36. fejezet

Sziasztok!

Tudom, hogy megint nem lett rövidebb az idő egy-egy fejezet között, de hát... mit mondhatnék. Az írás fura dolog. Van, amikor nagyon nem megy. És van amikor annyira, hogy észre sem veszed, és már megírtad a fejezet felét. Ihletkérdés. No meg idő.
Amúgy nálunk most szép borús az ég, amit én nagyon-nagyon szeretek. Ha tetszik a fejezet, kívánjatok nekem esőt, mennydörgést és villámokat, meg írjatok egy kommentet :)
Remélem kielégítem vágyaitokat ezzel a fejezettel. Talán azt mondanám rá, hogy fordulatos. De nem biztos. Döntsétek el ti :)

Puszilok mindenkit, legyen szép hétvégétek!
Dóri

36. fejezet

A héten sajnos nem találkoztam többet Jacobbal, mivel mindkettőnket lekötött valami. Viszont a Cullenék sem jelentkeztek, hisz az idő is napos volt. Kicsit megint kezdtem magam úgy érezni, mintha teljesen normális lennék.

Aztán péntek este újból fenekestül fordult fel minden.

Épp csak hazaértem a gyors bevásárlás után, amikor meghallottam a vezetékes telefon csörgését, és már rohantam is, hogy felvegyem.

-          Igen?

-          Á, Bella… - Az ismeretlen hang furcsán csengett. Egyszerre volt dallamos, mégis vérfagyasztó. Csak egy vámpírnak lehetett ilyen hangja.

-          Kivel beszélek? – kérdeztem határozottan.

-          Az nem fontos. Ellenben az már igen, hogy miért kereslek. – Szünetet tartott, mintha arra várna, hogy rákérdezzek. Nem tettem. – Szóval, Bella… úgy tudom, van egy barátod. Egy bizonyos Jacob Black. Jól tudom? – Nem feleltem, csak mélyeket lélegeztem, és próbáltam nem a kagylóba ordítani. – Ezt igennek veszem. Biztos vagyok abban, hogy akkor tudod, mi igazából ez a fiú.

-          Mit akar? – sziszegtem.

-          Nem tudom, hallottál e már a fajunk történelméről, de ha nem, akkor melegen ajánlom, hogy nézz utána. Caius ugyanis nem igazán… van kibékülve a te kedveseddel, és az ő falkájával.

-          Mit akar? – ismételtem ingerültebben, mert hirtelen elegem lett a köntörfalazásból.

-          Ma alkonyatkor légy a quileute határnál. Kétmérföldnyire az úttesttől. Nem mellesleg egyedül gyere, hacsak nem szeretnél még több bonyodalmat és fájdalmat a fiúdnak… márpedig szerintem te nem szeretnél semmi ilyet.

A kagyló zúgása jelezte, hogy a túloldalt letették.

Visszatettem a helyére, majd gyorsan fölcaplattam a lépcsőn, és kiszámoltam, hány órám lehet még alkonyatig. Alig egy és fél…

Charlie-nak és a Cullen klánnak nem szólhattam, egyedül kellett mennem. Hálát adtam Alice képességének, hogy immár immúnis rám nézve, hisz én is farkas voltam. Szoros lófarokba fogtam a hajam, majd megcsörgettem Jacob mobilját, de – mint számítottam is rá – nem vette fel. Az egész falka fogságban lehet?

Megmostam a félelemtől és idegességtől izzadt arcom és kezem, majd a szobámba mentem. Mégis mit vihetnék el? Hogyan menjek? Rakjak a nadrágomba egy kést? Mi van, ha rögtön kiszúrják, és menten kivégeznek, meg sem várva, hogy megmukkanjak? Mi lesz akkor Jacobbal? A falkával? Őket is megölik? Vagy talán Cullenéknek feltűnik valami, és a segítségükre sietnek?

Tudtam, hogy Caius hadban állt a vérfarkasokkal, de Jacob és a falka mindössze alakváltók, ezt mi már tudtuk. Hogy fogom meggyőzni őket az igazamról? Talán még a Cullenéknek sem sikerülne, nemhogy nekem egymagam…

Végül aztán igazán logikus ötletem támadt. Levettem a cuccaimat, és a lábamra kötöztem őket, majd elmentem a hátsó udvarba, hogy átváltozzak. Tudtam, hogy még van időm alkonyatig, de gondoltam, kicsit szétnézek a környéken. A fejemben csend volt. Ezek szerint vagy Jacobnak teljesen sikerült átállnia, vagy nincs senki sem farkas alakban. Nem tudtam, melyik lehetőség az igaz.

