22. fejezet

Sziasztok!

Tudom, hogy késtem, meg minden, csak ballagás volt, és mivel hetedikes vagyok, hajnal 5kor már ott kellett lenni díszíteni, meg minden. De még holnap lesz egy diáknap (bicózni megyünk -.-) és után 21.én évzáró. De ezeken kívül innestől NYÁR VAN! be vagyok zsongva. Most több mint két hónap itthon (leszámítva a nyaralást. 10nap lezs majd görögbe :D) de amúgy az időm nagy részében a tiétek vagyok :) meg persze a haveroké. nem is húzom az időt. Jó olvasást, és kellemes (további) pünkösdöt, és nyári szünetet!

Puszi,

DorCsa

Tisztázások

Mint előzőleg említettem, Jacob mellkasán nyomott el az álom.

Nos… azért ez nem teljesen igaz.

Már majdnem elaludtam. A pilláim ólomsúlyúak voltak, az pedig csak könnyített a helyzeten, hogy Jake a meztelen hátamat cirógatta.

Még jobban a mellkasába bújtam, majd már teljességgel át akartam adni magam az álmaimnak, csapódott az előszobaajtó.

Charlie hazajött.

Ezen a ponton, már korántsem voltam fáradt. Nem is tudom, melyikünk ugrott fel hamarabb. Szerintem egyszerre volt, de ha lelassítanánk a felvételt, talán kiderülne.

-         Basszus – káromkodott halkan Jacob, és felvette gyorsan a földön heverő alsónadrágját.

-         Mi legyen? – sürgettem, miközben felkaptam a bugyimat, és a melltartómmal küszködtem szélsebesen.

-         Ablak? – grimaszolt Jake, és az ablakom felé bökött, de én csak elhúztam a számat.

-         Úgyis meg kell tudnia… - latolgattam.

-         Akkor feküdjünk vissza? – kuncogott.

Én szó nélkül visszabújtam a takaró alá, Jake pedig befeküdt mellém, és vártuk a halálunkat. Én jól szórakoztam mindenesetre. Kíváncsi voltam Charlie rákvörös fejére, amint megpillant minket az ágyamban fekve, alsóneműben. Már majdnem felkuncogtam a gondolatra, de valahogy megembereltem magamat.

Apa szólongatott párszor, majd feljött az emeletre – hallottam a nyikorgó lépcsőfokot – és egy kopogás után rögvest benyitott a szobámba, majd felkattintotta a villanyt.

Na, jó, itt egyszerre több dolog is történt.

Belőlem előtört a nevetés.

Charlie vörös fejjel ordítani kezdett.

Jake kiugrott mellőlem, és magyarázkodni kezdett egy szál kisgatyában Charlienak.

És én még mindig kuncogtam.

Majd amikor végre csillapodott a belőlem előtörő nevetésvihar, abbahagytam, és végre figyeltem kicsit a többiekre is.

-         … Jacob takarodj innen! Hogy merted ezt?! – ordította Charlie Jacob fejének, ő pedig csak csendesen tűrte. Szegénykém.

Kipattantam az ágyból, hogy védelmembe vegyem Jacobot. Közéjük álltam, majd hozzábújtam Jake-hez.

-         Apa! – mordultam fel.

-         Bella! Ne kezd ezt! Ti lefeküdtetek egymással?! – kiabált. Szerintem az egész utca, sőt a város tőlünk zengett.

-         Igen – mondtam félig határozottam.

-         De… de – makogott Charlie, majd a fejét fogva körbe-körbe járkált.

-         Semmi de, apa! Szeretem! – fogtam meg Charlie karját, hogy leállítsam.

-         Nekem ne mond azt, hogy semmi! Ez nagyon komoly dolog! Legalább védekeztetek? – nézett Jake-re résnyire szűkült szemekkel. Én is megijedtem… erre nem is gondoltam.

-         Persze! – vágta rá ész nélkül Jacob. Erre kicsit megnyugodtam… hosszan kifújtam a levegőt, majd észbe kaptam, hogy mindössze bugyiban és melltartóban vagyok, és gyorsan felkaptam a pólómat.

-         Egy fokkal jobb… - vett egy mély levegőt Charlie, majd ismét komoly tekintettem meredt rám, amint odabújtam Jake karjai közé. – De ezt nem kellett volna mégis… megbeszélnünk? – értetlenkedett, én pedig felröhögtem.

-         Szóljak előre, hogy figyu apa, ma lefekszem Jacobbal, ugye nem gáz? – néztem rá.

-         Ó inkább mégsem… csak… öltözzetek fel, jó? – ezzel pedig kiviharzott a szobából. Már épp szólni akartam Jake-hez, de akkor visszajött. – Jake? Te mit keresel itt?! – nézett Jacobra kitágult szemekkel, én pedig megint felnevettem.

-         Bella a bevésődésem – közölte higgadtam, majd megához húzott még jobban. – Felöltözünk, és lent mindent elmagyarázok – biccentett, majd már hajolt is le a gatyájáért.

Gyorsan felkapkodtuk magunkra a cuccainkat – Jake csak levágott szárú farmerben volt -, majd lementünk a nappaliba, ahol Charlie idegeskedett, és láthatólag lábrángással küzdött, míg minket várt.

Én még beszaladtam az előszobába, hogy a hajamat rendbe szedjem gyorsan. Rám is fért. Tiszta gubanc és kóc volt az egész. Az ujjaimmal tessék-lássék mód kicsit átfésültem, hogy ne úgy nézzek ki, mint akit most vettek ki a kutya szájából… vagy aki most feküdt le a barátjával, aki vérfarkas. Jajj…

Félve somfordáltam be a nappaliba, majd leültem a fotelba. Jacobra néztem jelentőségteljesen, hogy kezdje el, amit mondani akar, mert engem is nagyon érdekelne, hogy mi ez az egész. Szeretkezés közben valahogy teljesen kiment a fejemből…

Megköszörülte a torkát, majd felállt, és kicsit feszengve nézett végig rajtunk, a tűkön ülő hallgatóságon.

-         Ööö… - kezdte. Hát, eddig még értem. – Szóval, ugyebár a farkasok akkor vésődnek be, ha a lenyomatuk szemébe néznek – bólintott -, de nálam ez sokkal bonyolultabb, mint később megtudtam. A vérem szerint alfa vagyok, így ez nálam teljesen másképp alakul, sokkal erősebbek a gének. Erősebben, és régebb óta kötődöm a lenyomatomhoz – Bellához. Amikor először láttalak… a parton – mosolygott rám -, már akkor megtörtént minden. Csak még nem észleltem. Amikor átváltoztam először, erősödnie kellett volna az érzésnek, de nálam ugyanolyan maradt. – Igen… na, itt kicsit megijedtem. – Ez azt jelenti – folytatta gyorsan látva az arckifejezésem -, hogy már emberkoromban is annyira ragaszkodtam hozzád, mint farkas a lenyomatához. Közöttünk a szokottnál is nagyobb a kapocs. – Megkönnyebbülten fellélegeztem, majd felpattantam a fotelből, és átkaroltam Jake nyakát, majd a mellkasához bújtam.

-         Köszönöm – susmorogtam.

-         Mégis mit? – puszilt bele a hajamba.

-         Hogy engem választottál – duruzsoltam továbbra is. És tényleg. Úgy éreztem, több abban a pillanatban nem is kell. Tőlem a harmadik világháború is kirobbanhatott volna, az volt életem egyik legjobb pillanata. Ott állni Jacob karjai közé bújva. Az egész egyszerű.

-         Hát… szívesen – nevetett fel halkan, reszelősen.

Miután Charlie már nem volt pipacsvörös, és lila, vagy zöld sem, beleegyezett, hogy mennyünk le a La Push-ba ünnepelni. Igen… megfelelő program iskolaidőben éjfélkor. És még nem is tudott a mesés jegyeimről. Amikor félénken elmondtam neki, felküldött a szobámba, hogy ha kell, tanuljak hajnalig. És hogy ilyen többet elő ne forduljon. De Jake maradhatott. Ők ketten a konyhában beszélgettek, míg én a házim körmöltem, majd a szóbelivel próbálkoztam meg. Abból lett egy szép puskaírás, majd ismét nekiestem. Már felületesen tudtam a dolgokat, de rájöttem, hogy kicsit oda kell tennem magamat tanulás szinten, mert félév óta harmatgyenge vagyok. Szuper.

Amikor az órámra pillantottam, hát… fél hármat mutatott. Még jobb. De ez igenis Charlie hibája – mondogattam magamban. Ő akarta, hogy tanuljak, ha kell hajnalig. Megtettem, bár az ötös szintet még így sem ütöttem, de a gyenge négyes már megvolt. Haladás.

