28. fejezet

 Sziasztok!

Igen, itt is feléledek! Remélem páran örültök, ugyanis jó kis hosszú fejit hoztam nektek. Bízom benne, hogy elnyeri a tetszéseteket :)

Komikat is kérnék szépen, ha már visszatértem, jó?

Puszilok minden kedves olvasót!

Dórii

Szülinap

Belebújtam a számomra világmindenséget jelentő farkasom karjába, és olyan szorosan öleltem, ahogy csak bírtam. Soha többé nem akartam elengedni.

-         Hé, kislány, nyugi! Az egész sulid minket néz – suttogta a fülembe, majd megpuszilta a hajamat, és megpróbálta lefejteni a derekáról a karjaimat. Könnyűszerrel sikerült neki, de azét még így is szorosan követtem.

Jacob odahúzott Cullenék asztalához még egy széket, és leült rá, én pedig odahúztam az enyémet mellé. A kezünk összekulcsolva pihent Jake térdén.

-         Hello – köszönt Cullenéknek Jake.

Ők furcsán néztek, és a többi diák felé biccentették a fejüket.

-         Le lehet kopni! – dörmögte a sok kukkolónak Jacob, mire mindenki elkapta a tekintetét.

-         Hogy jöttél be? – tudakoltam.

-         Az ajtón – mondta lassan Jake, mint aki egy fogyatékoshoz beszél.

-         Jó, de nem jöhetsz ide be!

-         Menjek el? – állt fel, de én gyorsan visszahúztam.

-         Ne! Maradj, kérlek! – hadartam.

-         Nyugi, Bells! – fogta át a vállam, én pedig a mellkasára döntöttem a fejem. Mindig olyan más, ha vele vagyok. A világ rózsaszínbe vált, és az egyetlen hibaforrás az, hogy a járgányom már kicsit rozsdás. Nem tudom, miért érzem ennyire biztonságban magam mellette. Talán a széles válla teszi? Vagy az, ahogyan magához húz? Vagy egyszerűen maga Ő? Igen… az utolsó a legesélyesebb. Jacob számomra gyógyír mindenre. Már valósággal drog. Emlékszem, amikor filccel ráírtam a homlokára, hogy terápiás céllal hordozható. Végül kiderült, hogy nem is alkoholos volt, hisz egy kis szappan lehozta.

A pillantásom Edwardra tévedt.

Fájdalmasan nézett rám, s én nem tudtam, miért csinálja ezt velem. Hisz nem bántom! Vagy mégis?

Tudom, biztosan nagyon rosszul esik neki, hogy én Jacobot szeretem, és ő már nekem nem több mint egy nagyon furcsa barát. Bár néha ezt átlépjük, és átcsapunk ellenségekbe. Tudom, hogy szeret. Vagy valami olyasmi. Bár elég hihetetlen, hogy egy szuper pasi pont egy két ballábas lúzer idegroncsba szeret bele.

Az már kicsit hihetőbb volt, amikor a nyakigláb hosszú hajú őrült kamasz Jacob szeretett bele a depressziós lúzer Bellába. De most már a mi kapcsolatunk is billeg. Mármint Jacob már más… hisz már nem nyakigláb, és baromi jó a haja. Olyan, mint egy adonisz. Én viszont maradtam a régi. Oké, már nem vagyok depressziós, de kétballábas vagyok, lúzer és még mindig idegroncs. Én már sosem leszek normális. Ja… tényleg. Soha nem is voltam az.

-         Ma este gyűlés, jó? – biccentett Jacob Cullenék felé.

-         Éjfélkor a határnál – bólintott rá Edward. Majd a szemével a tömeget kezdte pásztázni, mintha valami baj lenne ott.

-         Van valami? – suttogtam neki.

-         Jacob, vidd a La Push-ba Bellát. Majd Carlisle ad igazolást. Siessetek! – morogta, majd ő is felállt velünk együtt.

Edward átvágott az ebédlőn, és elment valahova, nem láttam.

