34. fejezet

 Sziasztok!

Nos, tudom, hogy megint el voltam késve, de félév volt, és több mentséget nem is akarok keresni, egyszerűen nincs időm mindig mindenre. Most viszont itt a feji, lehet neki örülni, örömötökben lehet kommentelni kicsit, mindent lehet, amit csak akarok :D

Bocsánat, kicsit szórakozott hangulatomban vagyok, pedig a fejezet nem épp a legvidámabbak közül való. Sőt...

Na, nem árulok el nagy dolgokat, inkább olvassátok el, és majd mondjátok el a véleményeteket, hisz tudjátok, hogy azt mennyire szeretem!

Puszilok mindenkit!

Dóri

34. fejezet - Érzékek

Írtam egy kis üzenetet apunak, majd a hűtőre fogattam az egyik mágnessel. Csak reméltem, hogy a hasa ide fogja húzni, és nem rögtön a tévé elé ül be.

Igaz, hogy még mindössze negyed hét volt, de már így is csak a félhomályt láttam az ablakon keresztül, meg egy közeledő sötét alakot. Jacob.
Ajtót nyitottam, amivel a fény kiszökött a házból. Jacob is gyorsabbra vette a tempót, és fölkocogott az ajtóig.

-    Szia Bells. – Puszit nyomott a számra, majd behúzta maga mögött az ajtót. – Charlie?
-    Még nincs itthon, de hagytam neki levelet – magyaráztam, majd az öltözékemre mutattam. – Megtanítod, hogyan kössem magamra a ruháimat? Vagy egyáltalán szükség lesz a ruháimra?
Jake megfogta az egyik kezemet, és körbepörgetett, mint egy szülő az óvodás gyermekét. Kicsit sértődött arccal álltam meg előtte. Komolyságot vártam el részéről, hisz most már én is a falkához tartoztam, minden trükköt és csínyt meg kellett osztania velem.
-    Szóval? – vontam fel a szemöldökömet pimaszul.
-    Nem biztos, hogy szükség lesz a ruháidra, de azért nem árt, ha a bokádra kötjük őket. Mert ha véletlen mégis át kéne változnod, nem hinném, hogy akármelyikünk nadrágja megállna rajtad – nevetett.

Tudtam, hogy az átváltozásom kisebb fajta bonyodalommal jár a falka körei közt, hisz még sosem volt női falkatag. A fiúk jól el voltak egymás között, én viszont valami új voltam. Jacob szerint a ruhakérdés a legkellemetlenebb dolog. Hisz ők simán csak fölkapnak egy nadrágot, még alsóneműre sincs különösebb szükségük, nekem viszont nem elég egy levágott szárú farmer.

-    Vedd le a nadrágot meg a pólót – intett Jake, de esze ágában sem volt elfordulni, csak vigyorgott.
Elpirultam, ahogy áthúztam a nyakamon a pólómat, majd lehámoztam magamról a nadrágom. Már csak a csíkos zoknim és a fehérneműm volt rajtam.
-    Bal, vagy jobb lábra akarod? El kell döntened, és akkor arra az oldalra gyakoroljuk be.
Egy pillanatig mérlegeltem, aztán a jobb lábamat választottam. Jake részletesen elmagyarázta, hogy lehet könnyedén ráerősíteni egy bőrszíjjal a ruháimat a bokámra. Egyszer megcsinálta ő, majd én is. Egész könnyen megvoltam vele.
Úgy döntöttünk, egyelőre elég ennyi, és nem akartunk lekésni a Tanácsról sem.

-    Kimennél, kérlek? – Próbáltam a szempilláim alól fölnézni rá, és csak reméltem, hogy csábos hatást értem el, nem pedig nevetségeset.
-    Oké – vigyorgott rám, és kiment az ajtón.
Felszaladtam a szobámba, és ledobtam a maradék ruhámat.
Aztán erősen a farkasra koncentráltam, aki ott lakozott bennem. Egy pillanat múlva már négy lábón álltam, a szobámban – ahol még mindig nagy kupleráj volt a délutáni átváltozásom miatt.
Lekocogtam a lépcsőn, majd az orrommal kiböktem az ajtót. Jacob ott állt előttem, kezében a pótkulccsal. Bezárta a házat, a kulcsot pedig visszatette a cseppet sem titkos rejtekhelyére.

