19. fejezet

Sziasztok!

Nos, másodszr is felrakom a 19. fejezetet. ez a hülye blogger szarakodik itt basszus! kiakaszt. na mindegy. már volt 2 komi, wonderworld-től és Andi-tól, az előzőnél, de most is szeretném kérni, hogy írjatok mások is... na, ezt jól megfogalmaztam xĐ

Puszii, DorCsa

Hát persze, hogy bevésődés

-         Várj – motyogta bele a csókunkba, s én kíváncsian húzódtam el kicsit tőle, hogy a szemébe nézhessek. – El kell mondanom valamit…

-         Mit? – rémültem meg rögtön. Ijedten, a szemébe néztem, hátha előre sikerül leszűrnöm akármit is. Hogy rossz hír-e, vagy jó.

-         Bevésődtem – suttogta.

Szó nélkül felpattantam, és kirohantam a házból. Az ajtót csak feltéptem, és erősen becsaptam magam után. Hosszú, gyors léptekkel mentem a homokos part felé, miközben a könnyeim utat törtek maguknak.

Erre tényleg nem gondoltunk. Amikor Jake először farkassá változott, nem mondta, hogy bevésődött. Ebből le kellett volna szűrnöm, hogy nem én vagyok neki teremtve, hanem valaki más.

De azt már nem akartam tudni, hogy kicsoda. A végén még megtudnám a címét, és éjnek évadján meggyilkolnám, amiért elvette tőlem Jacobot. Önző dolog, de a világ is önző, én miért ne legyek az?

Végigsétáltam sietős léptekkel a parton, miközben a még egyre ömlő könnyeimmel küszködtem. Tudtam, hogy utánam eredt. Hallottam, amint a nevemet kiabálja, de nem akartam többé látni. Az újabb seb a szívemben kezdett kialakulni. S ha még egyszer látom, az csak még jobban meggyötör majd, hogy tudom, nem az enyém.

A kiáltozások egyre közelebbről hallatszódtam, így bebújtam egy szikla mögé, a fák sűrűjébe, és megvártam, míg Jake hangja a másik irányba továbbhalad, addig összeszorított szemmel szuszogtam, és halkan hüppögtem.

Majd amikor a hang már a másik irányból hallatszott, elindultan csendesen vissza az autómhoz.

A homokban nem csaptam nagy zajt szerencsére, így szinte észrevétlenül jutottam el a furgonomhoz. Beszálltam, és gyorsan beindítottam, nem is akartam tétovázni, csak megfordultam, és rögtön ráhajtottam az útra, ami visszavitt Forksba.

A kocsiban még jobban előtört belőlem minden. Szinte ordítva bőgtem, és egyre csak azt kiabáltam, hogy Miért?!

Nem voltak sokan az úton, így kicsit lazábban vezettem, nem is bírtam volna szabályosan ekkora trauma után. Tényleg nagy tragédiaként éltem meg ezt az egészet.

A szüleimmel összevesztünk, Edward itt van, és én nem akarom látni, elkezdődött a suli, és erre még Jacob bevésődik! Jobb már nem is lehetne. És ez mind velem történt, mindössze maximum négy nap alatt.

Pedig azt hittem, hogy Jake pótolhat számomra mindent, és boldogok leszünk, életünk végéig. Erre kiderül, hogy az ő életének nem is lesz vége, és nem is velem akar élni.

Leparkoltam a ház mellett, majd bezártam a kocsit, és még mindig sírva-visítozva indultam el a házunk mögötti erdőbe. Ez a hely valahogy már ismerős volt ilyen események alkalma után. Edward, amikor elment, itt hagyott, s én itt sírtam utána. Most is ezt fogom tenni.

Mélyen bementem az erdőbe, ahol már nem hallottam az úton az autók zaját, csak az erdő hangját. A szél süvítését, a levelek sistergését a talpam alatt, néha egy-egy még be nem fagyott madár csicsergését, s legfőképpen a saját siránkozásomat.

Az egész beszédemből én sem értettem semmit. Az orrom bedugult, a szemem feldagadt, én pedig két hüppögés közepette ordítoztam. Gyönyörű látványt nyújthattam, azt meg kell hagyni.

Egész sötét volt az erdőben. Olyan titokzatosan homályos volt minden. Vagy csak egyszerűen nem láttam a könnyeimtől.

Egy hosszú, húsz peres, csetlő-botló rohanás után, végre megálltam. Az oldalam szúrt, de a szívem jobban. A könnyem-nyálam szinte már egy volt, nem is tudtam igazán megkülönböztetni, hogy mi csurog az arcomon, de őszintén, nem is érdekelt.

Én voltam a legszerencsétlenebb ember a világon.

Leültem egy fa tövébe, a hideg avarba, és a tenyerembe temettem a nedves arcom. A kabátommal próbáltam letörölni mindent, de a könnyeim nem akartak elállni.

Az államra ráhúztam a cipzárt, és felvettem a kabátom kapucniját. Majd beljebb húztam az ujjaimat a kabátba, hogy ne fagyjanak le. Felhúztam a térdeimet, szorosan átfogtam őket, és ringatózni kezdtem, hogy kicsit megnyugtassam magamat. Nem sok sikerrel jártam…

Azt gondolná az ember, hogy egy óra sírás után a könnyei elapadnak, vagy megnyugszik. Hát nálam ez sem jött be. Egy óra elmúltával is ugyanolyan csődtömeg voltam, mint egy órával azelőtt.