Aztán háromkor kimentem a konyhába… ahol nem volt senki.

Charlie a nappaliban, a kanapén horkolt, Jake pedig a fotelban szundított, a lába az asztalon pihent. Mindkettejüket betakartam pokróccal, majd felmentem, és lezuhanyoztam csendesen. Felöltöztem, és bepakoltam a táskámba.

Majd lementem a konyhába, és megcsináltam (életem első!) reggeli kávéját. Nem volt valami finom, de kicsit felébredtem attól a keserű íztől. Pfujj…

Már négy óra volt, mire elmosogattam. Lassan már a nap is éledezett, de jobbára még sötétség telepedett mindenre. Lehet, hogy csak az én szemem szokott hozzá az éjszakai látásviszonyokhoz.

Felmentem a szobámba, és felkattintottam a villanyt, majd nekiláttam olvasni a Kalózhercegnőt, a Hullámok gyermekei első kötetét. Egészen fél hatig belemerültem a könyvbe, bár néha majd’ elaludtam. Persze ez nem a könyv hibája volt, hanem az enyém… vagyis Charlie-é. Igen, Charlie-é. Ha kidőlök suliban a padból, az is az ő hibája lesz!

Lehoztam a táskámat a konyhába, majd még felszaladtam fogat mosni is. És utána beálltam a nappali közepébe.

Jacobot egy csókkal ébresztettem, majd agyalni kezdtünk, hogyan szúrhatnánk ki apával. Végül a háromra ordítsunk „jó reggelt Charlie”-t lett az egészből. Az ujjamon mutatva számoltam, majd egyszerre ordítottunk, mire apa gyorsan felült, és kapkodni kezdte a fejét mindenfelé. Igen, elértük a kívánt hatást.

Majd fordult a kocka. Jake haza lett zavarva, miszerint ma suli, és farkaskodás ide, farkaskodás oda, ma mennie kell. Még Sam-et is felhívta, hogy Jacobot iskolaidőben ne járőröztesse nagyon sokszor, ha megkérheti. Én csak forgattam a szememet, majd elköszöntem, és beültem a furgonomba, hajtottam a suli felé. A táskám a mellettem lévő ülésen hevert.

A megérkezésem után mentem az óráimra monotonul, de ebédszünetben Claire elkapott.

-         Mizujs Bella? – ült le mellém kedvesen.

Kedveltem Claire-t, így gondoltam, elmondhatom neki a dolgot. Mármint a békülős részét.

-         Háát… - mosolyogtam rá – Jacobbal kibékültünk – kihúztam magam, és mosolyogtam, mint egy hülyegyerek.

-         Szuper – mondta kicsit hangosan.

-         Seth?

-         Apu belement, hogy amiért jók a jegyeim, talizhatunk, csak még egy ilyen buli, és a végén még katonaiskolába küld. Na persze… - gúnyosan megforgatta a szemét, majd elkezdtünk enni.

A napom könnyedén telt, és egy tantárgyból sem szemeltek ki, így friss jegyek nélkül mentem haza. Bár azért egy-két ötösnek örültem volna. Az talán lágytana apa szívén… talán. Bár a mi kis „akciónk” után valahogy olyan fura volt. Alig mert a szemembe nézni. Bár én sem az övébe. Pedig nem közben nyitott ránk, vagy ilyenek. Mindegy. Az mindenhogy ciki, ha az ember apja rányit a lányára, miközben az a fiújával fekszik egy ágyban. Hát, ha még le is esik az apának, hogy a kislányát nemrég rontották meg.

Bár Charlie szerintem lazán kezelte, vagy ezt mutatta kívülről. De szerintem ma már az örsről felhívta Renée-t, hogy elecseteljen neki mindent, és tanácsot kérjen, vagy legalább megbízza azzal, hogy beszéljen kicsit a fejemmel. Női dolgok. Charlie nem ért ezekhez.

Miután hazaértem megcsináltam a lecómat – mármint az írásbelit -, és utána a fejvesztve rohantam vissza a kocsimhoz, hogy visszavigyem a DVD-ket. Elfelejtettem… rám vall. Mindegy. Csak két dollárt kellett fizetnem a késedelemért. A srác tök aranyos volt, beszéltünk egy fél órácskát. Kérdezte, hogy tetszett-e, meg hogy felfedeztem-e a végén a plusz jeleneteket, mire én csak hevesen bólogattam. Persze hogy felfedeztem!

Azután hazamentem és nekiálltam csinálni Charlie-nak vacsorát. Borsó leves, palacsinta. Mindennapi összeállítás. A levest hamar összedobtam, de a palacsintával bénáztam kicsit, miközben még egy matekpéldát mondogattam fejbe, hátha megtalálom a logikáját, mert az elején elvesztettem a fonalat. Később rájöttem, hogy elszámoltam valamit…

Miután az uccsó palacsintát is megtöltöttem megcsörrent a telefonom. Milyen meglepetés, anya volt.

-         Apa, mi? – grimaszoltam. – Figyelj. Nem nagyon szeretnék beszélni róla, jó? Csak… csak ne kezdj papolni meg ilyenek. Oké?

-         Ó… persze. De ugye tényleg védekeztetek, és nem csak…

-         Igen anya! – vágtam idegesen közbe.

-         Jó-jó! Felfogtam – nevetett.

Beszéltünk még kicsit, majd én visszatértem a matekpéldám átjavításához, majd megjött Charlie is.

Együtt megvacsoráztunk. Bár a tervem, amit akkortájt eszeltem ki, amikor Jacobbal járni kezdtünk, nemigen valósult meg. Nem akartam hét óra után már enni, hogy ne hízzak többet. Erre most nyolc óra múlt, és édes palacsintát tömök magamba. Már így is hatvankettő kiló voltam. Borzalmas! Mi lesz így velem?

Na, jó, nem olyan nagy tragédia, de azért tetszeni és megfelelni akartam Jacobnak. Nem jött nagyon be. Bár ő mondja, hogy nincs velem semmi baj, de olyan ötvennyolc kilósan sokkal jobban érezném magamat, mint így.

Kaja után megcsináltam az esti dolgaimat, majd lementem a nappaliba, hogy jó éjt kívánjak Charlie-nak, aki mint mindig, tévézett.

-         Jó éjt apa – intettem, és már indultam is volna, de ő nem így gondolta.

-         Bella! – szólt utánam, mire én visszafordultam. – Holnap péntek, és a falka akkor szervezni az új lenyomatoknak, meg persze minden törzsi tagnak egy bulit. Szóval holnap este hétkor megyünk a La Push-ba, jó? – motyogta el, miközben csak a tévé képernyőjét nézte.

-         Oké – bólintottam, majd otthagytam.

Az ágyban még vigyorogtam egy kicsit.

Én vagyok Jacob bevésődése…

Miután viszont már a fantáziáláshoz is fáradt voltam, átfordultam a másik oldalamra, és hagytam, hogy beszippantson az álom.

*gondolatok, vélemények?*

21. fejezet (18+)

Sziasztok!

Nos, ma megírtam a fejit, mert holnap egész nap Debrecenbe leszek anyuval shoppingolni:) igeen... +18-as lett, szóval úgy tessék készülni.

Jó olvasást!

Puszi,

DorCsa♥♥♥

jaaa. és esetleg egy két sor?

Csak Ő, senki más…

Aznap reggel, sőt egész nap az álmomon agyaltam. De nem jutottam semmire. Miért ölné meg Jack Sparrow Edwardot, és miért veregette meg Jake hátát? Talán szövetségesek, és Jake kérte meg Jack-et, hogy ölje meg Edwardot. Egyáltalán Edward meghalt attól a golyótól?

Bár álmomban a napsütés ellenére sem csillogott a bőre, így lehet, hogy mindenki egyszerű ember volt közülünk… Milyen egyszerű lenne úgy minden.

Matekon megbuktam. Nem tanultam, és nem csináltam házit. Azt mondta a tanár, ha a táblánál elvégzem a feladatot, akkor nem veszi zokon a házit. Azt elfelejtette említeni, hogy az is kikötés, hogy jól oldjam meg a feladatot. Nem voltam én olyan szörnyen sötét matekból, de mivel otthon nem is néztem át, és a suliban sem, totál káosz volt minden. Nem értettem semmit. Végül olyan húsz perc szenvedés árán összekapargattam magamnak egy kettest. Sosem volt még kettesem. Eddig vagy egyes volt, vagy hármas, négyes, ötös. Kettes sosem.