Együtt besétáltunk az erdőbe, majd ő is levetkőzött, magára kötötte a cuccait, és átlényegült.
Amint ő is farkas lett, valahogy felmelegedtem. Nem csak a testem, de az elmém is. Mintha kellemes forrósággal töltött volna el Jake jelenléte – ami így is volt. Éreztem az összeköttetést kettőnk között, és próbáltam rájönni az okára. Közben teljesen elfelejtkeztem arról, hogy merre tartunk, és hogy Jacob is osztozik a gondolataimban.
Csak mi ketten, senki más. Nem is olyan rossz… meg tudnám szokni.
Magamban elmosolyodtam Jake kósza gondolatára. Aztán hirtelen megcsapta az orromat valami eszeveszettül finom illat. Jobbra néztem, ugyanis arra voltak a házak, csak a fáktól semmi sem látszott belőlük.


Koncentrálj az orrodra, Bella! – utasított Jake. – El sem hinnéd, mennyi mindent képes vagyunk érzékelni, így.
A szemem nem mertem lehunyni, hogy még jobban az illatokra figyeljek, de már az is, hogy egyszerűen odafigyeltem, nagyon sokat jelentett.

A finom illatot valamiféle csokoládés sütemény árasztotta, de nem ez volt a legjobb. Éreztem a kipufogógőz ingerlő, ám mégis kellemes kombinációját a pézsmával, amit mi árasztottunk Jacobbal, meg a fák mohos törzsét, és a frissen kihajtott páfrányokét. A tétova őz illata is ott volt az orromban, pedig fél mérföldre lehetett tőlünk. Aztán még nagyobbat szippantottam, és hirtelen prüszkölnöm kellett a borzasztó szagtól. Amikor észrevettem, hogy Jacob is fintorog, rájöttem, hogy ő is végig az illatokra koncentrált. Megint levegőt vettem, de az émelyítően édes illatnak már csak az utóhatása terjengett a levegőben, és egy pillanat múlva tova is szállt. Ez volt a vámpírok szaga – vagy inkább bűze.
Emberi orral csábító illatuk volt, így viszont a világ végéig is elmenekültem volna, csak hogy elfelejtsem, és ne érezzem többé.

Visszatértem a jelenbe, és a mancsaimra figyeltem, de így is éreztem, hogy Jacob rejteget előlem valamit. Csak a fákra gondolt, de annyira, hogy szinte belefájdult a fejem a kettős képbe, ami elém tárult: amit Jacob látott, és amit én. Majdnem nekiütköztem egy fának is, de az utolsó pillanatban Jake megbökte az orrával az oldalamat.
Olyan érzés volt, mint amikor az ember magas helyen van, szinte észre sem veszi, hogy be van dugulva a füle, aztán egyszer csak kipattan, és minden olyan tiszta és hangos lesz.


Te is érezted? – kérdezte Jacob, és bukdácsolva lelassított.
Igen… olyan volt, mintha…
Összekapcsolódtunk. Az a szag, a vámpírszag, az a Cullen házból jött, márpedig nagyon messze vagyunk onnan, és még a szél sem fúj. És annyira, de annyira tiszta volt az egész…
Én is lejjebb vettem a tempót, nem akartam elöl menni.
Ezek szerint így, összekapcsolódva még erősebben működnek az érzékszerveink? – kérdeztem Jacobtól.
Egy percig csak az előbbi események képei és gondolatai cikáztak a fejében, majd egy pillanatra elhallgatott.
Ha jól emlékszem, egyszer apa említett valamit. – A hangja komoly lett, és megállt a futásban, én pedig visszamentem hozzá, és leültem vele szemben. – Még kicsi voltam, és azt hittem, csak túl sok sört ittak az öreg Quillel – rázta a fejét. – Mondott valamit egy nagyon ősi legendáról, hogy ha egy farkas lenyomata is farkas lesz, akkor ők egy külön… csoportot hoznak létre akaratlanul is, hisz ők egymás sorsa. Vagy valami ilyesmi… nem emlékszem pontosan. – A fejében végigcikáztak a farkasok arcai, majd végül Samé, és akkor felpattant. – Elmegyünk hozzánk, nem érdekel a hülye összejövetel. Apa tudni fogja, mi ez!

Én is fölugrottam, és próbáltam tartani Jacob eszeveszett tempóját, ahogy a házuk felé igyekeztünk. Jacob közben az elmosódott, gyerekkori emlékei között kutatott, és nem igazán figyelt rám, így nem is láthatta előre, hogy kissé ügyetlen voltam, és az egyik kanyarban elhagytam a ruháimat. Először én sem vettem észre, aztán viszont megéreztem az apró súly hiányát, de nem akartam visszafordulni, hisz gőzöm sem volt, hol maradhatott el a ruhám.
Néha hátranéztem, de már sötét volt, és farkasszemmel sem mentem olyan nagyon sokra.