A határ felé kezdtem rohanni, jó távol az úttesttől. Amikor a közelébe értem, már lassabban és óvatosabban közlekedtem, nem akartam zajt kelteni, hátha itt vannak a farkasok fogva tartva. Akkor a vámpír is itt lehetett volna valahol. Mély lélegzetet vettem, és beszívtam a levegőben szálló, intenzív illatokat. Az úttesttel ellenkező irányból éreztem a vámpírok halvány bűzét, de a farkasokat sehol. Próbáltam a lehető legjobban Jacob illatára koncentrálni, de semmit sem találtam. Ezzel elment kicsit az idő, ahogy ide-oda kapkodtam a fejem, szaglásztam a fákat, próbáltam kivenni a csapásokat, vagy a környezetem sérüléseit. Valami nyomot, hogy a vámpír, vagy a falka itt járhatott.

Pár ugrással odébb egy összekarmolt fát találtam, és jó pár törött ágat. A szél sajnos felerősödött, és nem az én javamra – előlem csak elfújta a szagokat. Viszont ez azt jelentette, hogy ha az úttesttel ellenkező irányba van valahol a vámpír, akkor az én illatom épp arrafelé száll.

Lehasaltam, és belehemperegtem a talajhoz simuló, őszről maradt barnás levelekbe – bele is ragadtak a bundámba szép számmal -, de aztán eszembe jutott, hogy így csak nyomot hagytam. Utáltam magam, amiért nem volt ötletem, és ott ügyetlenkedtem az erdőben, ahelyett, hogy előálltam volna valami klafa tervvel, és megmentettem volna Jacobékat. De még abban sem voltam biztos, hogy hányukat ejtették fogságba. Prüszköltem egyet, és mérgemben kaparászni kezdtem a talajt.

Visszamentem kicsit északabbra, és észrevettem valami feltűnően emberi barnát a talajon. Egy póló? Az orromat belefúrtam, de a szag ismeretlen volt. A póló amúgy is egyben volt, szóval nem hirtelen átváltozáskor történhetett a levétele. Vagy talán nem is farkasé a póló. A szag teljesen idegen volt, mindkét misztikus fajétól eltérő, teljesen emberi. Egy embert is belekevertek volna ebbe?

Messze mögöttem ág reccsent, és rögvest oda is kaptam a fejem, majd mielőtt tüzetesebben belegondoltam volna, rohanni kezdtem a hang irányára. Nem vesztegethetem az időt, lehet, hogy a vámpír az, és most elkaphatom.

Cikáztam a fák között, de egyiknek sem mentem neki. Annyira jó érzés volt futni, ahogy csak bírtam, és mégsem elfáradni, vagy elesni. Ágak elől hajoltam el, miközben a mancsomat néhol feljebb emeltem, nehogy fennakadjak a nagyobb köveken. Szlalomoztam, száguldottam, közben a tájat kémleltem, és az illatokat próbáltam azonosítani.

Alig fél mérfölddel arrább egy tisztásra értem ki. Nem is volt tisztás, inkább csak egy kis nyílt terep, ahol épphogy elfértem volna egy másik farkassal. Valószínűleg ezt a helyet használták a túrázók megpihenésre. Egy kis fekete részt is láttam a talajon, minden bizonnyal régi, elszenesedett fa lehetett. A tisztás túloldalán hirtelen ott termett.

-          Azt hittem, alkonyatot beszéltünk meg. – Az órájára pillantott, majd megvonta a vállát.

Egy morgás kíséretében egy ugrással átszeltem a teret, és rávetettem magam. De már sehol sem volt. Egy ujjnyi hiányzott, hogy bevágjam a fejem a fa törzsébe.

-          Ejnye! Azt hittem, élve szeretnéd visszakapni a fiúdat. – Felmorrantam, és a vámpír felé kaptam a mancsommal, de már megint nem volt sehol. Nem voltam elég gyors! – Sofia, kérlek! Megszomjaztam – kiáltotta.

