31. fejezet

Sziasztok!

Na, végre megszületett a fejezet. Sajnálom, hogy ilyen későn, de talán hallottátok, hogy a másik blogomnak évfordulója volt, és dupla fejezettel rukkoltam elő, ami eléggé lekötötte az időmet. Mindenesetre elkészültem, és várom a véleményeket :) Vagy a szavazatokat...

Sok puszi!

Dóri

31. fejezet - Vérvörös Hold

Fél órán belül minden a bőröndjeinkben volt, és én Anyának is bepakoltam. Jacob közben rendelt neki repülőjegyet Hawaii-ra, és foglalt valami szállodát is. Alice jó sok pénzt utalt át, szóval futotta.

Még az utolsó bőröndöt is kihúztam az előszobába, majd három kis ablakot résnyire nyitva hagytam, hátha eltűnik a szagunk, vagy enyhül. Az ágyneműmet és a törölközőket a mosógépbe dobtam, és nyakon öntve öblítővel elindítottam egy hosszú programot. Minél kevesebb a szag, annál jobb. Gyorsan feltöröltem a fürdőszobánkat, kifertőtlenítettem a vécét, a zuhanyzót és a csapot.

Jacob még taxit hívott, és Anyut csörgette a telefonon, míg én ételt csomagoltam mindnyájunknak, majd a mosogatócsapot is kifertőtlenítettem.

-          Srácok, hazajöttem! – kiáltott Anyu az előszobából, én pedig félve pillantottam Jacobra, aki a kezemet szorongatta. – Hé… miért vannak itt a bőröndök? Csak nem elmentek? – Belépett a konyhába, és kérdőn pillantott ránk.

Leküzdöttem a sírhatnékomat, majd előrébb léptem, és elkezdtem neki elmagyarázni.

-          Sajnálom Anyu, de vissza kell mennünk. Tudod, Alice-nek, a barátnőmnek szüksége van rám. – Erre szomorúan elmosolyodott. Legalább meggyőztem, hogy nem azért megyünk el, mert meguntuk őt, vagy ilyenek. – Viszont ő azt szeretné, ha te se éreznéd rosszul magad, amiért ilyen hamar visszautazunk. Szóval van egy jegyed Hawaii-ra, az első osztályon – mosolyogtam. Nem volt őszinte mosoly, de legalább sikerült nem elkámpicsorodnom.

Tágra nyitotta a szemeit, és úgy meredt rám.

Gőzöm sem volt, mit gondol. Átlát rajtam, vagy sikerült átvágnom? Nagyon szomorú, hogy itt hagyom? Vigasztalja az utazás?

-          Olyan kár, hogy máris elmentek! – tört ki belőle, majd hirtelen átölelt. A fejemet a vállára hajtottam, és csukott szemmel próbáltam magamon uralkodni. – Jake, gyere ide te is! – Egyik kezével elengedett, majd Jacob is odajött hozzánk, és átölelt minket nagy, hosszú karjaival.

Összeszorítottam a fogam.

Erősnek kell lennem! Nem szabad, hogy Anyu tudjon bármit is, abból, ami igazából történt. Meg kell őt védelmeznek ezektől a dolgoktól. Nem szabad, hogy a vidám, napsütötte világába belerondítsak a magam után vonszolt sötét, kegyetlen árnyékokkal, amiket képtelen vagyok levakarni magamról.

-          Szeretlek, Anyu – suttogtam.

Másnap este már a repülőtéren voltunk. Anya is telefonált, hogy Hawaii gyönyörű, sosem látott még ilyen szép helyet. Örültem, hogy örül. Csak én voltam tiszta ideg amiatt, ami nagy valószínűséggel várható.

Azt beszéltük meg, hogy Alice értünk jön, és az úton ég tájékoztat a friss hírekről.

-          Nyugi Bells – suttogta Jacob, és puszit nyomott izzadt homlokomra. Még védelmezőbbén húzott magához. Aprót bólintottam, majd a fejemet a mellkasára szorítottam.

