angyalian.

Átkarolta a vállamat, és együtt gyönyörködtünk a lemenő nap aranyló sugaraiban.