Én Jake karjába kapaszkodtam, miután intettem a többieknek, és elindultunk az udvar felé. A járdán ott parkolt Jacob motorja. Rögtön megörültem, hogy nem kell egészen a La Push-ig sétálnunk. Bár Jake elvihetett volna farkas alakban, de az ilyen forgalmas, és lakott helyen nagyon veszélyes.

-         Jól vagy? – hajtotta a fejét az enyémre.

-         Boldog szülinapot – suttogtam.

-         Mi? – vonta össze bozontos szemöldökét, mire nekem muszáj volt nevetnem.

-         Ma. Január nyolcadika! A tizenhetedik szülinapod! – magyaráztam.

-         Ja – rázta meg a fejét, hogy kitisztuljon. – Totál elfelejtettem, hogy most egy jó darabig csak egy év lesz a korkülönbség közöttünk – vigyorgott rám.

-         Sőt, ha farkas leszek, nem kell majd számolnunk az éveket…

-         Na, azért azzal még várjunk jó?

-         Oké – bólintottam. – De… én nem vettem neked semmit… - szegtem le a fejem bűntudatosan. Hisz Jake-től még karácsonyi ajándékot is kaptam! Én bezzeg a szülinapjára sem ajándékozok semmit. Milyen barátnő az ilyen? Hát én megmondom: szörnyű.

-         Nekem egyvalami bőven elég.

Féloldalasan mosolygott rám. Ezt a mosolyát nem tudtam félreérteni.

A nyakába kapaszkodtam, és pipiskedtem, hogy ajkaink összeérjenek. Jacob erre úgyszintén pipiskedni kezdett, így lehetetlenség volt felérnem.

-         Hé! – morogtam.

-         Szülinapos vagyok. Azt csinálunk, amit én akarok! – vonta meg a vállát.

-         Szóval homokot eszünk, és ágakat tépkedünk? – vontam fel a szemöldököm.

-         Ha-ha – grimaszolt rám, amiért emlékeztettem a Billy-től hallott kiskori elfoglaltságára. – Ezzel azt akarod mondani, hogy homok van az agyam helyén?

-         Azt nem tudom. De azt tudom, hogy a szíved helyén nem homok van – mosolyodtam el. – Ott az van, aminek lennie kell.

Jake visszamosolygott, majd intett, hogy felszállhatok mögé. Odaadta nekem a saját sisakját, majd miután felvettem szorosan átfogtam a derekát, az övébe kapaszkodtam.

Bő tíz perc múltán már az utolsó kanyarnál jártunk, és Jake is lejjebb vette a tempót, így nem bömbölt már a motor, csak lágyan dorombolt alattunk.

Befordultunk Jacobék utcájába, majd megálltunk a ház mellett. Jake leállította alattunk a motort, és biccentett, hogy leszállhatok. Kicsit megszédültem, mert a nehéz sisak elvitte a fejemet, ráadásul nem tudtam kikapcsolni.

-         Segítesz? – mutattam a csatra, ami az állam alatt volt. A leheletem bepárásította a sisak üvegét.

-         Persze – bólintott, majd miután leszállt a járgányról, letámasztotta, majd egyszerűen kicsatolta és nagy nehezen lehámozta a fejemről a sisakot. Jó volt érezni az arcomon a hűs januári levegőt.

Az idei január olyan furcsa…

Azt hittem, ha már nyáron is hűvösebb az idő, mint bárhol, akkor télen majd jól befagy a fenekem. De egész kellemes az idő néha. Van, amikor jön egy front, de például most is elég volt a pulcsi, nem volt szükségem kabátra. Bár a többiek vettek kabátot…

Jajj!

-         Jake! – sziszegtem.

-         Hm? – karolta át a derekam, és a ház felé kezdtünk menni.

-         Én nem fázom – suttogtam komolyan, és mélyen a szemébe néztem.

-         És ez miért ba… - elakadt a lélegzete. – Mióta? – rázott meg a két vállamnál fogva.