Annyira aggódtam miatta, hogy valami baja esik. Szerettem volna az égvilágon mindentől megóvni, de nem tehettem semmit. Olyan nyomorultul éreztem magam…

-          A nyugi melyik szótagja nem volt értető? – nevetett, majd jól megszorongatott. – Ne parázz ennyit.

Az államat meleg mellkasára támasztva néztem fel sötét szemeibe, és vágtam egy grimaszt, mire újból elnevette magát. Úgy szerettem volna én is ilyen laza lenni! Persze tudtam, hogy belül ő is feszült, de a kedvemért mindezeket félrerakja, és megpróbál jobb kedvre deríteni. Vagy legalább elérni, hogy ne legyek élőholt.

-          Én csak aggódok érted – suttogtam, és újból elbújtam szemei elől, de ő felemelte az államnál fogva az arcom, és mosolygós tekintettel méregetett.

-          Tisztázzuk. Én egy böszme nagy vérfarkas vagyok, aki képes vámpírokat gyilkolászni, te meg egy pöttöm, törékeny porcelánbaba. – Felvonta fél szemöldökét.

Megráztam a fejem, majd kipukkant belőlem a nevetés.

-          Nos, találtál valami magyarázatot arra, hogy miért épp te aggódsz énmiattam?

Elgondolkodtam egy pillanatra. Valami frappáns válasszal akartam előrukkolni, de végül csak az igazat tudtam kinyögni.

-          Mert nagyon fontos vagy nekem – súgtam.

Két óriási tenyere közé vette arcomat. Egy darabon csak néztük egymást, nem szóltunk semmit.

Végül lehajolt, és egy gyengéd csókot nyomott ajkaimra.

-          Hidd el, te is nekem. Ha tehetném, valami rakétabiztos üvegablakú szekrénybe tennélek, fel a felső polcra.

-          Nem vagyok porcelánbaba! – morgolódtam.

-          De igen. Te vagy az én porcelánbabám. – Egyik ujjával végigsimította az arcom vonalát, majd az orrát ráncolva nézett el a vállam felett. – Alice.

Hátrafordultam, de nem vettem le kezeimet Jacobról. Barátnőm gyors, ruganyos léptekkel, s mégis szinte táncolva sietett felénk. A szeme sötét volt, akár az éjszaka, minden arany árnyalat eltűnt belőle.

-          Sziasztok! – mosolygott kivillantva tökéletes fogsorát.

-          Ó, Alice! – Elengedtem Jacobot, és barátnőm köré fontam karjaimat, de rögtön meg is gondoltam magam, s inkább visszahúzódtam. – Sajnálom… Biztosan nagyon szomjas vagy már…

Jake karja védelmezően derekamra simult.

-          Á, nem gond – legyintett, és átölelt. – Gyertek, még szeretnék tartani egy megbeszélést nálunk!

Jacob elfintorodott mellettem. A szemei majd’ leragadtak, mert a repülőn egyszerűen nem tudott aludni, olyan kevés volt neki a hely. Én bezzeg kényelmesen elfértem, és az út nagyját átbóbiskoltam.

Ők ketten felkapták a bőröndjeinket, és a parkoló felé kezdtünk sétálni.

Berakták hátra a csomagokat, majd beszálltunk a Volvóba, ami Edwardé volt.

-          Van valami új hír? – kérdeztem, és előrehajoltam a két első ülés közé.

-          Miután elmentetek sokkal tisztábban láttam a dolgot – jelentőségteljesen Jacobra pillantott, hisz köztudott, hogy a farkasok jövője elzártan folyik Alice-től. – Azelőtt csak azokat a jeleneteket láttam, amikor például Bella fogat mos, egyedül, vagy Renée hazaigyekszik a boltból.

Bólintottunk Jacobbal.

