8. fejezet

Megzavarók

Jake csak egyre-egyre közeledett felém. Már ziháltam, és ő is.

Mindössze pár centi választotta el az ajkainkat, amikor valami felkurjantott.

Rögtön szétrebbentünk. Sőt, Jacob felpattant ijedtében.

A város felől közeledett két fiú futva. Kicsit alacsonyabbnak néztek, ki mint Jake.

Az egyik nyurga volt, a másik zömökebb.

-         Jake! – kurjantották egyszerre.

-         Ők a barátaim… - sütötte le a szemeit.

-         Azok ám! – értek oda hozzánk.

-         Mindig olyan jól tudtok időzíteni! – puffogott Jake, amin nekem nevetnem kellet, olyan gyerekesen csinálta.

-         Ne szívd mellre tesó! – paskolta meg Jake hátát a nyurga srác.

-         Bella, ők itt Quil és Embry. Skacok, ő Bella. – mutatott be egymásnak Jacob.

A fiúk jelentőségteljesen összenéztek, mire Jake mindkettőnek adott 1-1 tockost.

Én erre elnevettem magamat.

-         Charlie csemetéje vagy, ugye? – kérdezte a zömökebbik, és a kezét nyújtotta. – Quil Alteara vagyok.

-         Igen, örülök, hogy megismerhettelek.

-         Csak inkább tetted volna már időpontban, ugye? – kérdezte Quil, s Jacobra kacsintott.

-         Ugye, tudod, hogy szétverlek? – kérdezte tőle Jacob bájcsevegő hangon.

-         Amúgy én vagyok Embry Call. – vele is kezet ráztam, miközben Jake belemélyesztette szúrós tekintetét Quilbe.

Elmosolyodtam, hogy mennyire könnyen fel tudják egymást húzni a férfiak… Komolyan, mint három ovis, olyanok voltak.

Én unalmamban – mint egyetlen ép elméjű érett ember a társaságban – elkezdtem köveket dobálni a tengerbe.

Nem kacsáztam, mert azt nem tudok, és a végén még valamelyik fiút találnám el...

Azt vettem észre, hogy Jake megfogja a kezem és próbál rá bírni, hogy figyeljek rá.

-         Ha? – kérdeztem tőle bambulva.

-         Gyere, már sötét van.

-         Oké. – és elindultam vele a házuk felé.

Ezek szerint egy jó ideje nem dobáltam már a köveket, csak bambulva néztem a lemenő napot.

Az utat Jacobék házáig végigbukdácsoltuk, mert egyikőnk sem látott az orráig sem. Ráadásul még a köd is leszállt.

Egyszer csak nekimentem valami keménynek.

-         Áú! – jajdultam fel, és megfogtam az orrom.

-         Nyugi! Sikeresen megtaláltad a garázst. – nevetett Jake, mire én kirántottam a kezéből a kezem, s úgy mentem tovább, be a garázsba.

De ez is rossz ötlet volt, mivel belebotlottam egy nagy rakás szerszámba, és átestem a sámlin, amin délután ültem.

És akkor Jacob felkapcsolta a villanyt… nem is tudtam, hogy itt van lámpa.

Ennyit arról a feltételezésemről, hogy jó megfigyelő vagyok.

-         Gyere, segítek Miss.Megsértődtemmertnekimentemafalnak. – viccelődöt, s ezen én is nevettem.

Elindultunk hazafelé…

Jacob bekapcsolta az új rádióját.

Eddig nem akartam zenét hallgatni, mert arról is Ő jutott az eszembe. De Jacobbal megváltozott számomra a zene. Sokkal inkább volt szórakoztató, és vidám, mintsem nyugtalanító hatású.

Nagyon-nagyon szerettem Jacobbal lenni. Nem is tudom, mi lett volna velem abban az időszakban, ha ő nincs.

Valószínű ugyanúgy folytonosan halálra rémisztgettem volna apát a viselkedésemmel, és lehet, hogy a végén elküldött volna anyához Floridába.

De mivel van nekem Jacob, ezért maradok Forksban, és nem rémítem halálra szegény apámat…

Sokkal jobb így mindenkinek, és én is könnyebben tudok élni.

Jacobbal együtt dúdolgattuk hazafelé a számokat, nem mellesleg förtelmesen hamisan. De tőle nem félem, hogy kinevet, vagy ilyenek.

Egész életemben zárkózott voltam… még magamnak sem akartam énekelni, annyira rossznak tartottam a hangomat…

De Jacob hangja ugyanolyan szar volt, mint az enyém. És mivel a vidámsága mellet az önbizalmából is „sugároz” át nekem, ezért én is dúdolgattam vele.

-         Rád kéne írni, hogy terápiás céllal hordozható! – nevettem.

-         Akkor írd rám! – s odanyújtott nekem egy alkoholos filctollat.

-         Hát jó.

És elkezdtem az én macskakaparásos kézírásommal a fejére írni a szlogenjét, hogy: Terápiás céllal hordozható

Beterítette az egész homlokát az írásom, és nagyon jól mutatott rajta.

Végül elértünk a házunkhoz, és kinyomtuk a rádiót.

A teraszon égett a villany. Gondolom Charlie hagyta felkapcsolva, hogy betaláljunk a házba.

Mindenesetre jó ötlet volt.

Beléptünk az előszobába, és levettük a kabátunkat.

A nappali viszont üres volt… vajon hol alszik Charlie?

- Nézd! – intett Jacob a konyha felé.

Az asztalon egy kis fecni állt.

Bella!

Fáj a hátam, és ezért fent alszom.

-         Fáj a háta! – nevettem.

-         Reuma… - mondta Jake nevetve. – Nézünk horrort?

-         Oké! – vágtam rá, mivel még csöppet sem voltam álmos.

Jake bement a nappaliba, én pedig vittem csokit, és chipset.

Akkor jutott eszembe, hogy apának valószínű nincs párnája, a mi kis csatánknak köszönhetőleg… nem baj. Ha annyira zavarja, vegyen!

Olyan jó kedvemben voltam, hogy akár táncra is perdültem volna… ha tudtam volna.

Jacob már talált is nekünk az egyik csatornán egy horrort, én pedig a hangulat fokozásaként lekapcsoltam a villanyt.

Szorosan egymásmellé fészkeltük magunkat a kanapén, és csak tömtük magunkba a kalóriabombákat.

Néha összerezzentem ijedtemben, és egyszer csak azt vettem észre, hogy Jacob mellkasához bújok… ő pedig – mint egy erős, s védelmező férfi – átöleli a vállam, és magához húz.

Nagyon jól esett a közelsége. És akkor, abban a pillanatban az ajkaink összeértek.

-         Bocsáss meg. – dadogat Jake.

De nekem nagyon jól esett, az a kis szájra puszi.

Jobban, mint az, amikor az ő elődje ezt csinálta, már amennyire fel tudtam idézni.

Ezért, újra rátapasztottam Jacob ajkaira az enyémeket.