Így érthetően voltam lehangolt ebédnél is, pedig még nem is voltam túl a nehezén. Beültem bioszra, de akkor Edward még nem volt ott. Majd bejött a tanár, s gyorsan besurrant mögötte Edward, és hangtalanul leült mellém. Nem is köszönt.

Biológiából egyből egy röpdolgozattal kezdtük, át sem nézhettük a leckéket. Mondanom sem kell, a kérdéseken kívül alig szerepelt valami a papíromon. Edward lapját próbáltam kicsit nézni, de egyszer a tanár pirított rám, majd Edward takart e mindent a karjával, mire én ráciccegtem dühösen. Tudom, hogy igen ritka szar a kapcsolatunk, de azért azt hittem, azt csak megengedi, hogy lessek. Én is megengedem mindenkinek, hogy lessen, akár jóban vagyok vele, akár nem.

Dühösen ültem a kocsimba az óráim után. Ez volt az eddigi legramatyabb napom… Kivétel, amikor megtudtam, hogy Jake bevésődött. Azt nem lehet alulmúlni.

Hazamentem, én dühösen bevágódtam egy adag kajával az ölemben a tévé elé, és nekivágtam a harmadik résznek. Lehet, hogy csak én voltam amúgy is érzelmileg kiborulva, de hogy bőgtem a végén, az száz. Végigbőgtem a betűket is, majd elállt a lélegzetem.

Egy plusz jelenet volt a stáblista után. Ott ugráltam, mint és lökött liba, de úgysem látott senki…

Úgy megkönnyebbültem az uccsó jelenetnél, hogy egész jó hangulatom lett. A másik két rész végét is megnéztem, majd beraktam a második részt. Úgy határoztam, az lesz a kedvencem. Abban van a legtöbb humor, és végre valaki lesmárolja Jack-et. Már elkélt neki egy csók… mint nekem. Hogy tud hiányozni az, hogy az ember szájához érjen egy másik ajka. Észveszejtő. Pedig amíg nem csókolóztam, nem is gondoltam, hogy ennyire rá lehet kapni a dologra. Mint az édességre…

Már a vége felé tartottam, ott, amikor már menekülnek a Gyönggyel Davy Jones-ék elől, és küldik Jack-ék után a Kraken-t, amikor hallottam, hogy egy motor leáll előttünk.

Csak egy emberre tudtam gondolni…

-         Bella! Engem már nem érdekel, ha betörik az ajtó! Ha nem engedsz be, én akkor is bemegyek! – halottam az indulatos kiabálást, majd már csak azt, hogy reccsen az amúgy nyitva lévő ajtónk, és valaki becsörtet a nappaliba.

-         Nem akarlak látni – dacoskodtam, és a képernyőre figyeltem teljes mértékben.

-         De én, akarlak!

Behunytam a szemeimet.

Nem lettem volna képes elviselni, hogy látom. Abba belepusztultam volna…

-         Bella én, szeretlek – suttogta. Az édes lehelete csiklandozta az arcomat, amire nemsoká két forró kéz tapadt.

-         Nem Jacob. Neked bevésődésed van – szinte csak tátogtam, nem sem bírtam szólalni, a torkom elszorult. A csukott szememet már a könnyek csípték.

-         Épp ez az, Bella! – húzott magához, és átölelte a merev testemet. – Sajnálom, hogy eddig nem jöttem, de Sam nem engedett.

-         Akkor most, hogy hogy itt vagy? – suttogtam, már a sírás küszöbén álltam.

Mégis milyen kifogás az, hogy Sam nem engedte. Hisz őbelőle is lehet alfa! Az istenit, nem vagyok sík hülye, hogy ezt bevegyem.

-         Bella, még nem mondtam el mindent – rázta meg a fejemet. A szemeimet még mindig szorosan behunyva tartottam. – Még nem mondtam el, kibe vésődtem be – nevetett fel. Mi ezen az olyan nevetséges? Azt hiszi, így jobb lesz nekem? Azt hiszi, nem fáj?

-         Jacob hagyj békén! – suttogtam.

-         Bella, Te vagy a lenyomatom.

Az, hogy lefagytam, kicsit enyhe kifejezés arra, ami történt tulajdonképpen. A szívem, úgy éreztem, több másodpercre leállt. Majd amikor újraéledt, olyan gyorsan dobogott, ahogyan még soha. Egyszerre könnyebbültem meg, de mégis valami teher nehezedett a vállamra, ami nyomasztó volt, bár az örömöm egy röpke időre elsöpörte az utamból.

Azt hitem, álmodok. Lehetetlen.

Hisz Jake nem vésődhetett belém. Amikor farkassá változott, nem történt semmi. Pedig amikor először néz a farkas a lenyomata szemébe, akkor már eldől minden. És ott, azon az estén semmi sem dőlt el. Jacob sorsán kívül, ami végleg megpecsételődött.

Lassan, egész lassan kinyitottam a szemem. A szívem a torkomban dobogott, féltem, ha meglátom, elillan, mint egy árnyék, de nem.

Először csak az állát pillantottam meg. Még mindig olyan édesen kerekded volt, de már nem annyira, mint tavaly tavasszal.

Majd feljebb siklottam az ajkaira. Azokra a mézédes ajkakra, amikre legszívesebben rányomtam volna a sajátomat. A kísértés nagy volt, de még ellen akartam állni egy kicsit. Én is szenvedtem, ez a pár perc már tűrhető lesz az elmúlt héthez mérve.

Majd rátértem a lényegre: a szemeire. Azok a mélybarna, majdnem fekete íriszek, amik csak úgy magukba szippantanak, anélkül, hogy észrevennéd. Amikből sosem akarsz szabadulni. Amik egyszerűen rabul ejtenek. Ez a szempár fürkészett most engem, és várta a reakciómat.

Nem akartam megszólalni, hogy ez mégis hogy lehet. Csak Őt akartam, senki mást. Még a tévét sem halottam a szívdobogásom mellett.

Minden megszűnt létezni. Csak Ő, senki más…

Lágyan megsimította az arcomat, és egy kósza tincset a fülem mögé tűrt. A kezét a tarkómra helyezte, míg a másikkal az állam vonalát rajzolta végig.

Észre sem vettem, az alattomosan kicsorduló könnycseppjeimet, amik mostanra már végigértek az arcomon, és az összekulcsolt kezeimen landoltak, amik az ölemben pihentek.

Közelebb húzta az arcomat a sajátjához, majd én átadtam magam neki.

Lehunytam a szememet, s hagytam, hadd történjen, aminek történnie kell.

Ajkait végighúzta az államon, majd apró csókokkal hintette lehunyt szememet, és az arcomat, míg végül eljutott az ajkaimig. Ott időzött egy kicsit, csak lágyan, egy csepp szenvedéllyel.

Végül én nyitottam ki kéjesen a számat.

A nyelveink szenvedélyes táncba kezdtek, s az én kezem a hajába vándorolt, majd még közelebb vontam magamhoz az arcát. Érezni akartam. Már nem számított semmi. Akartam Őt.

-         Akarlak – suttogtam bele a csókunkba.

Jacob mintha meglepődött volna, de aztán ismét visszacsókolt. Kezdett teljesen elmélyülni a csókunk.

A combjaim alá nyúlt, és a dereka köré fonta őket. A fenekemnél fogva emelt fel, s én szorosan a nyakába kapaszkodtam. El nem engedtem volna már egy másodperc erejére sem.

Elindult velem, de előtte kinyomta a tévét. Nem soká meghallottam a nyikorgó lépcsőfokot, majd az egyik kezével elengedett, és becsukott egy ajtót, a szobaajtómat – amit Charlie olyan öt napja rakott vissza.

Lágyan lerakott az ágyamra, és kis időre elváltak tűzforró ajkaink egymástól, s én kinyitottam a szememet. Jake nem volt előttem, éppen kulcsra zárta az ajtómat, majd leült mellém az ágyamra. Én csak csendben az arcát fürkésztem.

-         Tényleg akarsz? – suttogta.

-         Igen – feleltem elhaló hangon a vágytól, ami tombolt bennem.

-         Szeretlek, Bella – simított végig lágyan az arcom vonalán.

-         Szeretlek, Jacob – feleltem, és megfogtam a kezét, majd a hasamra tettem.

Ő mellém feküdt, és ajkaival újra az enyémekre tapadt, de én már nem hunytam be a szemeim. Látni, hallani, érezni akartam, minden mértékben.

Az egyik forró keze besurrant a pólóm alá, és a hasamat cirógatta.