Egy pillanatra a háta mögé lesett, én pedig megint megpróbáltam kihasználni a pillanatot, de sajnos több mint kétugrásnyi táv volt közöttünk, így mire odaértem, elmosolyodott, és egy suhintással a közeli fához vágott. Sajogtak a bordáim, és mélyeket kellett lélegeznem, hogy össze tudjam szedni magam – amitől viszont szórni kezdett az oldalam.

Közben egy karcsú, kreol bőrű lány jelent meg, és sétált dideregve a vámpírhoz. A nyaka fedetlen volt, felkötött hosszú haja mindent szabadon hagyott. Sofia riadtan rám nézett, és egy pillanatra megtorpant. Nem tudhatta mi vagyok.

-          Ha megölsz, sosem tudod meg, hol van a fiúd – figyelmeztetett a vámpír, mielőtt beleharapott volna a lány nyakába. A szája mellett egy vékony, vörös csík folyt végig. Vér.

Sofia sikítani akar, de a vámpír befogja a száját.

Nem mérlegeltem a helyzetet, és a következményeket, ösztönösen cselekedtem: ugrottam, és letéptem a vámpírt a lányról. Az egy fenyőnek csapódott, és mielőtt még reagálni tudott volna, újra nekilódultam, és egy lendülettel letéptem a jobb karját. Az élettelen darabot eldobtam magam mögé. Puffanást hallottam tőlem jobbra, a lány a földre zuhant. Amíg felé pillantottam, a vámpír visszatámadt, és lesújtott rám.  Felnyüszítettem a fájdalomra, de nem adtam meg ilyen könnyen magam. Újra nekiestem, és megpróbáltam letépni a fejét, de megragadta a nyakam, és fojtogatni kezdett. Már alig kaptam levegőt, de az utolsó erőmmel még rántottam egyet rajta, és a szorítás megszűnt. A fej kiesett a számból, és elgurult a földön.

Meghalt. Prüszkölni kezdtem, nem akartam érezni az ízét a számban. Aztán eszembe jutott, hogy csakis ő mondhatta volna meg, hol van Jacob. Már, ha elmondta volna. Most már egyetlen reményem maradt: a lány, Sofia. Ő viszont épp átváltozni készült.

Gyorsan beszaladtam a fák közé, hogy visszaváltozzak és felöltözzek. Miután fölkapkodtam magamra a cuccaim, valami furát vettem észre. Egy fiú holtteste hevert nem messze tőlem. Félmeztelenül volt – övé lehetett a póló. Nem volt időm vele foglalkozni.

Visszafutottam, és miután a lány a rázogatásra és a szólongatásra nem tért magához, a zsebeiben kezdtem kutakodni. Meg is találtam, amit akartam: egy mobilt.

-          Edward! – kiáltottam, miután felvette a telefont.

-          Bella, mi a baj?

-          Ide kell jönnöd! A quileute határ mentén vagyok, valahol. Olyan kétmérföldnyire az úttól. Jacobot elrabolta valami vámpír, én meg megöltem, de itt van egy lány, akit megharapott. Hátha ki tudnád szívni a mérgét. Edward, kérlek, segíts! Csak ő tudná esetleg megmondani, hol van Jake! Edward, hallasz?

-          Indulok.

Időközben elkezdtek peregni a könnyeim, de a pulcsim ujjával letöröltem őket.

Ki volt ez a vámpír? Mit akarhatott tőlem? És Jacobtól? Vagy Jake csak arra kellett neki, hogy engem tőrbe csaljon? És az áldozatok? A srácnak is volt családja, őket is muszáj értesítenünk! Sofia vajon túlélheti, vagy már Edward sem tudja megmenteni? Tudja egyáltalán, merre lehet Jake? Egyáltalán hogyan tudták elrabolni? Jól van még? Hol van a falka? Tudnak egyáltalán erről? Esetleg ők is fogságban vannak? Vagy elterelték a figyelmüket?

Már csak arra lettem figyelmes, hogy Edward ott guggolt mellettem, és az egyik kezét a vállamra tette.

-          Megpróbálom, de nem biztos, hogy sikerülni fog, rendben?

-          Köszönöm – suttogom, és megszorítom a kezét.

Figyeltem, ahogy Edward rátapadt a lány nyakára, és megpróbálta kiszívni a mérget. Még emlékszem, milyen volt ezt átélni. James… a tavaszi szünet… gondolni sem bírok rá, rögtön kiráz tőle a hideg.

