2011. március 19., szombat

14. fejezet

Sziasztok!
hát... készen van a feji, majd ti eldöntitek, hogy milyen lett... ♥

Magyarázatok

Vele együtt hideg széláramlat is szökött a szobába, de én nem fáztam, mivel kabát volt rajtam. Jacobon viszont egy lenge takaró volt összvisz, ezért mit sem törődve Edwarddal szereztem még pokrócot, s az egész testét betakargattam. Megsimogattam kipirult arcát, s akkor észleltem, hogy milyen forró a bőre… ez valamilyen farkasos dolog lenne? – tettem fel magamban a kérdést.
Edward torokköszörülése riasztott fel a gondolatmenetemből.
-         Igen? – fordultam felé. Próbáltam illedelmes lenni vele, de most nagyon nem akartam, hogy ott legyen. Csak útban volt.
-         Nemsoká megyek Bella… csak lenne pár kérdésem – mondta fojtottan, s nekem feltűnt, hogy nem lélegzik.
-         Rendben – vontam össze a szemöldökömet. Mit akarhat, ami nem ér rá?
-         Megharagudtál rám, igaz? – nézett ki az ablakon keresztül a sötétségbe.
Én is elfordítottam a fejemet, s inkább Jacobot néztem, amint a mellkasa meg-megemelkedik, s visszasüllyed.
-         Nem – hazudtam. A gyűlölet, ami pár hete keletkezett bennem, most elpárolgott. De a szerelmem iránta nem tért vissza. – De most azt szeretném, hogy elmenj… - suttogtam kimérten.
-         Rendben – súgta vissza. – Szeretlek!
S éreztem, hogy újra eltűnt.
Könnyek kezdtek végiggördülni az arcomon. De mégis miért sírtam – nem tudom.
Egyszerűen csak sírnom kellett. Jól esett.

Jacob viszont dörmögni kezdett.
-         Jake? – hüppögtem.
Mordult még egyet, majd kinyíltak mélyen ülő szemei, melyben egészen biztosan láttam a félelmet.
-         Bella… mi a baj? – ült fel rögtön, s fejemet a mellkasához húzta.
-         Aggódtam érted – szipogtam, és olyan szorosan öleltem, amennyire csak tudtam.
-         Nem kéne itt lenned! – tolt el magától.
-         De… de én, szeretlek! És tudom! És nem zavar! – kiabáltam könnyeim közepette. Éreztem, hogy a szemem sarkát már csípi a só.
-         Komolyan? – nézett mélyen a szemembe. Órákig tudtam volna nézni az arcát… mélybarna szemeit, bronz bőrét, a haját… amit én szégyellek helyette… s mindent, ami csak rajta van.
-         Igen! – hüppögtem, s még intenzívebben engedtek utat maguknak a könnyeim az én engedélyem nélkül.
-         Gyere ide – vont magához, s elfeküdt.
Cirógatta az arcomat, s csitítgatott, miközben én még mindig sírtam, és a takarót markolásztam nyomoromban. Jake mellkasát már egész nyál- és könnytócsa borította, amikor végre sikerült kicsit lenyugodnom.
-         Cullenék… - szipogtam.
-         Tessék?
-         Visszajöttek. Cullenék itt vannak. Miattuk változtál át – kezdtem el újból hüppögni, s kapkodni a levegőt.
-         Szarok a Cullenékre! – nevetett. – Aszódjanak meg a foszladozó koporsójukban…
-         Ez nem vicces.
-         De ugye nem az van… hogy… megint… izé… beleszere… - dadogta, de én félbeszakítottam.
-         Nem! – mondtam határozottan. A könnyeim is elálltak erre a feltételezésre… - Téged szeretlek!
-         Én is téged… - puszilt bele a hajamba.

Ez után én kimentem a szobából, hogy Jacob keressen magának valami rongyot, lévén nem mászkálhat mindenhova takaróban.
Bementem a fürdőbe, s megmostam a lángoló arcomat. A szeme teljesen kipirult, a hajam pedig valami ijesztő dologra emlékeztetett. Megfésülködtem, és lementem a konyhába, hogy összedobjak valami ehetőt, mert én nem vagyok hajlandó „csak pizzakrémes pizzát” enni…
De mielőtt nekiláttam volna, még megittam egy fél üveg szénsavas ásványvizet. Hideg volt, és csípte a torkom, de pont ezt imádtam benne.
Vágtam két szelet kenyeret, és megvajaztam-lekvároztam őket. Készítettem magamnak kakaót, s leültem az asztalhoz. Vártam, hogy Jake mikor jön le.