Kicsit elbizonytalanodtam, mi lesz, ha nem tetszek majd neki. Nem voltam felkészülve erre, így nem tettem semmi szükséges dolgot, amit ilyenkor esetleg tenni kellett volna. Kicsit megijedtem.

De amikor a szemibe néztem, minden kétségem tovaszállt. Ő volt az, Jacob. Az én farkasom. Szeretett. S én is Őt. Teljes mértékben megbíztam benne.

Eközben ő már feljebb csúsztatta a pólómat, és a hasamat csókolgatta végig. Feltartottam a füleim mellé a két kezem, s engedtem, hogy gyöngéden lehúzza rólam a pólómat. Egy pillanatig egymás szemébe révedtünk, majd az ő szemei lejjebb vándoroltak, a melleimre, s én kicsit zavarba jöttem.

A testem alá nyúlt, s én homorítottam a hátamat, hogy könnyebben hozzáférjen a melltartóm kapcsolójához.

Majd amikor már a melltartóm is a földön landolt, kicsit eltávolodott tőlem, és végigmért. Én pedig elpirultam… Sosem voltam még ilyen „lenge öltözetben” férfi előtt. Azt sem tudtam, hogy tetszek-e neki így is.

-         Gyönyörű vagy – suttogta.

Elmosolyodtam.

Felém helyezkedett, de nem nehezedett rám, tartotta magát. Lehajolt a melleimhez, és a kezébe vette őket, mire én az ajkamba haraptam.

Csókokkal hintette be, amitől elkezdtem bizseregni, a testem minden pontjában, de leginkább a lábaim között. Furcsa érzés volt. De nagyon kellemes.

Majd mindkét keze lekalandozott a nadrágomig, és kigombolta azt, majd lehúzta a sliccem, és lassan letolta rólam.

Egy parányi időre visszaszökött a félelmem, de Jacob mosolyától minden megszűnt.

Amikor már csak egy szál bugyi volt rajtam, fordítottam a helyzeten, s én kerültem felülre – bár én ráültem a hasára, nem tartottam magam.

Lejjebb csúsztam, és végigcsókolgattam a meztelen felsőtestét, mire állatias morgások szaladtak ki belőle – tetszett, hogy élvezi. Majd amikor a nadrágjához értem, felnéztem a szemébe – rám mosolygott -, majd kigomboltam, és ledobtam a földre.

Csak most vettem észre, hogy egész sötét van. Nem láttam igazán sok mindent.

Az oldalát simogattam, és beleharaptam a fülcimpájába – nem is tudom, hol olvastam, hogy ez beindítja a pasikat -, mire Jacobból újabb morgás szaladt ki. Mintha egy farkas próbált volna dorombolni.

Elöntött a büszkeség, és a mérhetetlen szeretet, amiért ennyire élvezi, azt, amit vele művelek.

Amikor az ujjammal az ajka körül köröztem, kipattantak csukott szemei, és csibészesen elmosolyodott, s már csak arra lettem figyelmes, hogy én kerültem alulra.

Szenvedélyesebben kezdett el csókolni, s én a hajába túrtam.

A keze a kezdett lejjebb vándorolni, s amikor elérte a bugyim szélét, újra kicsit megijedtem. Mi van, ha meztelenül nem fogok neki tetszeni? Nem kellett volna nem is tudom… bármit csinálnom?! Teljesen kétségbe estem, s csak a szívem kalapálását hallottam egy darabon, majd végre átütött Jake szólongatása is.

-         …Bella! Jól vagy? Nem kell megtennünk, ha még nem vagy készen rá – hadarta ijedten.

-         Jól vagyok – suttogtam. – Csak…

-         Mi van? – simította meg az arcomat. – Mond nyugodtan. Nekem bármit elmondhatsz.

-         Csak… - sóhajtottam – attól félek, hogy nem fogok tetszeni neked… ruha nélkül – hadartam gyorsan. Kellemetlenül éreztem magamat, pedig Jacob volt velem, nem más. Jacob, akinek bármit elmondhatok.

-         Ne aggódj! – nyugtatott. – Nekem mindig tetszeni fogsz. Ruhában, és ruha nélkül is…

Majd visszacsúsztatta a kezét a hasam alsó fertályára, és egy lágy mozdulattal megszabadított az utolsó textildarabtól, ami rajtam volt. Most éghetett aztán igazán az arcom.

Nem akartam magamat takargatni, de legszívesebben elbújtam volna az ágyam alá, annyira feszélyezve éreztem magam.

-         Mondom Bella – szólalt meg, miután mosolyogva gyorsan végignézett rajtam – nekem bárhogyan tetszel!

-         Ha te mondod – mosolyodtam el én is.

Megkönnyebbültem – lényegesen. Ezen is túl vagyunk. Így is tetszek neki. Mérhetetlen öröm járta át a testem.

-         Te jössz – szólt, és lefeküdt mellém, majd magára húzott.

Kicsit megszeppentem, amikor éreztem, hogy kíván.

Lejjebb csúsztam, és lassan levettem róla az alsógatyáját, majd ledobtam a földre.

Az első dolog, amit elkönyveltem magamban, hogy tényleg kívánt. Ettől nagyon jól éreztem magamat, furcsa mód. Bár lehet, hogy ez természetes, csak még én nem vagyok gyakorlott a témában.

Jake rám mosolygott, majd a hátamra fektetett, és újra felém tornyosult. Ajkai az enyémekre tapadtak. Összekulcsolta az ujjait az enyémekkel, majd a fejem felé rakta őket.

Furcsa volt érezni, amint a hasamhoz ér a férfiassága. Majdnem elnevettem magam.

De mégsem, mert akkor átjárt az a fenséges, bizsergő érzés, s éreztem, hogy a lábam között valósággal égek. Ilyen a vágy tüze?

A térdeivel kicsit széjjelebb tornászta a lábaimat, majd én is széjjelebb nyitottam őket, és hagytam, hogy belém hatoljon. Kéjes nyögések szakadtak fel belőlem. Éreztem egy röpke fájdalmat, de hamar elmúlt, és átadta helyét az egyre erősebb bizsergésnek, ami szinte eltompította az érzékeimet. Csak azt éreztem, hogy bennem van, és hogy a nyelveink összhangban mozognak együtt.

A kezdetleges, lassú tempót később fokozta, és egyre sűrűbben kaptam a lökéseket – mellyel egyre közelebb kerültem a csúcshoz.

Néha elváltak ajkaink, levegőért. Egyre sűrűbben szakadtak fel belőlem a kéjes nyögések.

A fejem hátrabicsaklott, hagytam, hogy a szájával a melleimet kényeztesse, miközben egyre fokozta a tempót.

Nemsoká már a mámor, a gyönyör tengerében úsztam. Mindenem lüktetett, bizsergett. A kislábujjamról a fülcimpámig.

Végül szerelmem mellkasán nyomott el az édes álom. Jacobbal, akit mindennél jobbal szerettem, s akinek odaadtam magam.

(Nos... egy-két sor? röpke vélemény?)

20. fejezet

Sziasztok!
tudom, hogy késtem, és a fejezet sem egy nagy szám, de majd szépen megoldódik minden, ígérem, többet nem súgok.
Puszi,
DorCsa

Továbblépés

Magányos voltam, meggyötört és magányos. Minden pillanatban egyedül éreztem magam. Nem volt mellettem Ő. Mert mást szeret… el kell fogadtatnom magammal, feldolgozni és továbblépni. Elméletben egész egyszerű folyamat volna, gyakorlatban viszont szinte lehetetlen. Szeretem.

Leállítottam a kocsimat, majd bezártam, és bementem a könyvesboltba. Valami menedéket kerestem magamnak, esetleg egy fantasy regényt, vagy valamit… Csak egy kis időre hadd feledtesem el magammal a valóságot.

Már eltelt egy hét, én pedig még mindig ugyan ott tartok. Hívott sokszor, tudom. De apa rögtön lecsapta rá a telefont, amiért nagyon hálás voltam neki. Egész jól összekovácsolódtunk.  Az iskolában csak egyszer keresett, akkor pedig settenkedve mentem át az órámra, majd a kapucnim alá bújva maradtam egész nap. Egyszer el is jött, de be volt zárva minden, így – hacsak nem akarta kitörni az ajtót – kint ragadt. Összeszorult torokkal néztem az ablakból a hátát, majd ahogy megfordul, és az ablakomra emeli a tekintetét. De én rögtön visszahúzódtam.