-         Nem is tudom… miután megtudtam, hogy léteznek a farkasok… valahogy ott kezdődött. De nem mindig. Valamikor inog.

A fejemet a mellkasához húzta, s ezzel elhallgattatott. Tudtam, hogy nem akarja, hogy átváltozzak. Én is félek az elsőtől. Pláne, hogy Jacob átváltozása a szemem előtt kezdődött, így tudok róla egyet, s mást.

És tényleg félek.

De tudom, hogy ami utána lesz, az majd kárpótol.

Az örök együttlét Jacobbal. Hogy egy falka leszünk. Hogy tartozni fogok valahova. Hogy lesz valami különleges bennem.

Mindig is azt akartam, hogy legyen valamim, amivel kiugrok a tömegből. Persze nem a rivaldafényt szerettem volna, csak azt, hogy a szűk baráti köröm elismerjen valamiben. És ha farkas leszek, akkor talán ez megvalósul. Lehet, hogy gyorsabb, vagy erősebb leszek a többieknél. Vagy könnyebben változom majd át. Vagy akármi!

-         Erős leszel – suttogta, inkább magának, mintsem nekem. – Gyere, menjünk be.

Egymást ölelve léptünk be a nappaliba, majd én a földre dobtam a táskám. Jacob elfeküdt a kanapén, engem pedig a mellkasára vont.

Csak hallgattuk egymás lélegzetvételét, s elég volt ennyi. Nem volt szükség szavakra, hogy tudjuk, mire gondol a másik. És ez engem örömmel töltött el, hogy egy ilyen jó kapcsolatom van. Két hónappal ez előtt nem érdekelt semmi. Az égvilágon semmire nem dobbant fel a szívem úgy, mintha tényleg élnék, nem pedig csak „alvó állapotban” hagytak volna. Mert úgy hagytak. Zombi lettem. Persze csak képletesen.

-         Billy? – suttogtam, majd kicsit mocorogtam, és végül kivettem a zsebemből a telefonom, mert nyomta a csípőcsontomat, és gondolom Jacobot is.

-         „Tárgyaláson” van. Úgy néz ki nehéz dolog ez az alfa-váltás. Lehet, hogy hagynunk kéne az egészet a francba.

-         Nem! – támasztottam meg az állam a mellkasán, és szúrósan néztem rá. – Már belekezdtél, csináld is végig!

-         Jó, rendben… - sóhajtott, majd az ablakon kezdett kifelé bámulni.

Pár perc csönd után nem bírtam tovább, meg kellett kérdeznem.

-         Sam dühös rád?

-         Ő mindig dühös – tért ki a válasz elől.

-         Na, de most komolyan? Ennyire sokat számít neki a rangja? – ráztam értetlenül a fejem.

-         Ez nem csak egy rang, Bella. Ez az élete. Ő az összetartó, ő az, aki segít a kezdőknek, ő szervezi az őrjáratokat, ő felel minden falkatagért, ő vigyáz a La Push-i emberek nyugalmára – sorolta.

-         Miért érzem úgy, hogy nem is akarsz te nagyon alfa lenni? – néztem a szemébe kérdőn, mire ő elkapta a pillantását, és újból az ablaküvegen túl nézett valahová a fák sűrűjébe.

-         Én szeretnék alfa lenni – mondta színlelt határozottsággal.

-         Fityfenét! – ültem fel rajta, és két kezemmel a mellkasán támaszkodtam. –De akkor miért csinálod? – mosolyogtam szelíden, hátha így meglágyul, és elmond mindent.

Nem válaszolt, csak nézett kifelé hosszú percekig, én pedig hallgattam, és vártam.

Néztem a sűrű, fekete haját, amibe oly szívesen beletúrtam mindig, csókolózás közben. A mélyen ülő szinte fekete szemeit, melyekben mindig elvesztem. Az ajka vonalát, ami csábított, akárhányszor rá vándorolt a tekintetem.