Elgondolkodtam, hogy vajon ez az érzékszervi felerősödés csak a szaglásra érvényes-e.
A látás… Bella, koncentrálj a látásodra! – szólt hirtelen Jacob. – Lehet, hogy ezzel is működik…
Aprót biccentettem, és a sebesség miatt a fülemben süvítő szelet kizárva az elém táruló, elfolyt képre összpontosítottam. Éreztem, hogy Jacob ugyanezt teszi, és akkor elkezdett minden kirajzolódni.
A homály helyét átvették a kontúrok, a szürkés, de még mindig látható színek, és az egész lassítva volt. Láttam a fák kérgének minden egyes ráncát, a mancsom barnás szőrszálait, amikor néha felbukkantak a látómezőmben futás közben, Jacob ezerszínű szemét, ahogy a rozsda és a csokoládébarna színeiben játszott, kissé elszürkülve, és engem figyelt.

Úgy éreztem, eddig vak voltam.

Fényt pillantottam meg, a szemem sarkából. Bizonyára már a város közelében voltunk, vagy nem messze az úttól.
Jacob figyelme is a fényre szegeződött, mindketten azt figyeltük, és abban a pillanatban mindent érzékeltem, ami a fény közelében volt. Éreztem a kipufogógázt, majd az aszfaltra lehulló első esőcseppeket. Hallottam, ahogy az autó letekert ablakába beszökött a szél, és az orromat megcsapta egy ismerős, férfias illat.
Charlie volt az, a rezervátumba tartott…
Amint mindkettőnkben tudatosult a gondolat, még élesebb lett minden. Tudtuk, mit kell keresnünk. Éreztem az orromban a rozsda enyhe szagát, és a pizzáét is – ezek szerint Charlie még az őrsön bekapott valamit enni. Láttam egy pillanatra az rendőrség matricáját az autó oldalán, és akkor megszakadt a kapcsolat.

Jacob észhez tért, és elém ugorva megállított. Észre sem vettem, hogy végig az úttest felé rohantam, kissé keresztbe, és most már csak pár fa választott el attól, hogy a mancsom az aszfalthoz érjen. Innen bárki könnyűszerrel kiszúrhatott volna minket, vagy legalább a szemünk csillogását, ha ráesik a reflektor fénye.

Óvatosnak kell lennünk! – figyelmeztetett, és az orrával megbökte az enyémet.
Bocsánat – szegtem le a fejemet. Az volt az egészben a legrosszabb, hogy észre sem vettem semmit, az egész fejem csak az autóval és Charlie-val volt tele.
Nyugi, semmi baj, nem láttak meg. Apád meg úgyis meg fogja tudni, nem?
De – bólintottam.

Örültem, hogy Jacob hangja újra vidám lett, a komolyság annyira nem illett hozzá.
Pedig hidd el, ha majd azon az ócska Harvardon leszek elismert professzor, nagyon is komoly lesz a hangom. A lehető legkomolyabb. – Láttam magam előtt, ahogy pimaszul vigyorog.
Ha a Harvardon leszel professzor, nem lesz időd rám… Márpedig én messziről el fogom kerülni a Harvardot. Még a végén megfertőznének ott azzal a nagy agykapacitásukkal, és robotot gyártanának belőlem – viccelődtem. Elkezdtünk egymás mellett ügetni.
Úgyse engednének be engem oda – rázta a fejét, mire én az oldalába fúrtam az orromat.
Nekem nem kell pasi a Harvardról.
Megelégszel a farkasokkal a kisvárosi lebujból is, ugye?

Erről jutott hirtelen eszembe, hogy be kéne adnom a jelentkezési lapomat valahová… ha nem is vesznek fel, de legalább meg kéne próbálni. Seattle-ben is van biztosan valami fősuli, vagy egyetem, oda is járhatnék. Akkor nem lennék olyan messze Jacobtól. Anya persze biztosan ragaszkodott volna hozzá, hogy valahova Floridába menjek, mert az „olyan jó buli”, de ő is tudta, hogy ennek semmi esélye. Mindenképpen Washington állam határain belül akartam maradni.
Ne miattam tedd. Oda menj, ahová szeretnél. Tudod, hogy úgyis meg foglak várni.
Tudom… de hidd el, képtelen lennélek itt hagyni – vallottam be őszintén.