Pár perc múlva hallottam lépteit, de már nem dübörögtek, mint eddig, s nem is lépett rá a nyikorgó lépcsőfokra.
Amikor beért a konyhába kivette a hűtőből a pizza maradványt, s leült mellém.
Nem szóltunk semmit, csak egymásra mosolyogtunk, s elkezdtünk enni.
Mire én az első kenyérrel végeztem ő már befalta a megmaradt fél pizzát, s elégedetten szétterült a székben.
Nekiláttam a második kenyérnek is, s közben a kakaómat iszogattam.
Amikor végeztem Jacob elfojtott egy mosolyt, és letörölte a szám sarkából a lekvár- és vajmaradványokat. Ezután valószínű jobbnak látta, ha elővesz egy szalvétát, és az egész arcomat megtörli.
-         Hogy vagy képes összekenni az egész arcodat? – nevetett.
-         Őstehetség vagyok – mormoltam, miközben az arcomat törölgette.
Miután eldobta valamerre a szalvétát két keze közé vette az arcomat, s a homlokát az enyémnek támasztotta.
-         Tényleg nem zavar? – kérdezet csukott szemmel.
-         Tényleg nem zavar – hunytam le én is a szemem, s vártam, hogy ajkaink találkozzanak.
De amikor már több mint egy perc eltelt, türelmetlen lettem, s elkezdtem csücsöríteni.
Hallottam Jacob fojtott nevetését, s erre kinyitottam a szememet. Az övéi is nyitva voltak.
-         Csókolj meg… - suttogtam.
Neki sem kellett több, forró ajkait az enyémekre tapasztotta. Miközben ajkaink egymást becézgették, Jake megragadta a derekamat, s átült velem az ölében az ő székére. Kezeimmel átfogtam a nyakát, s arra ösztönöztem, hogy a testünk még szorosabban egymáshoz tapadjon.
A derekamat ölelte egyik kezével, a másikkal a gerincem vonalát simogatta.

Meghallottam, amint apa autója leparkol a ház előtt, de nem volt kedvem abbahagyni a csókunkat, s láthatólag Jacobnak sem. Így egyszerűen tovább folytattuk.
Nyílt a bejárati ajtó, s hallottam, hogy apa –erőlködések árán – behozza Billyt az előszobába, amin az illető csak nevet.
-         Gyenge vén csont – mondta Billy, és hallottam, hogy mosolyog.
-         Még egy beszólás, és lelöklek a lépcsőn! – fenyegette Charlie, s szinte láttam összeszűkülő szemeit magam előtt.
A léptek közeledtek felénk, de Jake még mindig csak ölelt magához, s én sem engedtem szorításomból. Halk kuncogást hallottam, ami minden bizonnyal Billy volt.
-         Fiatalok – dörmögte apa.
-         Mi rosszabb, szerelmes fiatalok – tódított Billy.
-         Szerelmes mutáns fiatalok – folytatta apa.
-         Elbuktál! Csak az egyik mutáns – mondta Jake apja, s hallottam amint beleboxol apa valamelyik testrészébe.

Ezután Jake kicsit eltartott magától, de az én szemeim még mindig csukva voltak, s nem is szándékoztam kinyitni őket. Kaptam még egy apró puszit, mielőtt apa hangosan megköszörülte a torkát.
-         Igen? – fordultam felé.
-         Semmi, csak… csak semmi – na, ezt jól megmondta… - Én lefekszek… majd holnap mindent elbeszélünk.
-         Oké – bólogatunk Jacobbal.
Jake én apa felvitték az emeletre Billyt, amíg én elmosogattam.
Nagyokat ásítottam közben, és az órára pillantottam. Éjfél múlt már jócskán, így nem csoda, ha kicsit el vagyok fáradva.
Nem vártam meg Jacobot, csak ruhástól bedőltem a kanapéra. Máskor mindig nehezen alszom, de most pár perc alatt elnyomott az álom.
Később már csak azt éreztem, hogy valaki betakar, és puszit nyom az ajkaimra.