-          Edward! – szólítottam meg, amikor már úgy véltem, hogy nagyjából eleget szívhatott ki. – Edward, nem lesz még elég?

Nem reagált, de láttam, hogy a lány nyaka színe kezd elváltozni a szorítástól.

-          Edward, állj le! Hagyd, abba, hallod? – kiáltottam. – Kérlek! – Megragadtam a vállát, és addig ráncigáltam, amíg nem figyelt végre rám.

A szeme fátyolos volt a vér ízének mámorától, és hirtelen nagyon megijedtem tőle. Megfogta mindkét csuklóm, és szorítani kezdte.

-          Edward, ez fáj… - sziszegtem, és megpróbáltam lerázni őt magamról.

-          Miért vagy vele? Visszajöttem érted! – csattant fel, én pedig a fenekemre estem.

-          Miről beszélsz? – makogtam, pedig jól tudtam.

-          Jacob… miért jobb ő nálam?! – Egyik kezével megragadta a karomat, hogy ne mehessek el, a másikkal pedig még mindig a csuklómat szorongatta. – Mondd meg, Bella! Vagy netán nem tudod? – Megnyalta a szája szélét, és úgy nézett ki, mint egy őrült. Megállt bennem az ütő egy pillanatra, annyira megrettentem. – Mindent tudsz rólam is, meg róla is, nem? Egy jó érvet hozz fel!

-          Edward, mi bajod van? Azt hittem, ezt már megbeszéltük! – ráztam a fejem értetlenkedve. – Én Jacobot szeretem! Te sem vagy semmivel rosszabb nála, de én…

-          Azért, mert lefeküdt veled? – nevette el magát.

-          Mi-micsoda? Hogy jön ez ide?! Semmi közöd nincsen neked ahhoz, hogy… - Nem tudtam, mit mondhatnék. Annyira őrült volt a tekintete, hogy a szemébe se mertem nézni.

-          Tényleg ennyire fontos volt neked a testiség? Azt hittem, hogy jól megvagyunk. Igen, ostobaságot tettem, de amint beláttam, visszajöttem hozzád… Akkor már viszont elcsavarta a fejedet, és bemászott a bugyidba.

A tenyerem erősen csattant az arcán, de biztos voltam benne, hogy csak én érzem fájdalmat. Ki tudtam volna kaparni a szemét abban a pillanatban, annyira dühös voltam rá.

-          Neked meg mi a franc bajod van?! – ordítottam. – Normális vagy? Engedj el! Takarodj innen! Tűnj el! Hagyj békén! Utállak, Edward, hallod?! – Hiába kapálóztam és vergődtem, ő csak nézett engem azzal az eszelős tekintetével, miközben lassan megjelent az arcán a hamiskás féloldalas mosoly. Itt már betelt nálam a pohár, és jobban kiakadtam, mint eddig. – Neked az égvilágon semmi közöd nincs ahhoz, hogy mi van köztem, és Jacob között. Én őt választottam, törődj végre bele, és engedj el, jó? – sírtam. Még a könnyeimet sem tudtam letörölni, mereven tartotta a kezeimet.

Edward elnézett másfelé, és elfojtott egy nevetést.

A vértől kattant be így? Máskor mindig olyan jól ura az érzelmeinek – legalábbis ezeknek a rám nézve negatívaknak. Gőzöm sem volt, mit tehetnék. Annira meg voltam ijedve, hogy még átváltozni sem tudtam volna. Ráadásul, ha úgy megharap, akkor meg is öl. A vámpírméreg halálos ránk nézve.

Semmi reményem nem maradt.

-          Kicsit csalódtam benned, Bella – fordult megint felém. Nagyon őszintének hangzott, én pedig szégyenemben belepirultam. – De már mindegy.

Elengedett.

-          Tessék? – kérdeztem félénken, miközben apránként hátrálni kezdtem.

-          Elmenekülhetsz. Nekem már nem számítasz többé. – A hangja érzelemmentes volt, és kifejezéstelen. De a szavak karót döftek a szívembe – az később kihullt, viszont a szálkák benne maradtak.

-          Hová mész, Edward? – riadtam meg, amikor fölnyalábolta a földről Sofiát, és a fák felé közeledett vele.

-          El, Bella – mondta, aztán nem volt ott többé.

Dermedten álltam egyedül, a lassan lemenő nap fényében. Edward ellenem fordult, és elvitte az egyetlen esélyemet arra, hogy megtaláljam Jacobot.