Tudtam, hogy Alice azt a jelenetet kapta el, amikor a Volturi tagjai betörnek a házunkba, és Jacob viszont valahol máshol van, talán zuhanyozik. Csak annyit látott, hogy ha nem tűnünk el negyven órán belül, akkor lecsapnak ránk, és ki tudja, mit tennének velünk?

-          Most úgy néz ki a helyzet, hogy két órán belül megérkeznek a házhoz. Szerencsére nem jutott tudomásukra a távozásotok, azt hiszik, tudatlanul töltitek a tavaszi szünetet. De attól még korántsem vagyunk biztonságban… van miért aggódnunk, higgyétek el.

Hátradőltem az ülésen. Sosem lesz már egy nyugodt hetem? Mindig megtalálnak? Állandóan veszély fog fenyegetni?

Jacob hátrapillantott, majd odanyújtotta a kezét, én pedig mohón kaptam utána.

-          Nem tudjuk, kik a beépített embereik. Annyira titokban szervezték meg ezt az egészet, mint jó ideje semmit! – Alice is háborgott kicsit, hogy nem látta ezelőtt pontosan, mi is készül a hátunk mögött egy ideje. – Carlisle és Edward szerint Caius a fő oka mindennek. Ősi ellenségei a vérfarkasok… és azt hiszi, ti is azok vagytok, tudod – pillantott Jacobra.

Caius… azt hiszem, az a szőke hajú. Edward már mondta, hogy a vérfarkasok ősi ellenségei, és így tényleg nagyon nehéz lesz arról meggyőzni őt, hogy Jacobék csak alakváltók, semmi közük a Hold gyermekeihez.

-          Szóval lehet, hogy ide is eljönnek? – kérdeztem feszülten. Reméltem, hogy ha ott nem találnak meg, akkor leszállnak rólunk, de hogy is gondoltam… Hisz ez a Volturi! Ők nem fognak elnézni nekünk semmit, a szőnyeg alá lapátolva. Amint alkalmuk lesz, lecsapnak ránk.

Még régebben mesélt nekem Edward róluk. Tudtam, hogy a vezetőjük, Aro meg akarja szerezni őt és Alice-t, a ritka és nagyon értékes képességük miatt. El sem tudtam képzelni, hogy az én drága Alice-em ilyen kegyelmet nem ismerő alakok között éljen.

Azt pedig végképp nem szerettem volna, ha rátámadnak Jacobékra. Mi lenne velem nélküle? Ki vidítana fel állandóan, ha rossz kedvem van? Ki fogná a kezem, és melengetne? Kiben bízhatnék annyira, mint őbenne? Ki lenne hajlandó végezni velem, ha ő meghalt? Senki. Jacobot számomra egyetlen személy sem pótolhatja. És valószínű Alice sem menne bele, hogy gyorsan végezzen velem, és ne szenvedjek többet. A megtervezett öngyilkosság sem jó, hisz barátnőm mindent lát, amit egyszer elhatározok… kivéve, ha a farkas falka is szerepel a tervemben. Esetlen felhergelhetném Pault, hátha életveszélyes sebet ejt rajtam…

Megráztam a fejem, hogy kiűzzem a sötét gondolataimat.

-          Ezt csak azután tudom megmondani, ha már jártak Renée házában, és nem találnak benneteket.

Újból hátradőltem, és belemélyedtem a hűvös bőrülésbe. A visszapillantó tükörben találkozott a tekintetem barátnőmével. Csak az aggodalmat tudtam belőle kiolvasni, semmi mást.

-          És Charlie? Neki is elmondtátok?

-          Ma reggel mentem el hozzá… nagyon maga alatt van szegény, de meggyőztem, hogy a repülőn nem veheted fel a telefonodat. De tízpercenként bevillant, ahogy felhív, aztán mégsem. Aggódik értetek.

-          Felhívhatom? – A farmerem zsebéhez kaptam, ahol a kikapcsolt mobiltelefonom lapult.

-          Még van fél óránk, be is ugorhatunk hozzátok egy kicsit, ha akarod – pillantott hátra.