***

Másnap, beszélgetésre ébredtem, ami a konyhából szűrődött. Billy, apa és Jake már nagyban reggeliztek. Lefürödtem, felöltöztem, és én is csatlakoztam hozzájuk.
Utána pedig leültünk a nappaliba mindent rendesen átbeszélni.
Kiderültek egyek, s mások.
Jacob vérfarkas, pont úgy, ahogy még három fiú egyelőre a La Pushban. Vagyis most már négy. Általában ők szabályozzák az átváltozást, de ha bedühödnek, akkor képesen önkívületben átalakulni. Szóval apa a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak magamra, s ha úgy látom, hogy Jake nagyon dühös, legjobb lesz, ha futok. És nagyvalószínűségben tényleg Cullenék miatt változott át Jake. Ha túlnyüzsögnek a vámpírok a környéken, akkor kitör a vérfarkasinvázió. Bár ezzel kapcsolatban vannak még háttérben megbúvó elképzeléseim is, de azt majd később.
Elméletileg Jake az alfa, de mivel nem ő változott át elsőnek, eddig Sam helyettesítette, most viszont rajta áll a döntés, hogy átvállalja, vagy lepasszolja. Továbbá kiderült, hogy az alakváltók nem öregednek, amíg rendszeresen átváltoznak. De ha felhagynak ezzel, akkor folytatják az öregedést. Ezzel Jacobnak nem igazán kell foglalkoznia, hisz így is úgy fest, mint egy huszonéves…
Délutánig tévéztünk, amikor megcsörrent a telefon. Felálltam, miután láttam, hogy senki sem strapálja magát.
-         Igen? – szóltam bele a kagylóba.
-         Bella – hallottam meg Edward vágyakozó hangját.
-         Edward – dünnyögtem flegmán. – Mit szeretnél?
-         Holnap jó lenne, ha találkozhatnánk – mondta halkan.
-         Ketten? – kérdeztem.
-         Nem. A családom is ott lesz, és szeretném, ha Jacobot is elhoznád… - az utolsó szavakat már csak szűrte a fogai közt. Szinte tudtam, hogy a keze görcsösen ökölbe szorul.
-         Rendben – egyeztem bele hidegen. – Hol? Mikor?
-         Délelőtt kilenckor, értetek megyek.
-         Oké – bólogattam, mintha látna is belőle valamit.
-         Örülök, hogy hallhattam a hangod – mondta, s ezzel le is rakta a telefont.
-         Én kevésbé – suttogtam a süket kagylóba, és én is leraktam.
Álltam ott még pár percet, mire újra erőt vettem magamon, s visszamentem a fiúkhoz.
Mit akarhat megint Edward? És miért vigyem Jacobot is? Remélem, nem akarja bántani…
Milyen jó lesz látni újra Alice-t, és Emmett-et, és Esme-t, és Carlisle-t, és Jaspher-t és még talán Rosalie-t is. De Alice és Emmett hiányoztak a legjobban.
-         Bella?! – kiáltott türelmetlenül apa. Úgy néz ki, elbambultam… - Ki telefonált?
-         Öhm… valami biztosító… csak nagyon nehezen akadt le rólam… tudod milyen piócák ezek – hazudtam könnyedén. Mivel apa valószínű nagyon ellenezte volna, hogy találkozzak Edwarddal.
-         Ja – bólogatott, és újra a tévébe mélyedt.

Intettem Jacobnak, aki követett vissza a konyhába.
Nekitámaszkodtam a pultnak, ő pedig megfogta a derekamat.
-         Mit szeretnél? – suttogta a nyakamba, s elkezdte azt puszilgatni.
-         Edward volt az… - suttogtam kétségbeesetten.
-         Mit akart? – kérdezte Jacob, s én meglepődtem, hogy milyen nyugodt a hangja.
-         Találkozni, holnap délelőtt. A családja, meg mi ketten… benne vagy?
-         Oké. Bajunk nem eshet – puszilgatott tovább, de hirtelen abbahagyta, és a szemembe nézett. – Mit akarhat?
-         Nem tudom…

KOMIIT PLS♥!!!