Elkaptam a pillantásom, és inkább az egyik kezemmel az elnyűtt kanapét fogtam meg, hogy ne legyek egész súlyommal Jacobon. Értem, hogy farkas, és nagyon erős, de én sem vagyok tollpihe, ráadásul a hasán ültem, és az az érzésem volt, hogy egy ideje nem vett levegőt.

-         Jake? – suttogtam.

-         Miattad csinálom Bella! – nézett hirtelen a szemembe, mire én ijedtemben elengedtem mindent, és így már tényleg Jake hasán terpeszkedtem.

-         Miattam? – vontam össze a szemöldököm. – Miért?

-         Mert azt gondoltam, hogy ha alfa leszek, azzal bizonyíthatok.

-         Mit akarsz bizonyítani? – értetlenkedtem még mindig.

-         Nézd Bella… - sóhajtott. – Idősebb vagy nálam. Két évvel! Nem akartam elvárni, hogy itt aszalódj, míg én kijárom a gimit. Persze, ha alfa leszek, akkor sem kell megvárnod, csak gondoltam, talán akkor szívesebben vársz rám. És ott van az a vérszopó! Beléd van esve, érted? És én hozzá képest semmi vagyok! Ő egy gazdag ficsúr, kiváló jegyekkel. Mindent képes lenne megadni neked! Én most örülök, ha gatyára futja. Mellettem nem lesz olyan jó életed, mint mellette!

Összeszorította a szemét, majd ökölbe szorított jobb kezével a kanapé oldalába vert, ami így reccsent egyet, de nem történt nagyobb baja.

-         Érted már? – fogta meg az arcom, mire én ijedtemben hátrahőköltem. Jacob ülő helyzetbe harcolta magát alattam. – Érted már, miért csinálom ezt? Nem akarlak elveszíteni! Nem akarom, hogy faképnél hagyj! Én nem akarlak elengedni… soha.

Az első könnyek már végiggördültek felhevült arcomon, és a szám is kezdett lefelé görbülni, majd pár pillanat után csecsemőhöz hasonló bőgést produkáltam.

A szemem beduzzadt, de a könnyektől amúgy sem láttam semmit. Artikulálatlan hablaty hagyta el a számat, miközben Jake csitítgatott, és szorosan megölelt. Összekönnyeztem-nyálaztam a pólóját, és a haját markolásztam, de nem voltam képes megnyugodni.

Miattam akar alfa lenni. Miattam szenved ennyit az egész tanács. Miattam van ez a felfordulás. És Jake attól tart, hogy én hagyom el őt? Soha nem volnék képes ilyesmire, pláne hogy már átéltem… nem is olyan rég.

Jacob a térdhajlatom alá nyúlt az egyik kezével, a másikkal pedig a hátamat ölelte át, miközben én úgy csimpaszkodtam rajta, mint kismajom az anyján. Hallottam, ahogy belöki a szobája ajtaját, majd be is csukja mögöttünk, és végül letesz az ágyra, és szorosan magához húz. Én csak a mellkasába temettem az arcom, hogy ne lássa, milyen borzasztóan festek.

-         Ezért ne sírj, hallod? – dünnyögte, azt hiszem, félig nevetve.

Nem válaszoltam. Nem tudtam válaszolni.

Ne sírjak, amikor énmiattam szenvedteti magát? Ez valami vicc?

Na, jó. Jake annyira nem szenved, de akkor is! Mégis mindent miattam csinál!

A függönyön keresztül láttam a Nap utolsó narancsszín sugarait.

Felültem a pultra, és a fejemet a szekrénynek támasztottam, majd kortyoltam párat a pohárból, amit Jake nyomott a kezembe.

-         Megjött apa. Charlie is vele van… - mondta, miközben a combjaim külső oldalán dobolt.

-         Látszik, hogy sírtam? – suttogtam ijedten.

-         Alig – rázta meg a fejét, majd egy gyors csók erejéig magához húzott, utána pedig leemelt a pultról, és lerakott a linóleumra.