-          Kérlek.

Pár perc múlva már a házunkat is láttam, és a kezem idegesen az ajtót fogta. Úgy terveztem, amint megáll az autó, kipattanok.

Alice csikorogva fékezett, én pedig már téptem is fel az ajtót. Elfutottam a járőrkocsi mellett, megbotlottam az első lépcsőfokban, de a korlátba kapaszkodva felértem, és benyitottam a házba.

-          Apa? – kiáltottam, és a konyhába lépve meg is láttam. Az asztalnál ült, egyedül a félhomályban.

-          Bella! – Felállt a helyéről, és elém jött. Kivételesen nem ügyetlenkedve ölelt át, hanem úgy igazán, ahogy egy apa a lányát.

-          Aggódtam értetek… - dörmögte.

-          Tudom…

Elengedtük egymást, és hátrébbléptem kicsit.

-          Csak egy pillanatra ugrottam be, megyünk megbeszélésre. – A fejemmel az ajtó felé biccentettem, Jacobra és Alice-re célozva. – Meg akartam nézni, hogy jól vagy-e.

-          Miattam csak ne aggódj, Bells.

Pár másodpercig idétlenül álltunk egymással szembe, mindketten a cipőnket néztük, mintha bizony annyira érdekes lenne.

-          Akkor én… megyek – biccentettem.  – Nem tarthat olyan sokáig…

-          Menj csak nyugodtan, de vigyázz magadra – kötötte az orromra, én pedig bólintottam. – És Jacobra is vigyázzatok… Billy nem élné túl, ha elvesztené.

-          Ahogy én sem – suttogtam. Charlie nem valószínű, hogy meghallotta, mivel nem reagált semmit, csak megpaskolta a vállam.

Visszasétáltam a kocsihoz, és beszálltam a hátsó ülésre.

Jacob hátrafordult hozzám, Alice pedig a visszapillantó tükörből szemlélt. Elmosolyodtam, majd bólintottam, hogy rendben van, mehetünk.

Jacob azt hiszem elszundított az úton, pedig alig volt pár perc, amilyen sebességgel Alice vezetett. Ehhez az autóhoz képest az én furgonom csiga… De neki legalább van személyisége!

Amikor odaértünk, előrementem, és kinyitottam Jake ajtaját. Alice gyorsan beviharzott a házba, azt mondta, várjunk még itt egy kicsit. Nem volt szívem felkelteni Jacobot, olyan nyugodtan aludt. Kisimult az arca, és ugyanaz a kisfiús Jake volt, akibe beleszerettem. Megsimítottam az arcát, erre ő felriadt.

-          Mi… mi van? – kérdezte.

-          Elaludtál ide úton – mosolyogtam, és összeborzoltam dús haját.

-          Ó… bocsi. – Kiszállt, majd nyújtózkodni kezdett, és ásítozni. – Pfuj! – prüszkölte.

-          Mi van?

-          Vámpírbűz. – A ház felé mutatott elfintorodva. – Meg fogok fulladni odabent – panaszkodott.

Átfontam a derekát, és a fejemet a mellkasához szorítottam.

-          Ez jó… - dörmögte. Belepuszilt a hajamba, és éreztem, hogy ráhajtja az arcát. – Nagyon idiótának fognak nézni, ha végig a hajadat szagolgatom?

-          Nem egészen értem… - ráncoltam a homlokomat.

-          A hajad nem vámpírszagú – magyarázta. – Azt nyugodtan szagolgathatom.

-          Mint valami oxigénpalackot?

-          Ja.

Alice nemsoká kitáncolt hozzánk, és magával húzott minket. Sokkal boldogabbnak látszott, mint az úton. Biztos hallott, vagy látott valamit, ami felvidította.

-          Sziasztok! – mosolyogtam rá a többiekre. Jake biccentette mellettem.