2011. március 5., szombat

13. fejezet

Sziasztook! Itt van a várva várt feji, sok ordibálással, s egy különös fordulattal is.. node nem mondok semmit. Pusszi!
KOMIIT!!!!!!!!!♥♥♥

Visszajött

Jake lerogyott a padlóra, és velőtrázóan ordított.
-         Kezdődik… - mormolta Charlie és Billy egyszerre.
-         Ho… Mi… Öh… - dadogtam, és lerogytam szerelmem mellé. – Nem lesz semmi baj Jake, itt vagyok veled. Rendbe fogsz jönni. SEGÍTSETEK MÁR! – ordítottam a szüleinkre könnyes szemekkel.
-         Sajnos nincs mit tenni Bella – fogta át a vállamat apa.
-         HOGY ÉRTED AZT, HOGY NINCS?! MI A FASZ BAJOTOK VAN?! SEGÍTSETEK MÁR! BILLY NEM LÁTOD, HOGY A FIAD SZENVED?! – üvöltöttem túl Jacobot.
-         Vigyük fel a szobámba – dörmögte apa, s mintha az előbb nem is ordítottam volna le a fejét.
Végül engedelmeskedtem, mert attól cseppet sem lesz jobb Jake-nek, ha a szüleinkkel ordibálok.
Apa megragadta Jacob felsőtestét, én pedig utána vonszoltam a lábait. Nehéz volt…
De végülis ráraktuk apa ágyára.

Ömlött róla a víz, és még mindig csak ordított. Sokszor groteszk testhelyzetet vett fel, és azt hittem, hogy valami előjön a bőre alól.
-         Menj le Bella. Majd hívunk, ha kellesz – intett Billy, aki nagy nehezen, de egyedül fel tudott evickélni a lépcsőn.
-         Mi?! Nem megyek el! – ordítoztam újból.
-         Bella. Tünés! - parancsolt rám apa, ellenkezést nem tűrő rendőrfőnök hangját.
-         Nem! – szálltam szembe vele.
Ő erre megragadta a két karomat, és kidobott a szobából. Magukra zárta az ajtót.
Dühös zokogásban törtem ki, és a kilincset feszegettem.
Még drótot és hullámcsatot is hoztam, hogy kinyissam a zárat, de reménytelen volt. Nem is értettem hozzá.
Állati üvöltés hallatszott bentről. Mintha tényleg egy állat üvöltött volna… egy farkas. Ennyire fájna Jacobnak? De mi lehet a baja?
Ott tartottam, hogy betöröm az ajtót. Távolabb mentem, és felkészültem a nekifutásra.
-         Bella… - ordította Jake. – Menj innen!
-         Nem megyek! Szeretlek! – ordítottam vissza.
-         Menj innen Bella! Menj innen! Takarodj!
Lefagytam… Hogy mondhatott ilyet? Nekem… aki teljes szívéből szerette.
Újra záporoztak a könnyeim.
Dühösen lerobogtam a lépcsőn, leakasztottam a kabátomat, feltéptem az ajtót, és úgy csaptam be, ahogy csak tudtam.
Bőgve iramodtam az erdő felé, ami a házunk mögött volt.
Sötét volt, így nem láttam semmit, de nem is akartam. Egyedül akartam lenni.
Bebukdácsoltam sietve az erdőbe, és ott egy idő után lassabbra fogtam a tempót, és átadtam magamat az önsajnálatnak, és a könnyeimnek.

Miért nem apával vagy Billyvel ordibált? Miért velem? Pedig én annyira szeretem! Jobban, mint bármit ezen a földön. Ezer Edwardnál is többet jelent nekem.
Elüvöltöttem magamat, hogy ezzel is levezessek valamennyi feszültséget. Törni, zúzni akartam. Olyan erősen lépkedtem, hogy belefájdult a lábam is. De akkor az volt a legkisebb problémám, hogy fájt a talpam…
Minden kis gallyat letépkedtem a fákról. Toporzékolva rugdostam a köveket, és közben csak bőgtem és bőgtem.
És egyáltalán mi van Jacobbal?! Mi fájhat neki ennyire? Pedig pár órával ezelőtt még semmi baja sem volt. Úgy tör rá, mint kommandósok a beszívott drogterjesztőre.