A könnyeim újból peregni kezdtek, és most szabad utat engedtem nekik. Én megbíztam Edwardban. Azt hittem, megértette már, miért választottam Jacobot. Azt hittem, beletörődött. Most viszont darabjaira hullott az illúzióm, és védtelenül ültem a hideg földön. étezik még titok előttem? Van még olyan dolog, amiről nem tudok? Lesz valaha olyan ember, akiben száz százalékig megbízhatok, és sohasem fog átverni?

Jacob…

Meg kellett találnom! Ő volt az, aki oly sok mindenben kiállt mellettem, és annyi helyzetből húzott már ki. Most rajtam volt a sor, hogy kicsit egyenlítsek a számlánkon.

Fölkeltem, és a zsebemhez nyúltam. Aztán eszembe jutott, hogy a mobilt visszaraktam Sofia zsebébe. A francba!

És a vámpír is ott volt még. Igaz, megöltem, de el kellett égetnem ahhoz, hogy teljesen, és véglegesen megsemmisüljön. A megfeketedett folthoz mentem, ahol találtam pár elszenesedett fát, de senki sem hagyott ott öngyújtót nekem. Vissza kellett jutnom a házunkba. És nem csak az öngyújtó miatt. Kezdtem fázni, és a talpam meztelen volt.

A vámpír leszakadt testrészeit a kis tisztáson a lehető legmesszebb helyeztem el egymástól, majd újból levetkőztem, és magamra kötöttem a ruháimat. Útközben semmire sem gondoltam, csak a fákat figyeltem, hogy ne ütközzek neki semminek. Gyorsan haza is értem, majd miután már ruhában beléptem a hátsó ajtón, eszembe jutott, hogy Charlie már otthon lehet.

-          Bella, te vagy az? Hol voltál, kicsim? – hallottam a hangját, valószínűleg a konyhából.

Egy pillanatig vacilláltam, hogy előálljak-e az igazsággal. Végtére is az apám tud mindent, nyugodtan beavathatom a részletekbe. Talán ő majd tud segíteni.

-          Baj van, apa – álltam elő rögtön.

Charlie zavaros pillantásával találtam szembe magam a konyhában.

-          Jacobot elvitte valami vámpír, én meg megöltem – hadartam. – Aztán volt még két áldozata… egy fiú, aki meghalt, meg egy lány, akit csak megharapott. Felhívtam Edwardot, hátha ő ki tudja szívni a mérget. Ő viszont utána ellenem fordult, és elment. Magával vitte a lányt is. Lehet, hogy csak ő tudhatta volna, hol van Jake! Most meg hazajöttem valami gyufáért, vagy öngyújtóért, mert tudod… - Kifogytam a szuszból. Láthatólag Charlie fogta az adást, és máris a szekrényben kezdett kutakodni.

Magunkhoz vettünk egy doboz gyufát, aztán én fölkaptam a kabátomat és fölhúztam a bakancsom. Közben Charlie Billynek telefonált. Kiderült, hogy a farkasok elmentek délre, mert valami idegen vámpír nyomát érezték, és úgy vélték, lehet, a Volturi az. Jacobnak pedig itthon kellett maradnia, hogy őrködni tudjon a határvonalak mentén. Nem tudom, hogy ment bele, elvégre mindig imádja, ha a nagy kalandokban vehet részt. Lehet, hogy most miattam maradt itt? Nehogy hátba támadják őket, és miközben mindenki távol van, lecsapjanak rám? Most az egyszer támogattam volna Jacobot abban, hogy elmenjen innét. Akkor nem húzták volna csávába.

Apa autójával mentünk. Amikor elértünk oda, ahol nagyjából a quileute határ húzódik, leálltunk az út szélére. Vittünk magunkkal egy zseblámpát is, hisz már jócskán sötétedett. Nem tudtam, meg fogjuk-e találni egyáltalán megint azt a helyet, hisz emberként sokkal rosszabbak az érzékszerveim.

Végül háromnegyed órányi bukdácsolás és bolyongás után eljutottunk a barna pólóig. Felkaptam a földről, és megindultam abba az irányba, amerre emlékeim szerint haladtam farkasként.

-          Itt vagyunk! – sóhajtottam fel, és kezemet a szúró oldalamra szorítottam.