-          Mondhatjuk azt, hogy jó hírünk van – mosolygott Alice. – Emmett és Jasper az egész államot átnézték, és nincs nyomuk sehol. Ez nem jelent sokat, akár az óceánból is képesek ránk támadni, de azért mégiscsak jó jel.

-          Mennyi idő, mire odaérnek Anya házához? – érdeklődtem, miközben Jacobbal leültünk a kanapéra. Az ölébe húzott, és az enyémnek támasztotta a fejét. Edward elmosolyogott a fotelban, én pedig felpillantottam Jacobra, aki viszont csak megrázta a fejét.

-          Bő egy óra. Na, szóval… amiért tényleg itt vagyunk, az még az álcázott vámpírok támadása.

Mindenki Jake-re nézett, hisz ő volt az érintette a témában.

Megköszörülte a torkát, és kicsit helyezkedett alattam.

-          Hányan maradtak életben? – kérdezte Edward. – Elég, ha visszaemlékszel…

-          Oké – bólintott Jake.

Legvégül arra jutottunk, hogy egy vámpír maradt életben, és valószínű az óceán felöl távozott, vagyis nagyon igyekezett, és óvatos is volt, mert tudta, hogy Cullenék is vannak a közelben, és hét az egy ellen arányban könnyűszerrel végeznének vele még a vízben is. Ez arra engedett következtetni, hogy hiába tűnik új tagnak, a Volturi teljesen megbízik benne, szinte mindenbe beavatták.  Az okot viszont nem sikerült kitalálnunk, hogy mégis miért küldtek embereket a környékre. Hisz csak véletlenségből ütközhettek a farkasokba, arról nem valószínű, hogy tudott a Volturi. Most viszont már tudnak róla…

Egy idő után viszont elvesztem a rengeteg elméletben, amit Edward, Carlisle és Jacob gyártott. Csak arra vágytam, hogy az ágyamban lehessek, Jake ott feküdjön mellettem, és hadd halhassam a szívdobogását. Az még jobb lenne, ha biztosra vehetném, hogy mindannyian megússzuk, karcolások nélkül. Úgy szerettem volna túl lenni ezen az egészen!

Tudtam, hogy itt vagyunk a legnagyobb biztonságban, de legszívesebben fogtam volna Jacobot, és elutaztam volna vele valahova, ahova nem tudnának, vagy nem mernének utánunk jönni. Talán a Marsra repülhetnénk… vagy elveszhetnénk Tokió megszámlálhatatlan népességében, ahol még az illatunkat sem tudnák felismerni.

Meleg kéz kulcsolódott az enyémre, én viszont csak az előttünk álló végtelen, sötét köpenyes sereget néztem. Fogva tartották a tekintetem karmazsinvörös szemükkel. Hiába volt éjszaka, majdnem tökéletesen láttam, talán egy kicsit szürkébben.

Majd egy szempillantás alatt köddé vált a hátborzongató tömeg, és az egész kép megváltozott.

A meleg kéz még mindig fogta az enyémet, de most nem is tűnt olyan melegnek. Hasonló hőmérsékletű volt, mint én magam. A máskor didergető szél most csak kellemes simogatás volt a bőrömnek, és élvezettel néztem le a lábam alatt elterülő, jegyes óceán fekete vizére. Felnéztem a mellettem álló szerelmemre, aki ideges tekintettel fürkészte minden mozzanatomat. Én viszont teljességgel nyugodt voltam. El sem tudtam képzelni, miért aggódik úgy, holott minden tökéletes!

Majd az égboltra emeltem tekintetem, és megpillantottam a legszebb dolgot a világon. Ott gömbölyödött az orrunk előtt, szinte megfogható távolságban. Már majdnem kinyújtottam kezeimet a szürkésfehéren ragyogó Hold felé, amikor az egyszeriben vérezni kezdett. Majd egy pillanat múlva eltűnt az a gömbölyded szépség, és átvette a helyét valami vörös, és fenyegető.

A Vérvörös Hold ragyogott felettünk, és árgus szemekkel várta, hogy megkaparinthasson.