Erőtlenül rogytam le a sáros, havas földre. Majd’ meg fagytam, de nem érdekelt.
Ugyanolyan érzetem volt, mint pár hónappal ezelőtt. Pontosan ugyanaz. Csak… még rosszabb.
Elhagyottság, fájdalom, önsajnálat, düh és sírógörcs.
Ezelőtt Jake mentett ki ebből, de most ki fog?
Egyáltalán, mit tettem én Jacob ellen? Mi rosszat? Semmit. Tudomásom szerint.
De nem szokott alaptalanul „Takarodj innen!”-eket ordítozni. Legalábbis eddig nem tudtam, hogy van-e ilyen szokása. Vagy esetleg csak a fájdalomtól van, és valakin le kellett vezetnie? De nem én voltam ott az egyetlen személy… miért pont rajtam? Tudja, hogy milyen érzékeny vagyok! Mindent tud… legalábbis majdnem mindent. A vámpíros rész kimaradt.

Újabb ordítás rázta meg a csendet, de ez – számomra – halkabb volt, mivel messze voltam a házunktól. De persze Jacobnak bizonyára hangos volt, ha még idáig is elhallatszott.
Vissza kéne mennem… be kéne törnöm az ajtót, és megnézni, hogy mi a baj. Nem érdekel, ha újra leordít, és apa ismét kitoloncol. Látnom kell.