Már alig láttunk valamit, Charlie bekapcsolta a zseblámpát. Még szerencsénk, hogy időben ideértünk. A vámpír holttestének darabjai még s helyükön hevertek, pont ahová raktam őket. Charlie-val szedtünk fát, és tüzet gyújtottunk, majd rádobáltuk a darabokat. Aztán megmutattam neki a fiú holttestét.

-          Sajnálom, hogy ilyeneket kell látnod, Bells – dörmögte. – Lehet, hogy jobb lett volna, ha anyádnál maradsz… - nevetett fel keserűen. Persze nem arra értette, hogy terhére lennék, ezt én is rögtön leszűrtem. Csak hogy ha tényleg anyával maradtam volna, most nem kéne gyilkos vámpírokkal küzdenem, és holttesteket cipelnem.

A fiú testét kihúztuk a fák közül. Még fiatal lehetett, jó, ha huszonöt éves forma volt. Világos bőre volt, és sötétszőke haja. A felsőtestét beterítettem a pólójával. Teljesen ránk sötétedett, és kicsit félve pillantottam Charlie-ra, hogy most akkor mit csinálunk? Elcipeljük a srácot a kocsihoz, vagy itt hagyjuk?

-          Mi legyen most? – suttogtam, de így is olyan volt, mintha belekiáltottam volna a csendes éjszakába.

-          Erősítést hívok – mormogta.

-          De apa! Azt nem lehet! A nyaka… - hápogtam.

-          Nyugi Bells – intett le, majd telefonálni kezdett.

Nem tudtam, hogy gondolja ezt az egészet. Idekonferálja a rendőrjeit, és majd elmond egy varázsigét, hogy ne emlékezzenek semmire? Mert lehetetlen észrevenni, hogy ez nem sima halál volt. Tele volt a srácharapásokkal, és a jobb karja eléggé szét volt marcangolva. Ezt még a legbugyutább rendőr sem hagyhatta figyelmen kívül.

-          Apa, megőrültél? – bosszankodtam fojtott hangon.

-          Bella, hallgass már! – csitított.

-          Nem kéne inkább Carlisle-nak szólni, vagy valami? Legalább kicsit hozzák már rendbe, mielőtt a szülei elé teszed.

Charlie idegesen kinyomta a telefont, és megfogta a két vállamat.

-          Mit mondtál, hogy hívják azt a lányt, akit… Edward elrabolt?

-          Sofia.

-          Hogy nézett ki?

-          Hát öö… karcsú, magasabb, mint én. Hosszú, sötét haja volt. És kreol bőre. Szerintem rezervátumi lehetett.

-          Értem – bólintott. – És ne nézz hülyének, nem az őrsöt hívtam. A dokit csörgettem, de nem veszi fel.

-          És mi van a lánnyal? Ismerős volt?

-          Igen, azt hiszem. Az egyik rendőr fiának a barátnője hasonló. És ő is Sofia. Ez nem biztos, de kilencven százalék az esélye, hogy ő az. Reménykedhetünk, hogy mégsem…

Pár percig csöndben álltunk, aztán újra megpróbáltuk Carlisle-t. Nem vette fel. Egy pillanattal később viszont Alice villogott a kijelzőn. Kikaptam apa kezéből a mobilt, hogy én beszélhessek a barátnőmmel.

-          Szia, Alice! Carlisle hol van? – csaptam a közepébe.

-          Edward után indult. Láttam, hogy észak felé megy. Mi történt? Egy lány volt nála. Nem tudsz valamit? Esme összeomlott – hadarta kétségbeesetten.

-          Ó, Alice! Edward miattam ment el… vagy valami olyasmi. Jacobot elrabolta valami vámpír, én meg megöltem. De volt egy lány, akit megharaptak. Szerintem csak ő tudná megmondani, merre van Jake. Edwardot hívtam, hogy segítsen, szívja ki a mérget. Ő meg a vértől teljesen bekattant, és lelépett a lánnyal. Most meg itt vagyunk a quileute határnál Charlie-val. Nem tudnál idejönni, segíteni? Van itt egy holttest, de már teljesen ránk sötétedett… - magyaráztam egy szuszra. Aztán Charlie elvette tőlem a telefont.

-          Alice?... Aha, igen… Hát én pontosan nem tudom, Bella majd elmeséli… Igen, nagyon zaklatott… Rendben, köszönjük – azzal lerakta.