Lássuk csak… fantasy könyv, fantasy könyv…

Végül az eladónőnél érdeklődtem, majd ő útbaigazított, én pedig belevetettem magamat a keresésbe. Találtam mást is, ami nem fantasy, de felkeltette az érdeklődésemet, de végül az eredeti kategória mellett voksoltam, és megvettem Kai Meyer Hullámok gyermekei triológiáját, majd beültem a kocsimba. Útközben megálltam egy McDonald’s-nál és ettem egy grillcsirkés McWrap-ot és egy csokis fánkot, majd végleg hazaindultam.

Hétfő délután csak néhány kocsi szállingózott az úton, így nyugisan haladtam. Ránéztem a zenelejátszóm helyére, ahol egy üres lyuk tátongott. Mint a szívemben…

Elkaptam róla a pillantásom, s inkább az utat néztem. Nem volt hangulatom karambolozni, most nem.

Szépen – szabályosan – hazavezettem, majd bementem és magamra zártam az ajtót. A konyhaasztalra raktam a táskámat, ittam egy kis narancslevet, majd felmentem az emeleti szobámba, és lehuppantam az ágyra. Törökülésbe helyezkedtem el, és felhúztam a táskámat, majd kivettem belőle a könyveket tartalmazó szatyrot. Nem foglalkoztam a tanulással, majd esetleg este átnézem, meg összecsapom a házit, most nincs kedvem.

Kinyitottam a triológia első részét, majd nekiálltam olvasni.

***

-         Bella, hazajöttem – hallottam a földszintről apám kiáltását, ami kirángatott a kalózokkal és sillékkel teli világból.

-         Szia, apa! – kiáltottam vissza, majd egy könyvjelzőt raktam oda, ahol tartottam, és könyvvel a kezemben mentem le a konyhába.

-         Új könyv? Mit vettél? – érdeklődött, miközben a pisztolytartót akasztotta fel a fogasra, és levette a bakancsát.

-         Fantasy triológia. Hullámok gyermekei – közöltem mosolyogva. Tetszett a könyv, Jolly-t és Munk-ot rögtön megszerettem.

-         Jó olvasást. Mi a kaja?

A homlokomra csaptam, és fancsalian néztem apára, jelezve, hogy totál ki ment a fejemből. Ő csak legyintett, és rendelt egy pizzát telefonon, majd beült a tévé elé meccset nézni.

-         Apu, Forksban van DVD kölcsönző? – kérdeztem, majd a könyvet leraktam a kanapé előtti asztalra, s leültem Charlie mellé.

-         Persze! – mondta, de le sem vette a szemét a tévé képernyőjéről.

-         És hol is van? – nyaggattam tovább.

-         A sulitól mész az örs felé, de ne menj egyenesen, hanem az első kereszteződésnél jobbra, majd a következőnél egyenesen, és baloldalon ott lesz a kölcsönző – magyarázta.

-         Köszi – mosolyogtam rá, bár ő nem látta.

Nemsoká megérkezett a pizza, én pedig átvettem és kifizettem, majd a nappaliban ettük meg ketten. Szerintem a felét tuti én faltam fel…

Azután lezuhanyoztam és fogat mostam. Lementem a könyvemért, és elköszöntem Charlie-tól, majd visszamentem a szobámba.

A könyvet az éjjeli szekrényemre raktam, és felkapcsoltam a villanyt, hogy átnézzem a tanulnivalóimat.

Az írásbeli házit, úgy ahogy összecsaptam, de a szóbelibe bele sem akartam kezdeni.

Így is valahogy tizenegy közül aludtam el, mert még olvastam egy fejezetet.

Másnap reggel a nyomasztó köd ablakból nyújtott álmosító látványára ébredtem, s ez még inkább elvette a kedvem attól, hogy felkeljek. Arról nem is beszélve, hogy suliba kell mennem, hisz kedd van.

Végül rábírtam magam, hogy éledezzek, majd miután minden teendőmet megcsináltam, kocsival elindultam a suli felé. Az ég borús volt, és a ködlámpát is fel kellett kapcsolnom, mert alig láttam valamit. Bizonyára valami hideg front már megint. Nem mintha itt volna meleg front.

A suli parkolójában leparkoltam, és rögvest bementem az első órámra, azt reméltem, hogy a tanteremben melegebb van, s úgy is lett. Nem sokkal, de így már kabát nélkül sem fáztam.

Tegnap hiányzott Edward, így a biosz megúsztam, de ma láttam a parkolóban a kocsiját. Jajj nekem…

Az óráimat csendesen végigjegyzeteltem. Még nem feleltettek engem, de láttam, hogy a töri tanár észrevette, hogy sík hülye vagyok ma az anyagból. Jól látta. Nem készültem semmit az írásbeli elvégzésén kívül. De megúsztam…

Az ebédlőben egy szelet pizzával és egy almával ültem le halkan a barátaim asztalához. Angela és Ben éppen szerelmetes tekintettel vizslatták egymást, így őket hagytam. Jessica és Mike egymás szájában kotorászott – ők is kilőve. Így maradt Claire.

-         Mizu Claire? – biccentettem felé.

-         Angie mesélte mi volt otthon? – húzta el a száját.

-         Nem… - ráztam a fejem. Eszembe sem jutott velük foglalkozni, megvoltak akkor nekem a saját problémáim is.

-         Engem nem engednek októberig Seth közelébe, Angie pedig mos, főz, takarít, és csak a suliban tud Ben-nel talizni. Szívás az egész! Neked mi volt? – vonta össze a szemöldökét, majd beleharapott az almájába.

-         Semmi Jacob és gép. Plusz enyém az összes házimunka – a plafon felé néztem, és forgattam a szemem -, mintha eddig nem így lett volna.

-         Na és… mi van Edward-dal? – suttogta, majd az asztaluk felé biccentett, de én nem néztem oda.

-         Már nem szeretem – feleltem könnyeden, és elkezdtem enni.

­­­­***

Iskola után elsiettem Edwardék autója előtt, és gyorsan beültem a sajátomba, majd apa navigációjának megfelelően elmentem a DVD kölcsönzőbe. Apa tévedett. Mégis jobb oldalt volt… De könnyedén rátaláltam. Méteres kék betűkkel volt kiírva a kirakatra, hogy DVD kölcsönző.

Az eladó pasi egy huszonéves, nyurga srác volt. Láthatólag teljes mértékkel unta magát.

Köszöntem, majd ő is visszaköszönt.

-         Segíthetek valamiben? – tette fel kicsit nagyobb érdeklődéssel a kérdést, s felállt a székéről.

-         Igen – bólogattam. – Valami kalózos filmet keresek – mosolyogtam fancsalian. Nem igazán voltam tájékozott a témában, de a könyvet nagyon megkedveltem, s így röppent fel az ötlet, hogy akkor filmet is nézek. Tetszett a kalózok világa. Ha én is ott éltem volna, Jacobbal és Edward-dal, teljesen más lett volna a helyzet. Nem sírtam volna egyik után sem, hanem egyszerűen a pohár fenekére néztem, majd bosszút forraltam volna, vagy egyszerűen megaláztam volna őket mindenki előtt. Valahogy külső szemlélőként egyszerűbbnek láttam az akkori világot.

-         Van konkrét film elképzelésed, vagy én ajánljak? – sétált ki a pult mögül.

-         Ajánlj nyugodtan – biccentettem, majd követtem a fiút.

-         Triológia megfelel? – tartott fel három DVD-t.

-         Persze!

-         A Karib-tenger kalózai – kezdte el magyarázni. – Nemsoká kikerül a negyedik része is. Johnny Depp, Orlando Bloom, és Keira Knightley a főszereplők, valamint Geroffrey Rush. Alapjában nagyon szórakoztató történet, az egyik kedvencem. Vannak benne egészen horrorisztikus jelenetek, vagyis nem ajánlatos inni közben, mert félrenyelsz – mosolygott rám. – Remélem tetszeni fog!

-         Köszönöm, mennyi lesz?

-         Öt dollár – tartotta a markát, én pedig belenyomtam az összeget.

Ő kivette a DVD-ket az eredeti tokból, majd másikba rakta át őket, és a kezembe nyomta, én pedig köszöntem, majd beültem a kocsiba. Megfogtam az egyik dobozt, és kinyitottam. Egy tájékoztató volt benne. Holnap este kilencig kell visszahoznom a filmeket, vagy fizethetek… Jó lesz fejben tartani.

Otthon aztán megint nem tanultam, hanem csináltam párolt húst és salátát, majd csemegékkel az ölemben beraktam az első részt, és elkezdtem nézni.