Felálltam.
De ekkor olyat láttam, amitől majdhogynem megint visszazuhantam a földre.
Ott állt. Ott állt Ő. Teljes valójában.
Visszajött.
-         Bella… - szólt fojtott, de jól ismert mézédes hangján. El sem akartam hinni.
-         Te…
-         Sajnálom! – kezdett bele rögtön, és közelebb lépett. Megfogta a kezem. Megborzongtam a hideg érintésétől. Oly rég nem éreztem ezt, hogy most hidegebbnek hatott, mint valaha. – Bocsáss meg kérlek! Egy idióta voltam! Én, szeretlek… - nézett a szemembe azzal a topáz színű, de most mégis iszonyatosan elgyötört szempárral.
-         Nem… te nem szeretsz. Elhagytál. Nem voltam elég jó neked – mondtam még kissé kábán.
-         De tökéletes vagy nekem. Csak mindössze hazudtam Bella… és te oly könnyedén hittél nekem – simított ki a szemem elől egy tincset.
-         Mert logikus volt… miért is szeretnél engem? – tettem fel, jó formán magamnak a költői kérdést.
-         Visszajöttem. Mert szeretlek. Téged, Bella… - suttogta, de ekkor újabb ordítás rázott meg minket. – Mi ez? – vonta össze a szemöldökét, s nézett a hang irányába.
-         Jacob – feleltem kurtán.
-         Mi történik vele?
-         Nem tudom… apa kidobott – kicsit elkezdtem magamban újra fortyogni.
Furcsa… visszajött, és szeret. És én nem haragszom rá.
Pedig ha pár nappal ezelőtt valaki megkérdezi, hogy „Figyu, bírod még Edwardot?” Akkor rávágtam volna az általam ismert legcifrább ócsárolást, és végezetül azt, hogy „Nem!”.
Most… most pedig megnyugtat a jelenléte, de mégis köpni, nyelni nem tudok. Visszajött. Ezt álmomban sem gondoltam volna. Na, jó… álmomban gondoltam, vagyis álmodoztam róla, hogy visszajön, és valami olyannal áll elő hogy: „Bella! Kényszerítettek, én szeretlek, de különben megölték volna a családomat, engem és téged is! Sajnálom.”.
Megráztam a fejemet, hogy elhessegessem a gondolataim, és a jelenre koncentráljak. Könnyű volt, mivel Jake újból ordított, de már megint olyan állatias hangon.
-         De te hallod a gondolatait, nem? – ráztam meg Edward kezét.
-         Te szent isten… - suttogta. – Bella, nem mehetsz a közelébe! – nézett rám szigorúan.
-         De fogok! Már miért ne mennék? Mi van vele?
-         Átváltozik – nézett mélyen a szemembe. Régen ezzel a pillantással levett a lábamról. De most csak egy szimplán nagyon jó képű férfit láttam benne, s nem a szerelmemet. Az már elmúlt. A szívem már másé.
-         Hogy mit csinál? – eszméltem fel.
-         Vérfarkas. Jacob barátod egy vérfarkas – közölte ridegen, s nem kisebb undorral a hangjában.
-         Lehetetlen, olyanok nin… - de ekkor belegondoltam abba, hogy egykor a vámpírokról is pont ugyanezt gondoltam, s mégis léteznek. Talán vannak vérfarkasok is?
-         Vannak. Emlékszel, hogy amikor először mentél a la push-i tengerpartra, és meghívtál, akkor visszautasítottam?
-         Igen – súgtam.
-         Régen azért épült az a határ, mert ott vérfarkasok voltak, és az az ő területüknek számított. Oda nem léphetünk be. És most… jó pár generáció után ismét bekövetkezett – mondta elmélyülve a múltban.
Kirántottam a kezemet az övéből, és a házunk felé kezdtem futni, amilyen gyorsan csak tudtam. Egyszer hasra estem, de már álltam is föl rögvest.
-         Bella! Nem mehetsz! – ragadta meg a karomat Edward.
-         Edward nézd… én szeretem őt – suttogtam.
Ez megtette a hatását. Edward keze elernyedt, és szomorú szemei az arcomat pásztázták, hogy igazat mondok-e. Igazat mondtam. Szín tiszta igazat.
-         Sajnálom Edward… - s újból futásnak eredtem.
Feltéptem a bejárati ajtót, és felrohantam a lépcsőn.
-         Jacob itt vagyok! – kiáltottam, a bent ordítozónak.
-         Bella menj innen! – ripakodott rám apa, miután kissé kihajolt az ajtón.
-         Apa én tudom! Tudom, hogy vérfarkas! Hadd menjek be! – kérleltem, és a könnyeimet törölgettem a kabátom szélével.
-         Mi?! Jó, gyere, de csak óvatosan – s kitárta előttem az ajtót.
Billy épp akkor takargatta el Jake azon testrészeit. Ő a földön hevert, láthatólag eszméletlen állapotban. Az egész teste verejtékezett, s néha görcsösen megrándult.
Körülnéztem egy pillanatra a szobában. Az ágy lába kitört, a csillár darabokra hullva hevert a földön, a szőnyegen két karomhasítás éktelenkedett. Apa és Billy ruhái is néhol kisebb cafatokban voltak. Apa lába vérzett.
-         Jake – térdeltem le szerelmem mellé, s kezdtem el simogatni az arcát fagyos kezeimmel. Az ő bőre bezzeg égett, mint akinek 42 fokos láza van. – Jól van? – fordultam a szüleink felé.
-         Rendbe fog jönni. Az első átváltozás mindig ilyen… Bár épeszűbb lett volna, ha az udvarra visszük.
-         De akkor meg a szomszédok meglátták volna.
Jacob homlokát puszilgattam, és a könnyeimet törölgetem le az arcomról.
-         De vajon mi válthatta ki? – kérdezte Billy.
-         Cullenék visszajöttek… - suttogtam magam elé.
-         Tessék?
-         Cullenék! Ők vámpírok! Visszajöttek ide. Az nem lehet az ok? – fordultam feléjük.
-         Te tudtad? – hápogta apa.
-         Apa… több mint fél évig volt a barátom. Mindent tudtam – vallottam be őszintén. Hülyeség lett volna eltitkolni. Ha már úgyis tudja apa, akkor pedig teljesen felesleges.
-         Valószínű. Az ő hibájuk – mondta Billy éles hangon, s megrándultak az arcizmai. – Le kell ülnöm… széthasad a lábam – s leült a törött lábú ágyra.
-         Az enyém viszont szét is hasadt – szemlélte meg apa jobban a sebhelyét. – Be kell mennem a kórházba.
-         Én it maradok Jacobbal! – mondtam rögtön a kelleténél kicsit hangosabban.
-         Rendben. De vigyázz magadra – figyelmeztetett apa.
Kiléptek a szobából, vagyis kibicegtek. Mindketten eléggé sántítottak.
Jake fejét az ölembe vettem, s a haját cirógattam.
Nyílt az ablak, s bemászott rajta Edward.

KOMIKAT LÉCCCIIIIIIIIIIIIII!!!!!!!