Megfogta a kezem, mire én hálásan rámosolyogtam. Az utolsó korty narancslevet is megittam, majd beleraktam a mosogatóba, és a ruhám ujjával megtöröltem a szám.

-         Jake? Hazajöttem! – kiáltott Billy még a tornácról, majd egy pillanat múlva nyílt az ajtó, és Billy kerekezett be rajta, háta mögött apával. – Á, Bella. Hát te? – nézett rám.

-         Suli után elhozott Jake – füllentettem.

-         Aha – dörmögte apa összeráncolt szemöldökkel.

-         Hogy halad a tanácsnál? – váltott témát Jake, amiért megint hálásan megszorítottam a kezét.

Billy elmesélte, hogy most a múltbéli alfa-cseréket kutatják, hogy ott miképp is történt a folyamat. Az mindenképp biztos, hogy az előző alfának be kell hódolnia az új előtt, hogy az átvehesse a helyét.

Ez mind szép, és jó, de elkezdtem kételkedni abban, hogy Sam hajlandó lesz-e behódolni Jacobnak. Mert ha ez igaz, akkor minden rajta múlik.

Megfürödtem, megmostam a hajamat, és meg is szárítottam, nehogy az éjszaka megfázhassak. Lehet, hogy a farkas-génjeim már hatnak, de attól még megfázhatok, nem? Gőzöm sincs…

Miután elköszöntem apától – még két puszit is kapott -, a szobámban a sötétben várakoztam. Kilenctől fél tizenkettőig.

Hát, talán kicsit korán feküdtem le…

Végül 23:34-kor egy kis kavics koppant az ablakomon. Nem lepett meg, hisz négy teljes perce járkáltam az ablakom előtt fel-alá.

Az külön kérdés volt, hogy miképp keveredek le az emeletről. A lépcsőn nem mehetek le, Charlie lehet, hogy még tévézik, meg ott az a nyikorgó lépcsőfok is.

Marad az ablak?

Felemelő.

-         Jake! Hogy megyek le? – sziszegtem, miután feltoltam az ablakom. Megpróbáltam halk maradni a síri csöndes éjszakában.

-         Az emelet padlószintjénél a házon körbe fut egy kis perem. Arra rá tudsz állni, ha kimászol az ablakon, és szembekerülsz azzal. Utána meg ugorj le, elkaptak! – utasított halkan.

Igen, megszédültem.

Én, és egy icipici perem? Hogy gondolta ezt Jacob? Ismer engem?

-         Nyugi Bella! Ha véletlen leesnél, el foglak kapni – suttogta mosolygós hangon.

-         De Jacob… - nyöszörögtem. Igaz, én hisztiztem ki, hogy mehessek a gyűlésre, de ez akkor nem volt benne a dologban.

-         Ne nyavalyogj! Te akartál jönni!

Na, ezt megkaptam.

Szépen lassan átemeltem a jobb lában az ablakkereten, majd elkezdtem tapogatózni a cipőm orrával a perem után. Lejjebb ereszkedtem, majd még lejjebb, és még lejjebb, és megvolt! A jobb lábam a peremen volt! Jöhetett a bal. Erősen fogtam a párkányt, míg kissé hátradőltem, hogy a másik lábammal is kiérjek a szobámból. Sikerült.

És most ugrás.

-         Mehet? – suttogtam remegő hangon, miután lehúztam annyira az ablakom, hogy éppen csak befért alá a tenyerem, így vissza tudok majd valahogy jutni.

-         Elkaplak! – biztosított, én pedig mély levegőt vettem.

Remegett a kezem, ráadásul izzadt is.

Végül nem tudom, hogy lecsúszott-e a párkányról, vagy én engedtem el, mindenesetre zuhanni kezdtem. És vártam, mikor érek a forró karok közé.

*mit szóltok? elég hosszú? kérlek, írjátok meg a véleményeteket! nagyon jól esne!*