Egyszerre sóhajtottunk fel.

Rájöttem, mennyire ostoba voltam, hogy nem szóltam senkinek Jacobbal kapcsolatban. De megijedtem, hogy akkor talán rögtön megölnék, vagy valami. Átkapcsoltam eszetlen módba, és mindent megpróbáltam megtenni, de ahelyett, hogy előrébb jutottam volna, csak összezavartam a szálakat. Borzasztó vagyok! Mi lesz így Jacobbal? Ő annyiszor megmentett már! Azt fogja hinni, ha felébred, hogy milyen béna barátnője van, hogy nem tudja felkeresni, miközben ő is farkas.

Nem, Jake nem gondolna ilyet. Valószínűleg így is engem féltene jobban, nem törődne a saját helyzetével.

De én is akartam tenni érte valamit, meghálálni azt a sok mindent, amit ő tette nekem. És erre nem sikerül semmi. A fenébe! Olyan béna vagyok! Hiába a farkas vér, az átváltozás, rajtam az égvilágon semmi sem tud segíteni.

A saját gondolataimra teljesen elszontyolodtam. Charlie vállba veregetett, kedvesen.

-          Ne félj kölyök. Megtaláljuk Jacobot.  Alice majd segít…

-          És mi lesz Edwarddal? Az is az én hibám – keseregtem.

-          Ne mártírkodj… nem áll jól. Edward a saját hülyeségébe esett. Ő hagyott itt. A barom – nevetett fel. – Nem tudta, milyen jó lányt fogott ki – mosolygott rám úgy, hogy még a halvány sötétségben is láttam.

-          Csak azért mondod, mert az apám vagy. Szülői elfogultság – ráztam a fejem. Pedig tudtam, hogy komolyan gondolja. Ha Charlie ilyeneket kezd beszélni, azt csak megfontoltan teszi, és ha tényleg komolyan úgy hiszi.

-          Azt viszont megmondom, hogy hülye voltál, hogy azt hitted, megtalálhatod egyedül Jacobot.

-          Azt mondta a vámpír, hogy egyedül menjek, vagy…

-          Legalább Alice-nek szólhattál volna – fojtotta belém a szót.

-          Ja – bólintottam végül, és a tenyerembe rejtettem az arcom. Tényleg hülye voltam.

Nemsoká megérkezett megmenőnk, és mindenben segédkezett. Alice szerencsére jobban ki tudott igazodni az erdőben, és éjszaka is tökéletesen látott. Áldottam az eget, hogy ilyen barátnőm van.

-          Ismeritek a srácot? – kérdezte.

-          Nem- vágtam rá. Charlie is rázta a fejét.

-          Oké. Lehet, hogy fura lesz, de az én sebességemmel könnyebben kiérnénk a kocsikhoz. Szóval Bella, pattanj fel. Charlie, érted mindjárt visszajövök, jó. Addig ne kószálj el! – figyelmeztette. Kicsit olyan volt, mintha a szülő parancsolgatna a gyerekének, de tudtam, hogy Charlie nagyon kedveli Alice-t, így ilyesmi neki fel sem tűnik. Bármit megtenne szerintem, amire csak a barátnőm megkéri.

Fura volt megint vámpírháton utazni. Legutóbb Edward vitt így... még jó régen. Örültem, hogy most Alice teszi. Benne most már jobban bíztam. Amikor kiértünk a kocsihoz, Alice letett a földre, és megvárta, amíg nem szédülök már annyira.

-          Jól vagy? – kérdezte kedvesen, és megszorította a kezem.

-          Nem… - nyöszörögtem, és átöleltem barátnőmet. Annyira jól esett a hideg karjai között lenni, biztonságban, hogy nem is akartam elengedni.

-          Minden rendben lesz, oké? Megkeressük Jacobot.

-          És Edward?

-          Edward a saját akaratából ment el. Felnőtt. Nem tehetünk ellene semmit… - Akármennyire is igaznak hangzottak, egyikünk sem akarta nagyon ezt elhinni. Edward nem ilyen… legalábbis ezt az oldalát nem mutogatta. – Mindjárt jövök, ülj be a kocsiba – dobta oda a kulcsot.

Bólintottam. Alice pedig már ott sem volt. Beültem a drága vámpírjárgányba, és a biztonság kedvéért magamra zártam az ajtaját.

Hosszú nap volt, és még mindig nem volt vége.