Az eső egy pillanat alatt felerősödött, és sietnünk kellett, hogy ne ázzunk el teljesen. A vízcseppek ráhullottam a bundámra, majd a sűrű szőrszálak között szlalomozva elértek a bőrömig, és megborzongtattak. Fáztam.

Siessünk, már csak pár száz méter – szólt Jake, hallva a gondolataimat. Utasítására gyorsabb tempóra kapcsoltam, és nem törődtem semmivel, csak azzal, hogy ne bukjak fel egy kósza gyökérben, vagy meg ne csapja a pofámat egy lenti ág.

Csodálatos érzés volt ekkora sebességgel haladni, és érezni, ahogy a körmeim a talajba kapaszkodnak minden földet éréskor, hogy új lendületet adva nekem tovább repülhessek. Mert olyan volt ez, mintha repülnék. A mancsom alig érte a talajt, és szinte el sem fáradtam. Vágytam rá, hogy emberként is képes legyek ilyenekre, de már előre tudtam, hogy valami nincs rendben. Emberként annyira… önmagam voltam. Még a hideg kezem is megmaradt, hogy lettem volna képes maratonokat futni két ballábbal? Sehogy. Hibás áru voltam, javíthatatlan.

Bella, engem nem érdekel, ha el vagy cseszve!
Kösz, ez igazán lélekmelegítő volt – szúrtam vissza csipkelődésére. – Te sem vagy ám tökéletes, Mr. égimeszelő alfa-farkas nagyláb Black!
Ugye tudod, hogy egyesek ölni tudnának azért, ami az égimeszelő és a nagylábból következtethető – nevetett, és játékosan nekem jött oldalról.
Jacob! – szóltam rá.
Most miért? – értetlenkedett. – Úgysem hallja senki, nem? Te tudod, én tudom…
De Jacob, ez olyan… - Kerestem a szavakat, de zavaromban semmit sem találtam, csak képeket az emlékeim között.
Amikor Jake felnevetett észbe kaptam, hogy ő is pontosan látja azt, amit én.
Figyelj, én képtelen vagyok ilyenekről beszélgetni.
Gondolkodni – helyesbített. – Túl szemérmes vagy, Bella.

Nagy mázlimra pont akkor értük el azt a helyet, ahová futottunk, így megszabadultam a magyarázkodástól, meg a többi kellemetlen dologtól. Nem is kellemetlen volt, hanem inkább… olyan furcsa. Hogy Jacob is hallja és látja azokat a dolgokat, amik az én fejemben mennek. Rosszabb volt, mint a gondolatolvasás – ami ellen pedig immunis voltam.
Jacob nem reagált, de amikor megvilágította a pofáját az egyik utcai lámpa amolyan farkasos vigyor ült rajta.


Mindjárt jövök, várj meg itt – mondta, majd átlényegült, felkapta a gatyáját, és kilépett a fák biztonságot nyújtó erdejéből.
Egy perc múlva egy pokróccal tért vissza. Furcsán néztem rá, és nem tudtam, hogy kérdezhetném meg, hogy az meg minek. De ő még így is belelátott a gondolataimba, és felelt.
-    A ruháid elhagytad, és most ennél jobbat nem tudok.
Bólintottam, majd egy pillanatnyi mérlegelés után kicsit nehézkesen talán, de visszaváltoztam. Jacob rögtön felnyalábolt a földről a pokróccal, és a karjába kapott. Alaposan bebugyolált, de még így is majd’ meg fagytam.

-    Jesszus Bella, teljesen átfagytál! – sétálni kezdett velem a szemerkélő esőben, miközben az arcát az enyémnek nyomta. Én amennyire csak tudtam mozdulatlan maradtam, de úgy éreztem, épp kiolvadnak a csontjaim, és legszívesebben futottam volna két kört, hogy hamarabb elmúljon az érzés. Jacob a mellkasára szorított, és a homlokomról kezdte csókolgatni az esőcseppeket.– Farkasként nem fáztál?
Koncentráltam, hogy ne remegjen a hangom.
-    Nem igazán. – Képtelen voltam többet mondani. Fogadni mertem volna, hogy lila a szám, és a lábujjaim annyira fagyosak, hogy akár le is lehetne törni őket anélkül, hogy én megérezném. Nagyon hideg volt, még az esőcseppeket is langyosan éreztem a levegőhöz képest.