Lehet, hogy Jake már felhívta Charliet, mert nem talál. Apa újból ki fog akadni, de szerintem most igenis jogosan csinálom azt, amit. Elvégre az, akit mindennél és mindenkinél jobban szerettem, bevésődött valami másik lányba. Szuper.

Én már senkinek sem vagyok elég jó, már senkinek sem kellek!

Igazuk is van.

Kinek kéne egy kétballábas, lúzer, aki, amíg a volt pasija után sóvárgott, felszedett pár kilót, és azok nem akarnak eltűnni. Egy semmihez sem értő, idegroncs, aki lassan félholt lesz, csak azért, mert szerelmes. Egy szürke kisegér, akit senki sem vesz észre, hacsak ténylegesen bele nem botlik. Egy magányos, romantikus, befelé forduló láthatatlanság.

Az összegzés elkeserítő. De ez a megmásíthatatlan igazság. Ez van.

A térdeimre hajtottam a nedves arcom, és csak révedtem a fák sűrűjébe.

Olyan volt, mint amikor utoljára itt jártam.

Hideg, mohos, sötét, zöld, nedves és kissé félelmet keltő. De már cseppet sem féltem tőle. Nem volt igazán veszíteni valóm.

A legegyszerűbb lett volna, ha a vámpír, aki megölte az irodalomtanárt, velem is végezne. Gyorsan, s talán fájdalommentesen.

Milyen lenne a temetésem?

Ott lenne minden bizonnyal anya, apa, Cullenék, a suliból az a pár barátom, talán Billyék is eljönnének, Jake bevésődésével együtt. Nem lenne díszes, pompás. Csak egy egyszerű, sötét temetés. Mondanának pár szót, és talán félévente hoznának virágot a síromra. Lehet, hogy a sírkőbe még szépen bele is gravíroztatnák a nevemet, a születési és halálozási dátumommal együtt. Talán Carlisle és Alice el tudnák tüntetni a harapásnyomokat, és szép lennék, mint életemben soha. Alice biztosan elintézné a sminkem. Csak az a baj, hogy úgy nem lennék önmagam. Hamis képet mutatnának rólam.

Én korántsem vagyok tökéletes.

Azért mégis fúrta az oldalamat, hogy ki lehet Jacob lenyomata.

Lehet, hogy egy osztálytársa, elvégre ma volt az első tanítási nap a szünet után, így ma találkozott így, farkasként a lány iskolatársaival először.

Lehet, hogy szebb nálam, ami valljuk be, nem olyan eget rengető teljesítmény. Nagyon könnyű engem túlszárnyalni.

Lehet, hogy okosabb is. Vannak a földön ilyen meg nem értett zsenik, akik még a legunalmasabb órákat is végigjelentkezik, és a vacsoraidőben és kaja közben a tankönyveket, vagy a szakkönyveket bújják.

Lehet, hogy hasonlítunk egymásra. Neki is kétballába van, és szeret olvasni. Nem olyan szép, hanem olyan totál átlagos. Erre is van esély.

A végén már arra lettem figyelmes, hogy elálltak a könnyeim. Végre valahára megnyugodtam annyira, hogy nem törtek fel belőlem artikulálatlan ordibálások.

De azt is észrevettem, hogy totál besötétedett.

Felálltam, és leporoltam a nadrágomat. Majd vakon körbenéztem, s próbáltam kivenni legalább a fák alakját. Kisebb-nagyobb sikerrel, de elindultam abba az irányba, amiből saccoltam, hogy jöttem. Egyik fától kitapogattam a másikat, melléléptem, és jöhetett a következő. Ez vagy tíz percig ment így, mire végre meghallottam egy kamion hangos zörejét. Ezek szerint már nem vagyok olyan messze az úttól. Végre…

Még további nyolc perc kicsit határozottabb séta után megpillantottam egy hátsókertet.

Nem a miénk volt, de csak kicsit tévedtem el. A mi házunk hárommal arrébb volt, biztosan kicsit ferdén haladtam, vagy nem a legpontosabb irányba indultam el. Az erdő széle mentén haladtam. Már két házat elhagytam, azután jött még egy, s végül a miénk.

Rögtön észrevettem, ahogy Charlie a mobilján feszült hangon faggat valakit, rendőrfelszerelésben. Valamint Charlie egyik munkatársa, akit nem tudom, hogy hívnak.

Lassan, kicsit félve indultam el feléjük.

Megint le leszek teremtve, az fix.

Amikor Charlie meglátott, kinyomta a telefont, és rögtön felém rohant.

-         Bella! – kiáltotta, mikor odaért hozzám. Arcán még mindig ott volt a félelem, de kicsit megkönnyebbült.

-         Szia, apa – dünnyögtem, és viszonoztam a félkezes ölelését.

-         Hol a csudában voltál? – fordított maga felé, és rákényszerített, hogy a szemébe nézzek.

-         Az erdőben – motyogtam.

-         Mit kerestél te az erdőben?! – kérdezősködött tovább.

-         Jake bevésődött – suttogtam, és lehajtottam a fejemet. Nem éreztem, hogy sírni fogok, de azért a biztonság kedvéért.

-         Oh… - lepődött meg Charlie, majd együttérző hangon folytatta – sajnálom szívem. De máskor inkább ne menj az erdőbe, jó? Mostanában pár vámpír megint erre kószál. Nem akarom, hogy elkapjanak…

-         Rendben. De ugye Jake nincs itt? – emeltem fel hirtelen a fejem. