38. fejezet

Sziasztok!
Hát, végre itt a nyári szünet :D Végre van időm írni! És írok is :)
Ahhoz képest, hogy eddig mindig elkéstem, most azért aránylag még hamar is hoztam a fejezetet, nem? Remélem örültök neki!
puszi mindenkinek, xoxo
D.

38. fejezet

Szaggatottan kapkodtam a levegőt, a könnyeimtől csak homályosan láttam, és a szám fájdalmas grimaszba torzult, ahogy előtört belőlem a zokogás.

Miközben térdre rogytam, egyik kezemmel a könnyeimet próbáltam erőszakosan eltűntetni, a másikkal pedig Jacob felé nyúltam. A pulzusát kerestem, vagy bármi mást, ami életjelet küldhetett nekem.

Zavarosan felfogtam, hogy Embry és Paul is beértek a házba, de én csak Jacobot láttam, semmi másra nem figyeltem az égvilágon. Mi lett volna nála fontosabb? Semmi.

A szám nem tudott szavakat formálni, így csak halandzsát üvöltöttem, ahogy Jake-et ráztam a vállainál fogva, hogy keljen fel, nyissa ki a szemét, és mondja azt, hogy minden rendben lesz, mert én nem tudok élni nélküle.

Alig kaptam levegőt, a mellkasom kiabált nekem, de csak Jacob számított. A fiúkhoz fordultam, és azt próbáltam bömbölni nekik, hogy segítsenek már végre. Zavaros és aggódó pillantásokat vettem ki az arcukban, ahogy ők is Jake köré gyűltek. Paul Jacob szája felé hajtotta a fülét, hogy megnézze, lélegzik-e, míg Embry a csuklóját, a nyakát és a mellkasát tapogatta a pulzusa után.

-          Bella, Bella kérlek, ne sírj! – rimánkodott nekem Embry, de én csak ráztam a fejemet. Csak sírni tudtam.

Annyira fájt.

Meghasadt a szívem Jacob miatt, és kétségbeesetten kerestem a dolgokat, amikbe kapaszkodhatok, hogy ne veszítsem el az eszméletemet. Azt suttogtam magamnak, hogy vele kell maradnom, segítenem kell rajta. De a mellkasom annyira fájt… Magamon sem tudtam segíteni, nem hogy Jacobon.

Az ép, ball karját szorongattam, tenyerébe hajtottam az arcom, és könnyes puszikat nyomtam rá, mert nem tudtam, mi mást tehetnék. Megsimogattam a puha, fekete haját; a tapintásának érzése is fájdalmasan ismerős volt. Az ajkait néztem, és kétségbeesetten az a gondolat cikázott át az agyamon, hogy lehet, sosem fog már megcsókolni, nem ér már hozzám, nem simogat többé, nem mondja, hogy szeretlek.

Ezen a ponton teljesen összezuhantam. A karját szorongattam és rángattam, hogy nyissa ki a szemét, szólaljon meg, jöjjön vissza hozzám. Ledőltem mellé, mert már nem volt egyensúlyérzékem, a kezeim és a lábaim is velem remegtek a zokogásban. Addig kúsztam, amíg az arcomat az ő arcához nem préseltem. Eláztattam könnyeimmel mindenét. A fájdalom patakokban csordogált ki a szememből, de nem múlt el; újra felduzzadt, még erősebben, és már arra sem emlékeztem, milyen, amikor nem fáj.

Felvágták a mellkasomat, kitépték a szívem, és apró darabokra szaggatták, aztán hagyták, hogy a fájdalom a szememen folyjon ki. Elvették a kezeim, a lábaim, a hangom és a látásom, hogy aztán összetörve, nyomorultul hagyjanak a földön fekve.

-          Bella! Hallasz engem? Hé! – Paul arcát pillantottam meg elmosódva felettem, ahogy aggódva engem figyel. – Gyere!

Éreztem, ahogy a derekam alá nyúl, és fölnyalábol a földről. Aztán hirtelen észbe kaptam, és felfogtam, hogy el akar vinni Jacob közeléből, el akar tőle szakítani.

-          Paul, alig van már pulzusa! – hallottam meg Embry hangját.

Erre én is megmozdultam, erőt vettem magamon, és rugdalózni meg visítani kezdtem Paul karjában, hogy tegyen vissza a földre, hagyjon békén. Ő úgy tartott a kezében, mintha észre sem venné, de azért éreztem az izmait megfeszülni, ahogy küzd az ellen, hogy kiszabaduljak.

Az elszakítástól való félelem miatt kitisztult az agyam, és abbahagytam a kapálózást, inkább összpontosítva vittem be ütéseket. Megcéloztam Paul mellkasát, hogy kiverjem belőle a levegőt, és akkor meg kelljen lazítania a szorítását rajtam.

-          Erősödik! Erősebb a pulzusa! – hadarta Embry.

Paul fellélegzett, és én kaptam az alkalmon, hogy kiforduljak a karjából. Az oldalamra esve érkeztem, de nem foglalkoztam a fájdalommal, ami a bal karomba nyilallt. Jacob mellé evickéltem, és újból megfogtam a kezét. Magamhoz szorítottam, miközben immár nyugodtabban szipogtam.

-          Ó, Jacob! Ránk hoztad a frászt! – Embry feszülten felnevetett, miközben átnyúlt hozzám, és bátorítóan megszorította a karom.

Még nem tudtam mosolyogni. A szívem ugyanúgy hevesen zakatolt Jacobért, és lüktetett a fájdalomtól, de legalább már nem annyira vészesen. Annyira könnyen összeomlottam, hogy fel sem fogtam. Most vigyáznom kellet, nehogy ez megint bekövetkezzen.

-          Mit… mit csinálunk most? – suttogtam. Reméltem, hogy a fiúk meghallják, mert több hangom még nem volt.

-          Telefonunk nincs, és Jake-et nem tudjuk elszállítani. Ki kell mennünk, szétnézni. A legjobb az lenne, ha a hegy lábánál valahol futna egy út. Sam vissza tudna szaladni, szólni, a doki pedig eljöhetne. Az úthoz meg valahogy csak sikerülne levinnünk. – Paul nagyon összeszedettnek hangzott, de azért éreztem a hangjában a feszültséget. Viszont örültem, hogy legalább van velünk egyvalaki, aki még képes tisztán gondolkozni.

-          Én nem megyek sehová – jelentettem ki. – Nem hagyhatom itt.

Kis csend állt be. Csak a szívverésemet, és az odakint tombolni kezdő vihart hallottam.

-          Most mi sem mehetünk ki, úgysem találnánk semmit – szólalt meg Embry.

-          De én átváltozok. Legalább Samet értesítem, hogy mi a helyzet.

Egy idő után hallottam az ajtócsapódást, és vele jeges levegő szökött be. Embry is megmoccant; felállt. Én egy idő után lefeküdtem Jacob mellé, és odabújtam a mellkasához. Kellemesen meleg volt, de azért nem annyira, mint szokott. Ez kétségbe ejtett, és figyelmeztetnem kellett magamat, hogy nem zuhanhatok megint össze, abból semmi jó nem sülhet ki.

Embry békén hagyott minket, nem szólt semmit. Ezért nagyon hálás voltam neki.

A fülem alatt hallottam Jacob gyenge szívdobbanásait, és próbáltam az enyémeket is melléjük igazítani, de az én szívem túl gyorsan vert. Mély levegőket vettem, hogy kiegyensúlyozzam magam. Arra szenderedtem el, hogy a szívünk egyszerre dobbant.

*~*~*

Amikor felébredtem, szét kellett néznem, hogy tudjam, hol vagyok. Ahogy az emlékeim visszaugrottak, Jacobra nézve összeszorult a torkom.

Körülnéztem a házban, és rögtön megpillantottam a fiúkat. Mindketten egy-egy réginek tűnő fotelben ültek, és aludtak. Néha horkolni kezdtek, de egyébként csendesebbek voltak, mint azt az ember két ilyen megtermett srácról gondolná.

Puszit nyomtam Jake arcára és kezére, majd felálltam mellőle, hogy mosdó után kutassak. A ház egyik sarkában egy aprócska szoba volt, abban kapott helyet a szerény fürdőszoba. Egy vécé volt benne, meg egy mosdókagyló, semmi több. Egyszer lehúztam a vécét, mielőtt használni kezdtem volna, hogy megbizonyosodjak arról, egyáltalán működik-e – működött. Az arcomat is megmostam, de tükröt nem találtam, amiben megnézhettem volna magam.

Miután végeztem, a kicsiny ház többi részét is jobban megnéztem, valami ehető dolog után kajtatva, ugyanis farkaséhes voltam, és gondoltam, a fiúk is azok lesznek, ha felébrednek. Volt egy kis konyhapult, mellette egy apró fagyasztóval, amiben felül találtam mikrós pizzát – mikró viszont nem volt sehol.

Viszont egy kandalló terpeszkedett az egyik falon, mellette sok fahasáb volt fölhalmozva, meg újságpapír. Építettem egy „máglyát”, majd a kandalló párkányán talált gyufával meggyújtottam. Közben keresgélni kezdtem, hátha találok valamit, amivel a pizzát a tűz fölé tarthatnám.  A kandalló mellett egy rács volt, olyan, mint amiken grillezni szoktak. Aztán észrevettem a kandalló belsejében, hogy a két oldalán egy csíkban mélyedés fut végig. Biztosan oda kell beilleszteni a rácsot. Az elejét bepattintottam, majd egy hasábbal toltam beljebb, mert nem akartam megégetni a kezem.

Közben állandóan Jacobra pillantgattam. Rosszul éreztem magam, hogy nem vagyok mellette, de azt mondogattam magamnak, hogy így legalább hasznossá teszem magam. Jacobon valószínűleg nem segít, ha fogom a kezét és hozzábújok. Az csak nekem esik olyan jól.

Az első pizzát fölraktam a rácsra, majd tányér és evőeszközök után kezdtem kutatni. Az előbbit nem találtam sehol, viszont a konyhaszekrények mellett egy fából készült, vékony lap volt. Úgy gondoltam, majd arra rakom őket. Kést szerencsére találtam, így már csak arra vártam, hogy megsüljön a pizza, vagy hogy felébredjenek a fiúk.

A fejemben zakatolt, hogy vajon mikor érezik segítség, és mi játszódhat le most Jacobban? Lehet, hogy belül nagyon fáj neki? Vagy talán nem is érez semmit?

Miután két pizza elkészült, Embry is felkelt.

-          Basszus! – sziszegte. – Ó, szia, Bella – intett nekem, mire én halványan rámosolyogtam.

-          Szia.

-          Úgy volt, hogy felváltva őrködünk… - magyarázta nekem, miközben föltápászkodott, és kinyújtózott.

-          Nem volt semmi, nyugi.

-          Jake hogy van? Van valami változás?

-          Nincs – ráztam a fejem szomorúan.

Embry leült mellém, a ropogó tűzzel szembe. Egy idő után átkarolta a vállamat, és megszorongatott, mint egy jó báty. Majdnem elsírtam magam, olyan jól esett. Jacobnak voltak ilyen forró karjai…

-          Hé-hé! Nehogy megint sírni kezdj itt nekem – csitítgatott. – Nem tudom, hogy kell lányokat vigasztalni.

Abbahagytam a levegő kapkodását, és lenyugtattam magam.

-          Pedig nem csinálod olyan szarul – motyogtam.

-          Kösz. – A mosolya annyira őszinte volt, töretlenül vidám. Olyan, mint Jacobé. Mintha testvérek lettek volna.

-          Mi volt az este? Paul jutott valamire? – érdeklődtem.

-          Sam visszaindult, és mára megbeszéltek valami találkozót, naplementekor. Nem pontosan tudom. Nagyon nagy volt a vihar az este… sőt, még most is tart.

Bólintottam, miközben a harmadik, és egyben utolsó pizzát is levettem a tűzről. Együtt felszeleteltük őket, majd Embry fölkeltette Pault, hogy együnk. Ő morcosan nyújtózkodott, majd levetette magát mellénk, kutató pillantást vetve közben Jake-re.

-          Nincs a tesónak itt valami ágy? – nézett szét, miközben elvett egy szeletet. – Vagy csak engem zavar, hogy csóró eszméletlenül fekszik a padlón?

-          Nem találtam semmit – feleltem. – Bár esetleg a fotelokat szétszedhetnénk, és a szivacsokra fektethetnénk. De ez macerás, nem? Csak nem kell egy hetet itt töltenünk. – Miután csend volt a válasz, aggódva körbenéztem. – Ugye?

Embry úgy harapott bele a pizzájába, mintha az égvilágon semmit sem kérdeztem volna. Paul pedig meredten nézte a tüzet. Ez egyértelmű válasznak bizonyult. Akár egy hetet is ki kell itt húznunk, nem tudhatjuk, mikor jön a segítség. Ahogy azt sem, meddig bírja Jacob.

Kaja után körbe ültünk, és kitaláltunk egy „rendszert”. Az első pontja az éjjeli őrség volt. Minden éjszaka két ember váltja egymást, körülbelül az éjszaka közepén (csak saccolni tudtunk, egyikünknek sem volt órája). A következő, hogy Jacob légzését és pulzusát nagyjából óránként ellenőriznünk kellett. Nappalra ezt én vállaltam, éjszaka pedig az ügyeletes dolga volt. Azután még egy nagyon fontos dolog jött; az, hogy körülbelül kétóránként valamelyikünknek farkasként ki kell mennie, ellenőrizni a terepet, és esetleg fogni az üzeneteket, amiket a többiek küldhetnek.

Miután ezt megbeszéltük, a fiúk eldöntötték, hogy a fotelokat szétszedik, és inkább csinálnak belőlük fekhelyet Jacobnak. Ez nagyon kedves dolog volt tőlük. Nem is olyan sokára el is készültek vele. Nem mondom, hogy nagyon klassznak tűnt, de a célnak tökéletesen megfelelt, és legalább Jake nem a padló közepén feküdt, kerülgetnünk sem kellett, és talán kicsit a lelkiismeretünk is megkönnyebbült, ha már mást nem tehettünk érte.

Én a kis fagyasztóban kutakodtam még ennivaló után, ugyanis ha egy hétig is itt lehetünk, ennünk kell valamit. Találtam még fasírtot, valami vegyes zöldség-összeállítást, és egy zacskó összevágott húst. Ez egy hétre nagyon-nagyon kevésnek tűnt. Aztán fölforgattam a szekrényeket is, hátha ott is találok valamit. Csak két nagy csomag tészta, egy kis fűszerkeverék és egy két hónapja lejárt táblás csoki, meg egy rekesz víz fogadott. Az feltűnt, hogy minden alapanyag, ami a házban található volt, úgy volt összeválogatva, hogy azt el lehessen készíteni a kandalló tüzén is, ne kelljen hozzá más. Pár edényt és egy serpenyőt is találtam, mögöttük pedig egy zacskóban műanyag tányérokra és evőeszközökre bukkantam.

A fiúk közben kicsit utánanéztem a vízvezeték hálózatnak. Úgy tűnt, van valami szerkezet, ami a havat vízzé melegíti, és megszűri. Ezt a vizet tudtuk használni mosakodásra is, bár a mosdókagylóval nem mehettünk sokra. A kezünket és az arcunkat tudtuk csak jól megmosni.

Úgy véltem, ez valami vadászház lehet. Éppen annyi cucc volt benne, hogy ha hóviharba kerül az ember, kihúzza, amíg továbbáll. Csak remélni mertem, hogy a tulajdonosai nem akarnak erre jönni, ellenőrizni a házukat. Na, akkor aztán magyarázhatnánk, miért fekszik a szétszedett foteljeiken egy eszméletlen srác, és miért táboroztunk le egyáltalán az ő házukban.

Miután viszont mindent ellenőriztünk, zavaró csend telepedett ránk. Gőzünk sem volt, mit csináljunk. Persze én beültem Jacobhoz, de vele talán még lassabban telt el az idő. Paul időközönként kiment terepszemlére (ő szívesen vállalta a kétóránkénti körbenézést), Embry pedig inkább csak császkált.

Odakint még tombolt a vihar, szóval nekem eszem ágában sem volt kidugni a lábamat.

Aztán amikor mindhárman bent voltunk, és nem csináltunk semmit, az egész nagyon kínos kezdett lenni. Csak a tűz ropogó hangja, meg a szél süvítése hallatszott, mi némák voltunk.

Embry sóhajtott egy nagyot, miközben újabb fahasábokat rakott a kandallóba. Ő is unhatta magát.

-          Nincs itt valami, amivel leköthetnénk magunkat? – törte meg a csendet Paul. – Mit tudom én, társasjáték?

-          Barchobázhatunk – nevetett fel Embry.

-          Bármit!

*~*~*

Paul dühösen csapta be maga után az ajtót, a ház is beleremegett. Jeges szél szökött be vele, és végigborzongatta a testem. A tűz délután kialudt.

-          Semmi! Sam nincsen sehol. Mennyi ideig voltam kint?

-          Több mint egy óráig, asszem – felelte Embry.

-          Mi az, hogy Sam nincs sehol? Nem mostanra beszéltétek meg azt a valamit?

Embry kedvesen leintett, hogy inkább hallgassak, mert Paul még nekem jön.

Inkább összébb húztam így magam Jacob mellett. A pulzusa egyenletes volt, úgy, ahogy a légzése is. A bőre langyos érintése viszont nem tudott megnyugtatni, túl hűs volt ahhoz képest, amit megszoktam volna. Nem volt benne az az égető forróság, ami Jacobot Jacobbá tette. És ez aggasztó volt.

Az viszont föltűnt nekem, hogy az örökké hideg kezeimbe mintha élet költözött volna. Egyezett a hőmérsékletem Jacobéval.

-          Figyelj, lehet, hogy meg kellett magát húznia útközben, és nem ért oda. Viszont túl messze van ahhoz, hogy halljuk – vetette fel Embry.

-          Erre is gondoltam. – Paul megnyugodni látszott, és az egész ház fellélegzett. Nem tűnt senki számára jó előjelnek, ha egy ilyen forróvérű farkas, mint Paul, föl van húzva. Úgy véltem, ő aztán nagyon veszélyes lehet, ha elveszíti a fejét.

Kezdtem álmos is lenni, pedig az éjszaka második fele az enyém lett. Ma Paul pihenhetett egész éjjel. Úgyhogy kihasználtam az időmet, és amíg nem kerültem sorra, bebújtam Jacob mellé, és aludtam, hogy erőt gyűjtsek.

*~*~*

Két nap szaladt el mellettünk, egyszerre villámgyorsan és haláli lassan. Paul nem érte el Samet, a vihar pedig nem akart arrább állni, így egyszerűen bent ragadtunk. Már legalábbis addig, amíg nem találtunk ki valamit.

Már nagyon kevés kajánk volt, és egyre jobban aggódtam Jacobért, amiért még mindig eszméletlen volt. Carlise-ra gondoltam. Ő már biztos tudott volna segíteni. Viszont nem volt ott velünk…

-          Nekünk kell visszamennünk! – jelentette ki Embry. – Figyeljetek, én nem tudom, mi van Sammel, de ez nem kóser. Itt valami bűzlik. Nem hagyna minket a semmi közepén egyedül, ebben biztos vagyok.

-          Hacsak nincs valami nagy gikszer – bólintott Paul.

-          De nem mehetünk vissza! Mi lesz Jacobbal? Nem hagyhatjuk itt magára! – borultam ki rögtön. A szívem a mellkasomban úgy vert, mint a kétségbeesett madár.

-          Bella, nyugodj meg! – csitított Embry.

-          Elég, ha mi ketten megyünk vissza, nem? – nézett Paul kérdőn Embryre, mire az gondolkodásba esett. Éreztem, hogy nem szívesen hagyna egyedül.

-          Szerintem az úgy jó – szóltam gyorsan. – Megleszek itt. Csak… siessetek!

Paul bólintott, majd összekócolta az amúgy is romokban heverő hajamat. Embry még egy ideig néma volt, de aztán ő is beleegyezett. Viszont az orromra kötötte, hogy nagyon vigyázzak magamra, és Jacobra is. Ő búcsúzóul meg is ölelt.

És fél óra múlva már nem voltak sehol.

Egyedül roskadtam le Jake mellé, és kezdtem simogatni a dús haját. Minden vágyam az volt, hogy nyissa ki a szemét, de valahogy mégsem történt semmi.

Felidéztem az első találkozásunkat, még anno, a parton. Amikor megpróbáltam flörtölni vele, hogy infókat szedjek ki belőle Edwardról. És már akkor is ott volt előttem, én buta viszont észre sem vettem. Azt hittem, csak egy kisfiú, pedig… mekkorát tévedtem! Aztán a karácsony… amikor életet lehelt belém. A párnacsata, a kocsikázás… Amikor a tengerparton ültünk, és majdnem megcsókolt, és a szívem a torkomban kalapált. Amikor horrort néztük, és tényleg megcsókolt. Az első átváltozása, amikor Edward visszajött. És mikor azt hittem, más lányba vésődött be. Soha olyan rosszul nem éreztem még magam. Talán csak most. És aztán az ketten a szobámban…

Dühösen elvágtam az emlékfonalat, mert ez csak megcsavarta a szívemet.

Odakint már sötétedett, és most, hogy nem volt velem Embry és Paul, az egész nagyon rémisztő volt. De hát, ki a fene járna erre?

Jacob mellkasán szenderedtem el, és valami zajra riadtam fel hirtelen. Nem tudtam, mennyit aludhattam, de az első gondolatom az volt, hogy lehet, a fiúk már meg is járták, és segítséget küldtek. Aztán eszembe jutott, hogy veszély is leselkedhet rám odakint, így mielőtt eszement módjára kirohantam volna a viharba, lenyugtattam magam, és fülelni kezdtem.

Miután nem hallottam semmi más, furcsát, az ajtóhoz lépdeltem, halkan, és kinyitottam. A hideg arcon vágott, de tűrtem.

-          Van ott valaki? – kiáltottam bele a hóba. A gyenge nap majdnem az ég tetején várt, szóval késő délelőtt lehetett, ezt mg nagyjából meg tudtam állapítani. Ezek szerint elég sokat aludtam.

Amikor már éppen fordultam volna vissza, be a házba, valami nagyon jeges dolog érintette meg a vállam, és lökött be.

A földre zuhantam, de rögtön felpattantam, hogy szembenézzek az ellenfelemmel. Az ajtóban állt, és testével teljesen el is fedte azt. Rögtön rájöttem, hogy vámpír, és arra is, hogy nagyon-nagyon nagy bajban vagyok.

Felmértem kettőnk között a távolságot, és hirtelen hátramozdultam, majd a konyhaszekrényről fölkaptam az acél kést. Tudtam, hogy szinte semmire nem mehetek vele, de talán időt nyerek, és át tudok változni, a nélkül, hogy könnyen kárt tegyen bennem. Utána már jobb esélyeim lesznek, farkas alakban.

A kést magam elé tartottam, ellenségemnek szegezve, aki időközben becsukta maga mögött az ajtót, és most fél mosollyal az arcán közeledett felém, mintha csak egy régi ismerőséhez menne oda. Immár jobban fel tudtam mérni. Nagyon-nagyon magas és erőteljes volt, valószínűleg csupa izom. Úgy nézett mi, mint akiben sehogy sem lehet kárt tenni. Úgy éreztem, az esélyeim jócskán leromlottak.

-          Á, Bella – mosolygott rám. Nem feleltem. Attól féltem, ha kinyitnám a számat, vagy sikítanék, vagy remegve suttognék. – Hadd mutatkozzam be; Felix vagyok.

Továbbra is próbáltam gyilkos tekintettel nézni a szemébe, de nagyon meglepett a viselkedése. Nála az a szokás, hogy bemutatkozik, és bájcseveg az ebédjével, mielőtt széttépi?

-          Örülök, hogy találkoztunk. Rengeteget hallottam tőled Volterrában. Igazi híresség vagy.

Kihasználtam a pillanatot, amikor végigmért, és felé mozdultam, hogy szúrjak. Ő viszont sokkal gyorsabb volt, és a következő másodpercben már a padlón volt a késem. Szorosan a hátamhoz simult a hideg mellkasával, és fejét a vállamra hajtotta. A lélegzete a nyakamat érte.

-          Igazán… édes vagy. Ha szabad megjegyeznem. – Halkan fölnevetett. – Gondolom a barátocskád is jól tudja ezt. Szerencsés fiú.

-          Jacobot hagyja ki ebből! – üvöltöttem, miközben a lábammal ágyékon rúgtam, a könyökömmel pedig arcon vágtam. Így végre újra szembe kerültünk egymással. A könyököm sajgott, de nem foglalkoztam vele.

Úgy állt ott, mintha meg sem érezte volna – ami valószínű volt. Pimaszul vigyorgott rám.

-          Ó, pedig ő nagyon is beletartozik ebbe. Biztosan imádja, hogy ilyen kis tüzes vagy…

Legszívesebben letéptem volna a fejét a nyakáról, de tudtam, hogy ha ezt meg akarom tenni, farkassá kell változnom. És amíg én átváltoznék, könnyű szerrel kicsinálna.

-          Mit akar?

-          Én mit akarok? Az nem fontos. Viszont azt tudom, hogy te mit akart… - A hangja lágy volt, szinte már betegesen. – Tudom, ki harapta meg a fiúcskádat.

Ledermedtem.

-          Kíváncsi vagy rá, Bella? Szeretnéd tudni?

Úgy játszott velem, mint macska az egérrel. Megnyalta a szája sarkát, és lépett egyet felém, mire én is automatikusan mozdultam volna, ha nem ütközök falba.

-          A másik barátod volt az – suttogta.

Összevontam a szemöldököm, és akaratlanul is eltátottam a számat.

-          Edward?

37. fejezet

Sziasztok!

Oké, igen, meg lehet kövezni, amiért ilyen lusta vagyok, de.... *sompolyog*

Mindegy, lapozzunk, végre: készen vagyok! :)

Nem húzom az időt, jó olvasást mindenkinek.

xoxo, D.

u.i: ugye azért még szerettek.... egy kicsit....mindazok ellenére, hogy ilyen lustaság vagyok... ugyee?  *w*

37. fejezet

Másnap reggel rettenetesen karikás szemekkel, és irdatlanul kócos hajjal ébredtem. Mint egy drogos rock sztár – leszámítva a szakadt pizsamámat. Egész éjjel csak forgolódtam, képtelen voltam elaludni. Többször is megpróbáltam hívni Jacobot, hagytam neki üzenetet.

Kómásan ültem le az asztalhoz, és meglepődtem, amikor Charlie egy tál frissen készült rántottát tolt elém. Abban sem voltam teljesen biztos, hogy tudja, merre van a tojás.

-          Köszi – mosolyogtam rá, mielőtt villámgyorsan belapátoltam volna.

Elmosogattam magunk után, majd leültem Charlie mellé a kanapéra.

-          Mit fogunk csinálni? – suttogtam. Ha Jacobra gondoltam, sírhatnékom támadt. Összeszorítottam a fogamat, és vártam a rendőrfőnök friss ötletét.

-          Billy reggel telefonált. A falka visszaért, és már tudnak mindenről. Többen elindultak Jacob keresésére, csak páran maradtak őrizni a környéket. – Charlie maga elé bámult, a semmibe. Jobb kezében ott időzött a letehetetlen távirányító, de csak játszadozott vele, a tévét nem kapcsolta be. – Azon gondolkoztam, hogy… van közöttetek ez a valami. Kapocs…? Tök mindegy. Szóval, nem tudnád a segítségével megsaccolni, merre lehet?

Az éjszaka egyik órájában nekem is fejembe ötlött ez a dolog, de szinte azonnal lemondtam róla, hisz biztos voltam benne, hogy mivel Jacob már visszaállt, ez az egész valami megszűnt közöttünk. De mi van, ha csak meggyengült? Mi van, ha tényleg sikerülne megéreznem, merre van? Lehet, hogy megmenthetném.

-          Lehet, nem tudom – feleltem. Ennyi elég is volt, hogy mindketten reménykedni kezdjünk. Tudtam Charlie-ról is, hogy nagyon szereti Jake-et, és csak azért piszkálgatja, mert az apáknak az a dolguk, hogy ne legyenek megelégedve a lányuk barátjával – vagy legalábbis ne nagyon mutassák ki a külvilág felé. Amikor Edwarddal voltam, Charlie róla akart lebeszélni, most meg Jacobról. De attól Jacobot még tényleg kedveli. – De megpróbálom, rendben?

-          Oké. – Egyszerre álltunk, fel, de Charlie rögtön idegesen egyik lábáról a másikra kezdett állni, gőze sem volt, mi lenne a dolga.

-          Maradj a házban, elintézem egyedül – biccentettem, és kimentem a hátsó ajtón, be az erdőbe, addig, amíg már nem láttam a házat.

Levettem a cuccaim, és az egyik fa tövébe dobáltam őket, majd átlényegültem. Négy lábon kicsit magabiztosabbnak éreztem magamat, de most csak Jacobra koncentráltam. A kötelékre kettőnk között, meg az érzéseimre iránta.

És megvolt. Éreztem, hogy merre van. Majdnem elbőgtem magam a megkönnyebbülésben, de aztán eszembe jutott, hogy talán még a távolságot is ki kéne silabizálnom, ha tudom. Kicsit az irány felé haladtam, de az érzés nem nagyon erősödött, úgy gondoltam, Jake nagyon mesze lehet tőlünk, mesze északra –talán északnyugatra. Esetleg Alaszkában lenne? Az nagyon messze van.

Visszamentem Charlie-hoz, és közöltem vele az új infókat, mire bepattantunk a rendőrjárgányba, és a La Push felé kezdtünk hajtani. Gyorsan ott voltunk, Charlie úgy vezetett, mint aki nem hallott még a sebességkorlátozásról, vagy nem emlékezne rá, hogy ő maga épp egy rendőrfőnök. Na, persze ezt én nem bántam, minél hamarabb oda akartam érni.

Nemsokára már Billy vörösesre festett ajtaján dörömböltünk.

-          Billy, én vagyok az, Charlie! – kiáltott be apa. Láthatóan ő is ideges volt, és a karikákból ítélve, amik a szeme alatt sorakoztak sötéten, ő sem aludhatott valami sokat.

-          Megyek már!

Nem sokkal később már a kis kanapén ültem, és Billynek meséltem el a dolgokat, amiket felfedeztem. Ő rögtön hívta is Emily-t, hogy próbálja meg értesíteni a falkát; aztán jött is a visszahívás, hogy én meg Charlie legyünk Emilyéknél két óra múlva, megbeszélésen. A két öreg kicsit beszélgettek, míg én gyorsan összedobtam Billynek egy kis ebédet; úgy éreztem, gondoskodnom kell róla, ha már az eltűnt fia barátnője vagyok. Miután elkészültem, együtt megebédeltünk. Közben a háttérben ment a meccs, így ők fél füllel azt hallgatták, engem meg csábított Jacob szobája. Alig választott el az illatától, a cuccaitól valami.

Amikor befejeztük, Charlie úgy döntött, amíg nem kell mennünk, itt is maradhatunk. Én elmosogattam, és suttyomban belopakodtam Jake szobájába, aztán magamra csuktam az ajtót.

A szívmelengető illata letaglózott, és csak arra volt erőm, hogy bedőljek az ágyába, és magamhoz húzzam a takaróját. Aztán halkan sírni kezdtem.

-          Bells, kincsem, kelj fel – szólongatott valaki. Aztán rájöttem, hogy Charlie lehet az, és az emlékeim is beugrottak rögtön, így nemsoká kipattantam Jake ágyából.

Gyorsan lesimítottam a hajam, hogy ne legyen olyan kócos, és már indultam is apám után. Elköszöntünk Billytől, és beültünk a kocsiba. Sam és Emily nem laktak messze, de időközben elkezdett szakadni az eső, így kizárt volt, hogy gyalog induljunk.

Gyorsan beiszkoltunk a takaros, otthonos kuckóba, és üdvözöltük a falkát. Engem leültettek a fotelba, míg Emily kávéval kínálta Charlie-t.

-          Szóval, Bella… Igaz, hogy tudod, merre lehet Jacob? – szólt Sam kedvesen. Sosem kedveltem különösképp, de most elég megnyugtatóan hatott rám a hangja; úgy éreztem, tud segíteni.

-          Igen, azt hiszem. Valamerre északnyugatra éreztem, de elég messze lehet. Talán Alaszkában, vagy jobb esetben Kanada nyugati határán.

A falka gondolkodni kezdett, én pedig fészkelődtem a réginek tűnő, kicsit piszkos fotelben. Charlie közben visszatért, és ő is leült; Emily pedig egy bögre meleg kakaót hozott nekem, és letelepedett a karfámra.

-          Minden rendben lesz, csajszi. Jake jó srác, vigyáz magára, amíg megtaláljátok.

Hinni akartam neki, de úgy éreztem, a hangom rögtön elárulna, hogy hazudok, így csak bólintottam, és a bögrémbe temetkeztem.

-          Figyelj, Bella. Nem tudom, hogy képes leszel-e rá, de meg kéne próbálnod, hogy csatlakozol a falkánkhoz. Akkor velünk jöhetnél, és segíthetnél megtalálni Jacobot. Aztán nyugodtan kiválhatsz, az már a te döntésed lesz, de addig is gyorsabban haladnánk.

-          Rendben! – egyeztem bele határozottan, és majdnem kiöntöttem a kakaómat.

-          Mi… dehogy van rendben! Sam, legalább engem megkérdezhetnél, Bella az én lányom! Ezt át kell beszélnünk, nem foglak csak úgy elengedni… pláne nem Alaszkába!

-          Nem egyedül megyek apa! És nem emberként - érveltem.

-          Igen, Charlie. Vigyázunk majd rá, nyugodj meg.

-          Amúgy sem tudnál visszatartani – nyögtem be.

Charlie mérlegelni kezdett, és közben a kis kávéscsészéjével fel-alá járkált a nappaliban. Aztán komoran felénk fordult, és Samre mutatott.

-          De ha bármi baja esik… az… a te hibád lesz, Sam. Megértetted?

-          Jól leszek, apa – szóltam gyorsan, és fel is álltam. Lehörpintettem a kakaóm maradékát, majd a falka felé fordultam. – Mikor indulunk?

-          Mehetünk nemsoká.

Sam kiosztotta, kiknek kell itthon maradni, aztán négyen – Sam, Embry, Paul és én – elindultunk. Elbúcsúztam Charlie-tól, és megígértem neki, hogy óvatos leszek, vigyázni fogok magamra, és nem teszem kockára az életemet, még Jacobért sem. Az utóbbit persze nem gondoltam komolyan.

Tűrtem a vad esőt, míg a fák közé értünk, ahol lecsendesedett. Sam azt mondta, változzak át, és utána próbáljak ráhangolódni a falkájukra. Jó távol mentem tőlük, és lekapkodtam magamról a cuccaimat, rákötöttem őket a bokámra, és gyorsan átváltoztam, mert emberként nagyon fáztam.

A fejemben még üresség volt, de ahogy egyre erősebben koncentráltam a Sam-Embry-Paul hármasra, éreztem valamit. Aztán egyszerre, mintha beszippantott volna a lefolyó, ott is voltam. Hallottam a gondolataikat, és minden bizonnyal ők is az enyémeket.

Rendben Bella. Még azt nézd meg, hogy így is működik-e a kapocs közted meg Jake között!

Az alfa hangja nyomasztóan nehezedett rám, de egy pillanat alatt elhessegettem a gondolatot, és ráhangolódtam Jacobra. Most az érzelmeimet nem vettem elő, csak rá gondoltam, hogy meg akarom találni.

Éreztem, hogy még mindig északnyugatra van, és ezt továbbítottam is az újdonsült falkatársaimnak, majd mintegy parancsszóra: egyszerre megeredtünk a megadott irányba. Ha azt hittem magamról, gyors vagyok, el kellett szontyolodnom, mert Embry még gyorsabb volt, és talán kecsesebb is. De azt örömmel nyugtáztam, hogy nem hagytak le – bár talán csak direkt hozzám igazodtak.

Rengeteget futottunk, és már nem érzékeltem a távolságot. Éreztem, hogy állattá válok.

~*~

Sötét felhők gyűltek a kis sereg fölé, de ez az égvilágon senkit sem érdekelt. Tudták, miért jöttek, és azt is, hogy sikerrel fognak járni. Képtelenségnek tartotta mindenki, hogy elbukhatják ezt az egyszerű csatát.

-          Jane.

Az egyik fiatal lány mellé suhant egy erőteljes, robosztus alkatú férfi. Úgy tűnt, tisztelettel van felé, mindannak ellenére, hogy nem egy súlycsoportba tartoztak.

-          Örülök, hogy utolértél minket, Felix. Elhoztad, amit kértem?

-          Igen, elfogtam az emberünket.

-          Demetri merre jár? – A lány arca jeges volt, a hangjában gúny csendült fel.

-          Végeztek vele.

-          Aro csalódni fog, de talán kiengesztelhetjük, ha a lányt is elejtjük.

-          Igen. – A férfi eltöprengett, vajon merjen-e többet szólni. – Jane, volna egy ötletem. Ha már elkaptuk a farkaskölyköt, a párját is megnyerhetnénk. Akkor talán Caius tanulmányozhatná őket.

-          Engem nem érdekel sem Caius, sem a mocsadék állatfalka. – Karmazsinvörös szeme élesen villant a férfira, aki majdnem összeesett. – Értetted?

-          Értettem – tátogta. Aztán megszűnt a fájdalom, és amilyen gyorsan csak tudott, eltűnt a lány közeléből.

~*~

Az agyam monoton ritmust vett fel, kizárva a zavaró gondolatokat, amik talán hátráltatták volna a haladásunkat.

„Fuss, kanyarodj, emeld a mancsod, gyorsíts, húzd be a fejed, ne maradj le, mentsd meg Jacobot!”

Bírjátok még? – kérdezte Sam, a hangjában egy kis aggodalom csendült, ami leginkább felém irányult, hisz én voltam az új, akiről nem tudott sokat. Gőze sem volt, mennyit bírok – ahogy nekem sem.

Mennyit haladtunk? – kíváncsiskodtam.

Többet, mint reméltem. A kanadai határ jóval mögöttünk van, estére lepihenhetünk. – Nem ajánlat volt, hanem parancs.

Főnök, nem messze ott a fenyves, táborozzunk ott! – vetette fel Embry.

Választottam magamnak egy alacsonyabb, dús fenyőt, és bevackoltam alá. Nem messze volt egy folyó is, abból ittunk mindannyian. Éhes még nem voltam, és a többiek gondolataiban sem hallottam nyálcsorgatást egy szelet sült hús után.

A gondolatok csendesedni kezdtek, és csak akkor tűnt fel, hogy igazából sötét van. Aztán már csak arra emlékszem, hogy a Hold csálé karéja fölragyog egy felhő mögül, és elalszom.

Reggel Sam fölkeltett minket, és egy gyors mosdás után a patakban, újból útnak eredtünk, de előtte még ellenőriztem az útirányt. Jó felé haladtunk, de az érzés, hogy Jacob ott van valahol, nem erősödött, inkább kezdett elhalványulni. Lehetetlennek tartottam, hogy rossz felé haladtunk, így ezt annak tudtam be, hogy valószínűleg alszik, vagy valami, és olyankor nem érzékeljük egymást annyira jól, mintha mindketten éberek vagyunk. Ezt a gondolatot fejben tartottam, hisz ez azt is jelentette, hogy Jacob még él, valószínűleg elég jól van ahhoz, hogy késő délelőtt is szunyáljon, és talán aznap már megtalálhatjuk, és újra a karjaiba fog zárni.

Aztán gyorsan eszembe jutott, hogy újdonsült falkatársaim mindezt hallják, így inkább visszafogtam magam a későbbiekben, és a futásra koncentráltam.

Eszembe jutott az általános iskolai tesi tanárom, aki meg volt győződve róla, hogy egy csődtömeg vagyok – megjegyzem jogosan -, és csak azért kaptam ötöst, mert minden más tantárgyból az voltam, és a kislányai kedvenc óvónője az anyám volt. Szívesen a képébe toltam volna az akkori képességeimet.

Belekukkantottam kicsit mások agyába is, hogy megtudjam, ők min gondolkodnak egy ilyen hosszú táv alatt.

Embry Jake miatt aggódott, és éreztem, hogy figyel engem. Sam a terepet leste, és vágyott haza Emilyhez, de kötelességének érezte, hogy előkerítse Jacobot, akár a világ végéről is, elvégre az ő felelőssége alá tartozott. Paul felszínes gondolkodású volt, az idő javarészében csak bambult, vagy csupa hülyeségen törte az agyát, de észrevettem, egy eldugott szegletben, hogy aggódik, biztonságban vagyunk-e ilyen messze a rezervátumtól.

Furcsa volt fiúk fejébe látni. A nők valószínűleg öltek volna e miatt a képesség miatt, hisz minden magazin egynegyede arról szól, hogy vajon mit gondolnak a srácok, meg mi tetszik nekik, meg ilyenek. Hirdetni lehetne: menj hozzá egy farkas pasihoz, és ajándékozd meg a leendő kislányodat azzal a képességgel, hogy akár a leendő fiúja fejébe is beleláthasson. Grátisz örök élet.

Bár a nők valószínű nem a lányuknak – vagy nem csak nekik – akarnák ezt, sokkal inkább maguknak. Az a sok, bizonytalan tini az összes zsebpénzét kiadná azért, hogy a kiszemeltje fejében kutakodhasson.

Nem biztos, hogy így fogadnák a dolgok. Szerintem inkább hadjáratot indítanának ellenünk, és mindenkit lemészárolnának – szólalt meg hirtelen Embry, nekem célozva mondanivalóját.

Igen, valószínű. Bocs, hogy ilyen hülyeségeken gondolkodom, és hallanod kell – nevettem fel fejben, a farkas testem meg valami horkantásra hasonlító dolgot hallatott.

Ugyan már… - nevetett fel. – Mindenki túlesik ezen. Majd megtanulod kezelni a gondolataidat, elrejteni a titkokat, meg minden.

Nem hiába volt Embry Jake haverja, nagyon jó srác. Eddig nem nagyon ismertem, de általában csendesnek tűnt, szerénynek és kedvesnek. Ez be is bizonyosodott.

Ne dicsérd túl, mert még elröpül büszkeségében! – ugratott Paul.

Tudom, hogy csak az a bajod, tesó, hogy engem jobb fejnek tart, mint téged! – szólt vissza Embry játékosan.

Haver, ugye nem ment ki a fejedből, hogy foglalt a csaj? Ráadásul Jacob elevenen nyúzna meg, ha megkörnyékeznéd – röhögött fel. – Azt megnézném!

Úgy tudtam, te vagy itt a macsó – szóltam közbe. Örültem, hogy végre „beszélgetünk” kicsit, bár a téma nem épp volt kedvemre való. Gondoltam, később majd elkanyarodunk róla, és folyhat tovább a társalgás.

Látod, Embry? Nekem hírem van.

Á, nem úgy értette, hidd el! Már a fejed állásából is látszik, hogy gőgös vagy, ember.

Srácok! – korholta őket Sam, de a hangja normális volt, jól szórakozott rajtunk. – Mindkettőtöket ki tud nyírni Jake. De előbb keressük meg, jó?

Ezután is dumáltunk, de már jobban figyeltünk a környezetre is, és délután megálltunk, hogy ellenőrizzem Jacob helyzetét. Jól is tettem, nem kellett többet északnak futnunk, csak nyugatra. Most még Sam sem tudta meghatározni, körülbelül merre lehetünk, mert mindenhol csak fák voltak, nem szaladtunk bele egy városkába sem.

Nyugat felé haladva aztán egy tucat folyóba ütköztünk, így úgy gondoltuk, észak felé kerülünk, aztán majd visszább kanyarodunk.  Egyre többször álltunk meg ellenőrizgetni, és úgy éreztem, nemsokára elérjük a célunkat. Északabbra viszont egy városba ütköztünk, így merész vállalkozás elé néztünk: meg kellett kerülnünk azt is. Sam sokat gondolkodott, nem lenne-e egyszerűbb inkább átkelni a folyókon, vagy délről kerülni, de végül a város mellett döntöttünk.

Továbbhaladtunk északnak, miközben nyugatról hallgattuk a város zaját, az autók kürtölését. Nagyon izgultam, féltem, hogy esetleg észrevesznek. Aztán túlértünk a városon, és nehezebb dolog következet, mint gondoltam; egy úttest volt előttünk, rajta túl egy nem túl veszélyesen széles folyó, és csak ezek után következett a szabad táj.

Most komolyan átmegyünk rajta? – kérdeztem Samtől ijedten. – Nem túl nagy a kockázat, hogy észrevesznek?

Már sötétedik. És kivárjuk, amikor alig lesz forgalom, akkor megyünk. De nagyon gyorsnak kell lennünk! – mindnyájunk szemébe mélyen belenézett. – Semmi totojázás. Miután átértünk, tovább kell futni a folyó felé, és csak azon túl állhatunk meg. Ha valaki lemarad, gondoskodnia kell magáról.

Rendben, főnök!

Részemről nem nagyon volt rendben, de Jacobra gondoltam, és máris elszállt minden félelmem. Először Embry ment át. Simán átjutott a túloldalra, majd átugrotta a folyót. Aztán jöttem én… Annyira megijedtem, hogy véletlenül bénán érkeztem, és a bokám ezt megbánta. Sántítottam egyet, kettőt, aztán erőt vettem magamon, és nekiveselkedtem a folyónak, ami viszont nagyobb volt, mint arra számítottam volna. Ugrottam, de a túloldalt csak a mellső lábaim érték el, így nyüszítve kapálóztam felfelé.

Hirtelen valami erős grabancon ragadott, és a lendületével rántott egyet rajtam, így a bal hátsó lában támaszra talált, és fölkecmeregtem. Közben láttam, hogy Paul segített rajtam, és már Embryvel a biztos talajon állnak, és riadt szemekkel nézik, ahogy én is melléjük lépek.

Jól vagy, Bella? – jött oda Embry, és leírt egy kört körülöttem.

Aha. És kösz, Paul!

Semmiség – biccentett vissza.

Hé, srácok! – Sam hangjára mindketten az út felé fordultunk, és megláttuk a nagy, sötét árnyat. – Nem fogok tudni átmenni. Túl sok már az autó… - Láttam, hogy jobbra-balra toporog mérgében. – Meg tudjátok csinálni nélkülem is?

Meg, főnök, ne parázz. Vigyázunk Bellára is.

Hárman maradtunk együtt, és vágtunk neki a sötétedésben az útnak. Bár farkasszemem tökéletes volt, és a sötétség sem jelentett neki akadályt, én azért kicsit aggódni kezdtem. Sam végig ott volt velünk fejben, de üzente, hogy képtelen átmenni ennyi autó között. Úgy határozott, visszamegy a folyókhoz, és megnézi, arról van-e egy kerülőszakasz. Úgy tűnt, a feszültségem tapadós. A többiek is csendesebben voltak.

Olyan öt mérföld után hegyaljakhoz értünk, és megálltunk ellenőrizni az irányt. Délnyugatra kellett mennünk. A szél erősen kezdett el fújni, és fülem-farkam behúztam, hogy ne fagyjak meg.

A csapatunkat Paul vezette, őutána én következtem, majd Embry. Szerettek volna maguk között, védve tartani, merthogy én voltam a gyenge láncszem. Igazából örültem, hogy vigyáznak rám. A sötét kezdett nagyon ijesztő lenni.

Följebb kellet mennünk a hegyekben, hogy normálisan tudjunk haladni. Lent túl sűrűn ütköztünk bele mindenfélébe, bár fent meg a talaj volt veszélyesebb. De még mindig az utóbbi tűnt jobb választásnak.

Egy kiugró peremen megpihentünk kicsit, és én gyorsan „rákerestem” Jake-re. A közelsége pofonként csapott meg, a testem fölmelegedett, úgy éreztem, erős vagyok.

A közelben van - tájékoztattam Embryéket.

Merre?

Tőlünk balra, pár méterre, azt hiszem. De ott nincs semmi!

Paul és Embry elgondolkodtak, majd szinte egyszerre jöttek rá a dologra.

Feljebb kell mennünk! Biztos a hegytetőn van valahol. Lehet, vannak errefelé hegyi házak, nem? Lehet, hogy az egyikbe zárták be.

Induljunk!

Felfelé kaptattunk a hegyen, és egy idő után havat tapintottam a mancsommal. Nem állítom, hogy jól esett a hideg szél mellé még a hó, de ez azt sugallta felém, hogy nemsoká itt a csúcs, és akkor mindjárt megtalálhatjuk Jacobot.

Fent a hegytetőn a szél telenyomta a pofámat hóval, és kinyitni is alig mertem a szememet. Paul üzent, hogy nem messze vannak fenyők, oda húzódjunk be, és akkor kitaláljuk, merre tovább. Embry oldalról vezetett, és így kicsit nagyobb biztonságban éreztem magam, már nem féltem attól, hogy felkap a szél, és elvisz.

A fák között csendesebb volt minden. Leültünk, és Jake-et figyeltem. Elméletileg közel volt. A feljövetelnél biztosan nem nyílegyenesen jöttünk, ezért kellett mennünk még egy kicsit, míg eljuthattunk hozzá.

Bella, most menj előre te! Hátha most már normál módon is megérzed, hogy a közeledben van. Oké? – Embry felém fordult, és hegyezte a fülét a válaszomra.

Rendben, persze – bólintottam.

Elindultunk, libasorban, mert csak így tudtunk haladni a fenyők között. A szívem a torkomban dübörgött a egyenetlen talaj, és Jake miatt, de elnyomtam a félelmet magamban. Itt van tőlem Jake egy karnyújtásnyira. Ki kell nyújtanom a karom.

Miután egy fenyőág jól fejbevágott, megbotlottam, de nem estem el, csak kievickéltem a fák közül, egy apró kis tisztásra, amit szinte teljesen elfoglalt egy parányi faház. Az ajtaja nyitva volt, odabent sötétség.

Jake! – kiáltottam volna fel, de csak vonyítás jött ki a számon.

Egy ugrással a ház ajtajában termettem, de túl nagy voltam, hogy be tudjak menni.

Változzunk vissza. Bella, mi bemegyünk a fák közé, szólj, ha felöltöztél! – utasított Paul.

Oké.

Miután a két busa fejet elnyelte a sötétség, visszaváltoztam emberré, és fölkapkodtam a ruháimat. Azzal nem számoltam, hogy nagy részük szakadt lesz az utunk miatt – bár már annak is örültem, hogy jól odakötöztem őket, és semmit sem hagytam el.

Sebtében fölkapkodtam magamra minden ruhát, aztán ész nélkül rontottam be a házba.

Jacob a padlón feküdt, eszméletlenül, csupasz alkarján pedig egy…

harapásnyom.