***

Mondanom sem kell, jól jött az eladó srác tanácsa. Szakadtam a poénokon, alig kaptam levegőt, és a kaját sem sikerült mindig lenyelnem. Jacket rögvest megszerettem, az a fellépés… ámulatba ejtő.

Jól gondoltam, imádtam a kalóz világot. Jack-et pedig főképp, nem is mondom.

Az első után rögvest beraktam a második részt.

Na, ott szenvedtem ám igazán. A hasam már görcse állt a nevetéstől, nem láttam a könnyeimtől. Gyönyörűen festhettem, mondhatom.

Apa is arra jött haza, hogy eszeveszettül kuncogok. Ilyet az utóbbi egy hétben minden bizonnyal nem tapasztalt.

-         Mit nézel? – állt mellém, és a képernyőre szegezte a tekintetét.

-         A Karib-tenger kalózai – kuncogtam még mindig. Épp a „Van egy üveg földem, van egy üveg földem! Na és mi van benneee?” jelenet folyt. Johnny iszonyat jó színész – könyveltem el magamban.

Apa elvonult, majd hallottam, hogy megtalálja a kaját, és nekilát elfogyasztani.

Én pedig újra visszamerültem a kalóz-világba, egész a film végéig, amikor is már beesteledett.

Megzuhanyoztam, megcsináltam minden este teendőm, majd a szobámban befészkeltem magam az ágyba, és hagytam, hogy a pilláimra nehezedő álmosság úrrá legyen felettem. Azt vártam, hogy kalózokkal álmodjak.

Álmodtam is… bár nem pont azt, amit vártam.

Álmomban egy hajón álltam, az árbockosárban, én rettegtem, bár nem tudtam miért. Majd a fedélzeten találtam magamat, velem szemben pedig Jacob volt, amint fél térden könyörög, de nem hallottam szavait. Mögötte pár lépéssel Edward figyelt, megfeszült izmokkal. A kezében tőr volt.

Itt sötétség lett, majd újból világosság. A Nap szikrázóan sütött a szemembe, de még mindig nem hallottam semmit.

Majd itt táncolt be Jack Sparrow a képbe. Főbe lőtte Edwardot, és megveregette Jake hátát, majd valami: Szia, Bellát mondott, már amit leszűrtem a tátogásából.

Verejtékezve ébredtem, bár fogalmam sem volt, mit jelent az álmom…

*pár sor? mondat? valami?*

19. fejezet

Sziasztok!

Nos, másodszr is felrakom a 19. fejezetet. ez a hülye blogger szarakodik itt basszus! kiakaszt. na mindegy. már volt 2 komi, wonderworld-től és Andi-tól, az előzőnél, de most is szeretném kérni, hogy írjatok mások is... na, ezt jól megfogalmaztam xĐ

Puszii, DorCsa

Hát persze, hogy bevésődés

-         Várj – motyogta bele a csókunkba, s én kíváncsian húzódtam el kicsit tőle, hogy a szemébe nézhessek. – El kell mondanom valamit…

-         Mit? – rémültem meg rögtön. Ijedten, a szemébe néztem, hátha előre sikerül leszűrnöm akármit is. Hogy rossz hír-e, vagy jó.

-         Bevésődtem – suttogta.

Szó nélkül felpattantam, és kirohantam a házból. Az ajtót csak feltéptem, és erősen becsaptam magam után. Hosszú, gyors léptekkel mentem a homokos part felé, miközben a könnyeim utat törtek maguknak.

Erre tényleg nem gondoltunk. Amikor Jake először farkassá változott, nem mondta, hogy bevésődött. Ebből le kellett volna szűrnöm, hogy nem én vagyok neki teremtve, hanem valaki más.

De azt már nem akartam tudni, hogy kicsoda. A végén még megtudnám a címét, és éjnek évadján meggyilkolnám, amiért elvette tőlem Jacobot. Önző dolog, de a világ is önző, én miért ne legyek az?

Végigsétáltam sietős léptekkel a parton, miközben a még egyre ömlő könnyeimmel küszködtem. Tudtam, hogy utánam eredt. Hallottam, amint a nevemet kiabálja, de nem akartam többé látni. Az újabb seb a szívemben kezdett kialakulni. S ha még egyszer látom, az csak még jobban meggyötör majd, hogy tudom, nem az enyém.

A kiáltozások egyre közelebbről hallatszódtam, így bebújtam egy szikla mögé, a fák sűrűjébe, és megvártam, míg Jake hangja a másik irányba továbbhalad, addig összeszorított szemmel szuszogtam, és halkan hüppögtem.

Majd amikor a hang már a másik irányból hallatszott, elindultan csendesen vissza az autómhoz.

A homokban nem csaptam nagy zajt szerencsére, így szinte észrevétlenül jutottam el a furgonomhoz. Beszálltam, és gyorsan beindítottam, nem is akartam tétovázni, csak megfordultam, és rögtön ráhajtottam az útra, ami visszavitt Forksba.

A kocsiban még jobban előtört belőlem minden. Szinte ordítva bőgtem, és egyre csak azt kiabáltam, hogy Miért?!

Nem voltak sokan az úton, így kicsit lazábban vezettem, nem is bírtam volna szabályosan ekkora trauma után. Tényleg nagy tragédiaként éltem meg ezt az egészet.

A szüleimmel összevesztünk, Edward itt van, és én nem akarom látni, elkezdődött a suli, és erre még Jacob bevésődik! Jobb már nem is lehetne. És ez mind velem történt, mindössze maximum négy nap alatt.

Pedig azt hittem, hogy Jake pótolhat számomra mindent, és boldogok leszünk, életünk végéig. Erre kiderül, hogy az ő életének nem is lesz vége, és nem is velem akar élni.

Leparkoltam a ház mellett, majd bezártam a kocsit, és még mindig sírva-visítozva indultam el a házunk mögötti erdőbe. Ez a hely valahogy már ismerős volt ilyen események alkalma után. Edward, amikor elment, itt hagyott, s én itt sírtam utána. Most is ezt fogom tenni.

Mélyen bementem az erdőbe, ahol már nem hallottam az úton az autók zaját, csak az erdő hangját. A szél süvítését, a levelek sistergését a talpam alatt, néha egy-egy még be nem fagyott madár csicsergését, s legfőképpen a saját siránkozásomat.

Az egész beszédemből én sem értettem semmit. Az orrom bedugult, a szemem feldagadt, én pedig két hüppögés közepette ordítoztam. Gyönyörű látványt nyújthattam, azt meg kell hagyni.

Egész sötét volt az erdőben. Olyan titokzatosan homályos volt minden. Vagy csak egyszerűen nem láttam a könnyeimtől.

Egy hosszú, húsz peres, csetlő-botló rohanás után, végre megálltam. Az oldalam szúrt, de a szívem jobban. A könnyem-nyálam szinte már egy volt, nem is tudtam igazán megkülönböztetni, hogy mi csurog az arcomon, de őszintén, nem is érdekelt.

Én voltam a legszerencsétlenebb ember a világon.

Leültem egy fa tövébe, a hideg avarba, és a tenyerembe temettem a nedves arcom. A kabátommal próbáltam letörölni mindent, de a könnyeim nem akartak elállni.

Az államra ráhúztam a cipzárt, és felvettem a kabátom kapucniját. Majd beljebb húztam az ujjaimat a kabátba, hogy ne fagyjanak le. Felhúztam a térdeimet, szorosan átfogtam őket, és ringatózni kezdtem, hogy kicsit megnyugtassam magamat. Nem sok sikerrel jártam…

Azt gondolná az ember, hogy egy óra sírás után a könnyei elapadnak, vagy megnyugszik. Hát nálam ez sem jött be. Egy óra elmúltával is ugyanolyan csődtömeg voltam, mint egy órával azelőtt.

Lehet, hogy Jake már felhívta Charliet, mert nem talál. Apa újból ki fog akadni, de szerintem most igenis jogosan csinálom azt, amit. Elvégre az, akit mindennél és mindenkinél jobban szerettem, bevésődött valami másik lányba. Szuper.

Én már senkinek sem vagyok elég jó, már senkinek sem kellek!

Igazuk is van.

Kinek kéne egy kétballábas, lúzer, aki, amíg a volt pasija után sóvárgott, felszedett pár kilót, és azok nem akarnak eltűnni. Egy semmihez sem értő, idegroncs, aki lassan félholt lesz, csak azért, mert szerelmes. Egy szürke kisegér, akit senki sem vesz észre, hacsak ténylegesen bele nem botlik. Egy magányos, romantikus, befelé forduló láthatatlanság.

Az összegzés elkeserítő. De ez a megmásíthatatlan igazság. Ez van.