-    Mindjárt odaérünk, és majd felmelegszel, jó? Nem lesz semmi baj – csitítgatott, és akkor rájöttem, hogy a vacogó fogaim ütemesen összekoccannak.
Nem tudtam válaszolni, csak szorosan lehunytam a szemem, de még így sem tudtam abbahagyni a vacogást. Sosem éreztem még ennyire fagyosnak a levegőt. Szinte felhasította a bőrömet, és a csontjaimig hatolt.
Jacob bőre pedig égetett, ahogy hozzám ért, de nem toltam el magamtól, és nem csak azért, mert képtelen voltam most már megmozdulni, hanem azért is, mert bíztam benne, hogy így hamarabb felolvadok, és elmúlik ez az egész.

-    Apád már itt van – tájékoztatott. Ezek szerint odaértünk. Végre!
Egyik kezével egy kicsit elengedett, hogy ki tudja nyitni az ajtót, de a következő pillanatban már megint két kézzel tartott.

-    Jacob, Bella! Mi történt? – Billy hangját jobb oldalról hallottam.
Az ajtó hangosan csapódott mögöttünk, Jake biztosan a lábával csukta be.
Kinyitottam a szemem, hogy tudják, még magamnál vagyok. Kicsit melegebb volt, de még mindig fáztam a pokrócban, és Jacob forró karjai sem voltak elegek, hogy felmelegedjek. Száraz ruha kellett.
-    Mindjárt elmagyarázom, csak kerítek ruhát Bellának – rendezte le gyorsan Jake, és újból sétálni kezdett velem, a szobája felé, otthagyva a két értetlenkedő apukát.

Az ajtó nyitva volt, Jacob pedig óvatosan letett az ágyára, ami szinte az egész szobát elfoglalta, majd becsukta az ajtót. Én közben rávettem a karjaimat, hogy mozduljanak meg, és az ágy széléről magamra húztam a paplant, ami csak úgy árasztotta magából Jacob illatát.
-    Rachelnek vagy Rebeccának maradt itt valami cucca, mindjárt megkeresem – mondta, miközben még egy valamit rám terített, amiről később kiderült, hogy egy törölköző.

A csálé szekrény aljában lévő két dobozban kezdett el eszeveszettül kutakodni, míg elő nem húzott valami túl lányos színűt és kicsit, hogy valaha is az övé lehetett volna.
A remegő kezembe adott egy fekete pamut bugyit, és amíg elfordult ügyetlenül felhúztam magamra. Aztán visszafordult egy nagyon élénk, nagyon rózsaszín melltartóval, de még csak a homlokomat sem ráncoltam, amiért nem az én ízlésemnek megfelelő volt. Gyorsan felvettem azt is, majd Jake már húzta is át a nyakamon a fekete trikót. Vastag zoknit adott a lábamra, és egy kicsit megmasszírozta a lábujjaimat meleg ujjaival, hogy visszaszökjön beléjük az élet. Rám adott egy melegítőgatyát, amit kicsit tapostam, de senkit sem érdelelt. Utána felvettem a piros hosszú ujjút, majd a vastag pulóvert is.

Halványan Jacobra mosolyogtam, mire ő is visszamosolygott, de nem valami vidáman.
-    Jobb így? – kérdezte, és még körém csavarta a takaróját a biztonság kedvéért.
-    Sokkal – bólintottam, majd felálltam az ágyáról.
Magához húzott, és úgy ölelt közbe, mintha bármelyik lépésnél összeroskadhatnék, és el kellene kapnia, nehogy valami súlyos bajom legyen.

Visszamentünk a csöpp nappaliba, ahol már vártak minket. Jacob némán leültetett a kis kopott kanapéra, és gyorsan feltekerte a fűtést, majd bekuporodott mellém.
-    Szóval… mi folyik itt? Bella, miért nem vagy otthon? Nem úgy volt, hogy beteg vagy? – Charlie válaszokat követelt, viszont nekem a torkomon akadtak a szavak, és segélykérőn néztem Jake-re.
-    Bella átváltozott délután – közölte Jacob. – De valami nincs rendben. – Billyhez fordult. – Régen meséltél valamit arról, hogy mi történik, ha egy farkas lenyomata is farkassá változik. – Billy rögtön kapcsolt, és elkerekezett valahová. Charlie közben a homlokát fogta.
-    Jól vagy, Bells? Nem esett semmi komoly bajod, ugye?
-    Nem – ráztam a fejem.

Billy egy pillanat múlva visszatért, kezében valami réginek tűnő, piszkos barna színű könyvszerűséggel, amit egy bőrszíjjal tartottak egyben.
-    A törzsünk ősi könyve – mondta, majd fellapozta.