A térdeimre hajtottam a nedves arcom, és csak révedtem a fák sűrűjébe.

Olyan volt, mint amikor utoljára itt jártam.

Hideg, mohos, sötét, zöld, nedves és kissé félelmet keltő. De már cseppet sem féltem tőle. Nem volt igazán veszíteni valóm.

A legegyszerűbb lett volna, ha a vámpír, aki megölte az irodalomtanárt, velem is végezne. Gyorsan, s talán fájdalommentesen.

Milyen lenne a temetésem?

Ott lenne minden bizonnyal anya, apa, Cullenék, a suliból az a pár barátom, talán Billyék is eljönnének, Jake bevésődésével együtt. Nem lenne díszes, pompás. Csak egy egyszerű, sötét temetés. Mondanának pár szót, és talán félévente hoznának virágot a síromra. Lehet, hogy a sírkőbe még szépen bele is gravíroztatnák a nevemet, a születési és halálozási dátumommal együtt. Talán Carlisle és Alice el tudnák tüntetni a harapásnyomokat, és szép lennék, mint életemben soha. Alice biztosan elintézné a sminkem. Csak az a baj, hogy úgy nem lennék önmagam. Hamis képet mutatnának rólam.

Én korántsem vagyok tökéletes.

Azért mégis fúrta az oldalamat, hogy ki lehet Jacob lenyomata.

Lehet, hogy egy osztálytársa, elvégre ma volt az első tanítási nap a szünet után, így ma találkozott így, farkasként a lány iskolatársaival először.

Lehet, hogy szebb nálam, ami valljuk be, nem olyan eget rengető teljesítmény. Nagyon könnyű engem túlszárnyalni.

Lehet, hogy okosabb is. Vannak a földön ilyen meg nem értett zsenik, akik még a legunalmasabb órákat is végigjelentkezik, és a vacsoraidőben és kaja közben a tankönyveket, vagy a szakkönyveket bújják.

Lehet, hogy hasonlítunk egymásra. Neki is kétballába van, és szeret olvasni. Nem olyan szép, hanem olyan totál átlagos. Erre is van esély.

A végén már arra lettem figyelmes, hogy elálltak a könnyeim. Végre valahára megnyugodtam annyira, hogy nem törtek fel belőlem artikulálatlan ordibálások.

De azt is észrevettem, hogy totál besötétedett.

Felálltam, és leporoltam a nadrágomat. Majd vakon körbenéztem, s próbáltam kivenni legalább a fák alakját. Kisebb-nagyobb sikerrel, de elindultam abba az irányba, amiből saccoltam, hogy jöttem. Egyik fától kitapogattam a másikat, melléléptem, és jöhetett a következő. Ez vagy tíz percig ment így, mire végre meghallottam egy kamion hangos zörejét. Ezek szerint már nem vagyok olyan messze az úttól. Végre…

Még további nyolc perc kicsit határozottabb séta után megpillantottam egy hátsókertet.

Nem a miénk volt, de csak kicsit tévedtem el. A mi házunk hárommal arrébb volt, biztosan kicsit ferdén haladtam, vagy nem a legpontosabb irányba indultam el. Az erdő széle mentén haladtam. Már két házat elhagytam, azután jött még egy, s végül a miénk.

Rögtön észrevettem, ahogy Charlie a mobilján feszült hangon faggat valakit, rendőrfelszerelésben. Valamint Charlie egyik munkatársa, akit nem tudom, hogy hívnak.

Lassan, kicsit félve indultam el feléjük.

Megint le leszek teremtve, az fix.

Amikor Charlie meglátott, kinyomta a telefont, és rögtön felém rohant.

-         Bella! – kiáltotta, mikor odaért hozzám. Arcán még mindig ott volt a félelem, de kicsit megkönnyebbült.

-         Szia, apa – dünnyögtem, és viszonoztam a félkezes ölelését.

-         Hol a csudában voltál? – fordított maga felé, és rákényszerített, hogy a szemébe nézzek.

-         Az erdőben – motyogtam.

-         Mit kerestél te az erdőben?! – kérdezősködött tovább.

-         Jake bevésődött – suttogtam, és lehajtottam a fejemet. Nem éreztem, hogy sírni fogok, de azért a biztonság kedvéért.

-         Oh… - lepődött meg Charlie, majd együttérző hangon folytatta – sajnálom szívem. De máskor inkább ne menj az erdőbe, jó? Mostanában pár vámpír megint erre kószál. Nem akarom, hogy elkapjanak…

-         Rendben. De ugye Jake nincs itt? – emeltem fel hirtelen a fejem. Nem akartam találkozni még vele. Talán majd már nap múlva képes leszek rá, amikor kellőképp feldolgozom a hírt, de nem most.

-         Nincs kicsim, nincs – ölelte át újból a vállamat, és a házunk felé húzott.

pár apró sor? *pillarebegtetés*

18. fejezet

Sziasztok!
komiit, plíz! - csak ennyit fűznék hozzá :)

Dühroham

Holnap reggel elmegy anya, és első iskolanap a szünet után. Ultra szuper. Hogy ki ne csattanjak az örömtől…

A telefonelvevős téma kész badarság volt, nem is az én mobilom. Csak Charlie kész idegbeteg.

Az bezzeg nem esik le neki, hogy a nap nagy részében ő nincs itthon, és akkor én azt csinálom, amit akarok. Ez már nem jutott el a tudatáig, de nem is akkora tragédia.

Anya hétfő reggel korán elment, s én alvást színleltem. Nem volt kedvem ömlengős, mégis fenyegető búcsúhoz. Inkább el sem köszönök.

Miután Charlie is elhúzta a csíkot felkeltem, és megcsináltam a reggeli dolgaimat – emberi külső varázsolása, kalóriát tömni a szervezetembe satöbbi. Majd a furgonommal nekivágtam a giminek. Hangosan elnyöszörögtem, és még mindig fortyogtam a dühtől. Hogy képzelik, hogy eltiltanak mindet egymástól? Hol vagyunk mi, a középkorban?! Nevetségesek! És ráadásul azt hiszik, hogy most be is tartom mindezt. Hát azt leshetik…

A kapucnimat az arcomba húztam, és borúsan caplattam az első órám színhelye felé. Egy kis órarendváltozás történt még a téliszünet előtt, ugyanis az irodalomtanárunk „baleset” áldozata lett. Sokan azt gondolják, hogy az óriási mutánsok műve ez. De én tudom, hogy nem Jacobék csinálták ezt. Így, tudva mindenről sokkal nyugisabb az egész. Nem retteg az ember attól, hogy egyszer csak levadássza egy túlméretezett valami.

Nem. Most már attól rettegek, hogy egy vámpír fog levadászni. Aminek sokkal nagyobb esélye van. Az irodalomtanárunkat is vámpír ölte meg, ebben szinte biztos vagyok, bár Jake nem mondott semmit. És meg is van rá a tippem.

Laurent vagy Victoria. Egyértelmű.

Hacsak nem valami tapasztalatlan nomád, aki nem szerzett tudomást a Cullenék területéről. Bár, ha jobban belegondolok, akkoriban Cullenék épp nem voltak Forksban. Szóval a tapasztalatlan nomád is benne van a pakliban.

Elmentem Edward csilli-villi Volvója mellett. Tudtam, hogy ott áll, mégsem vettem róla tudomást. Nem érdekelt. Poshadjon meg egyedül, nekem nem kell.

Bár valahol a tudatalattim alatt éreztem, hogy még mindig kötődök hozzá, de a veszekedés otthon megtette a hatását. Jacobon kívül mindenkit meg tudtam volna nyúzni.

-         Bella! – sikkantotta Alice, és már éreztem is magam körül a hűs, ölelő karokat.

-         Szia, Alice – dünnyögtem unottan. Az sem érdekelt, hogy ezzel minden bizonnyal megbántottam Alicet. A saját problémáimmal voltam elfoglalva.

-         Valami baj történt? – ragadtam meg a vállam, és magával szembe fordított. Utáltam ezt.

-         Fáradt vagyok – feleltem, s részemről lezártam a témát. Rá sem néztem Alicera.

-         Értem, hát akkor, majd máskor… - csilingelte, de én már mentem is tovább. Senki, és semmi nem érdekelt, csak Jake.

Bementem az első órámra, és végigjegyzeteltem azt. Mindent lejegyeztem, de igazából semmit sem fogtam fel belőle. Átsiklott az egész napi tananyag a fejemet. Egészen az ebédszünet után lévő biológiáig. Ahol ugyanis Edward volt a padtársam. Mint igazából oly sok órán, a téli szünetig. De a tanárcsere után sok minden megváltozott, s igazából csak bioszon ült mellettem.

Becammogtam unottan a terembe, és ugyanakkora érdeklődéssel levágódtam a székre. Ebédnél egyedül ültem, nem volt kedvem Angie-ékkal beszélgetni. Ki sem akartam nyitni a számat.

Aztán az ajtóban megjelent Edward, mármint gondolom, megjelent. A körmeimet fixíroztam, le nem vettem volna róluk a szememet.

Éreztem, amint hűs fuvallattal elhalad mellettem, és leül mellém csendesen. Éreztem magamon a pillantását, de már nem égette az arcomat. Csak egyszerűen idegesített. Bámuljon mást. Szemeljen ki egy másik összezúzható szívet, csak engem hagyjon már végre békén.

Én már megtaláltam a farkasomat. Nekem senki más nem kell, csak Ő.

-         Én nagyon sajnálom, de akkor ez tűnt a legelfogad… - kezdet el csendesen magyarázkodni. Nem akartam hallani.

-         Fejezd be, Edward! – szűrtem a fogaim közül, s még mindig nem néztem rá.

-         De Bella. Szeretném ezt elmagyarázni – fogott bele újból, s most már nagyon dühös lettem.

-         Nem hallottad netán, hogy mit mondtam? – kérdeztem hangosabban, mire a szomszéd padban ülők kíváncsian nézték a jelenetet.

-         Ne most Bell… - kezdte újból.

-         Hagyj már a nyomorult nevemet! – kiáltottam ingerülten. – Már nem szeretlek, felfogtad? Hagyj békén!

A teremben beállt a csönd. Senki sem pisszent meg.

Edward zavartan nézett körül, míg az én szemeim szikrát vetettek. S végre belenéztem a szemébe.

Kétségbeesett volt. Ilyennek még soha nem láttam. De nem hatott meg.

-         Kérlek – suttogta, úgy, hogy a többiek ne halljanak semmit belőle.

-         Nem, Edward! Nekem ott van Jake, szállj le rólam! – kiáltottam megint, s a könnyeimet törölgetve sepertem a cuccomat a táskámba, majd dühösen végigrohantam a termen, és feltéptem az ajtót. A biosz tanár ijedt szempárjával találtam szembe magam.

-         Miss. Swan, jól van? – kérdezte ijedten.

-         Nem, nem vagyok jól! – fakadtam ki, és szapora léptekkel indultam a kijárta felé. A könnyeim végiggördültek az arcomon, és az állam vonalánál lepottyantana földre, vagy épp a pólómra.

Kiszaladtam a furgonomhoz, és gyorsan beültem. Beindítottam, és bekapcsoltam a fűtést.

A tenyerembe temettem az arcomat, s engedtem hadd jöjjenek azon a fránya könnyek.

Kiteregettem az egész tanteremnek a magánéletemet, sőt, még a tanárnak is. Szuper!

Most mindenki rajtam fog csámcsogni, ilyen nincs…

Edward miért nem fogja fel, hogy nem vagyok kíváncsi a hülye kis magyarázkodására?! Miért nem érti meg, hogy már nincs szükségem rá?! Miért?!

Megtöröltem a szemem, és erőt vettem magamon. Nekivágtam, hogy megszegjek egy újabb szabályt.

Tizenöt perc múltán, már a La Push tábláját elhagyva bolyongtam a rezervátumban. A sulit kerestem, de végül inkább elmentem Jacobékhoz, hátha már otthon van.

Leálltam a házuk mellé, és kicsit nagyobb lelkesedéssel indultam fel a tornácra. Bekopogtam.

-         Megyek! – kiáltotta egy ismerős hang, de nem az, akit szerettem volna. Csak Billy volt az, s pár másodperc múlva nyílt is az ajtó. – Szia, Bella.

-         Szia, Billy – intettem, ő pedig odébb gurult, hogy be tudjak menni.

-         Jake még suliban van, de olyan egy óra, és itt lesz – magyarázta rögvest. Láthatólag semmi kivetni valót nem talált a látogatásomban, vagy nem tudott Charlie hülyeségéről. – Megvárod?

-         Ha nem zavarok… - mosolyodtam el.

-         Nem dehogy. – legyintett könnyelműen. – Nekem viszont el kell mennem, ugye nem fogod felgyújtani a házat? – viccelődött, amitől kicsit jobb kedvem lett.

-         Hát, megpróbálom – feleltem.

-         Akkor, szia – és kigurult az ajtón. Még hallottam, ahogy a lépcsővel párhuzamos odaerősített deszkán legurul, majd teljes csend nehezedett a dobhártyáimra.

Bementem Jake szobájába, és leültem az ágyra. Körülnéztem, próbáltam minden kis részletet elraktározni az agyamban.  Nem volt nehéz dolgom.

Az ágy elfoglalta a szoba háromnegyed részét. A kezembe vettem a takarót, és az orromhoz emeltem, de aztán mégsem mertem megszagolni. Ki tudja, miket csinál egy kamasz fiú a takarójával…

A szobában még volt egy besűrített íróasztal. Odamentem, és elkezdtem átnézni a fiókokat, hátha találok valami különlegeset.

Kihúztam a felső fiókot, amiben mindenféle kacat volt. Kicsit feltúrtam.

Volt ott egy szakadt szerelőkönyv, ceruzák, noteszlapot, mindenféle nekem érthetetlen írással, néhány fotót. A fotókat kivettem, és megnézegettem őket. Az egyiken egy harmincas éveiben járó nő volt, két egyforma kislánnyal. Ők biztosan Jake nővérei Rachel és Rebecca. A nő minden bizonnyal Jake anyukáka, Sarah. Még régen halt meg, de a lányokban nagyobb nyomot hagyott, mint Jake-ben. Jacob még nagyon kicsi volt.

A következő képen egy vigyorgó, össze-visszaálló fekete hajú kisfiú volt. Kis-Jake. Azon a képen sokáig elidőztem. Aranyos volt.

Utána még pár kép Jake anyukájáról, majd a lányokról is.

Volt pár frissebb is. Például amint Jacob, Quil és Embry szerelnek, vagy hülyéskednek.

Majd a legutolsón három lány állt egymás mellett a homokozóban. Kettő szinte egymás kiköpött mása volt, a harmadik viszont kissé félénken állt, a pólója szélét gyűrögette lehajtott fejjel. Az a kislány voltam Én.

Csapódott az ajtó, s én ijedtemben kiejtettem a kezemből a képeket, amik szanaszét hulltak le a földre, ágyra, asztalra.

-         Apa? – kiáltott Jacob, és hallottam lépteit közeledni felém. – Itthon vagy? – kiáltott újra, most már sokkal közelebbről, s végül benyitott a szobába. – Bella? – döbbent le.

-         Szia Jake – motyogtam, és zavartan szedegettem a képeket. – Én csak… csak átjöttem, és megvártalak – makogtam.

Megfogta a kezem, és kivette belőle a képeket, majd egyszerűen ledobta azokat.

Egyik kezével a derekamat simogatta, a másikkal a tarkómat fogta meg, és közelebb vont magához. Először csak az arcomat csókolgatta… körbehaladt az állam vonalán, a nyakamon, a vállamon, s végül visszakanyarodott. Mélyen a szemembe nézett. A lehelete csiklandozott.

Az ajkaim akaratlanul is szétnyíltak. Kívántam.

Nem vártam meg, míg ő csókol, ajkaimat hevesen az övéire tapasztottam. A csókunk tele volt szenvedéllyel, ahogy egymás ajkait becéztettük, s pár pillanatra levegőért elválltunk. Én is végigcsókoltam az álla vonalát, majd az ajkai felé haladtam, de ügyeltem, hogy azokhoz véletlenül se érjek hozzá. Kicsit játszani akartam vele.

De ő nem bírta ki.

-         Cicaa – dünnyögte. Még sosem cicáztak le, de tetszett. Az ő szájából minden tetszett.

-         Igeen? – nyögtem kéjesen, és még mindig nem értem az ajkaihoz.

A térdem alá nyúlt, és felkapott. Azt hittem, nem bír el…

A lábaimat köré kulcsoltam, és a karjaimat is átfontam a nyaka körül.

Végül lágyan kezdtem cirógatni az ajkait, de ő rögtön lecsapott rám, én pedig nem ellenkeztem.

- Várj – motyogta bele a csókunkba, s én kíváncsian húzódtam el kicsit tőle, hogy a szemébe nézhessek. – El kell mondanom valamit…

Egy két sor, esetleg? *vágyakozó pillantás*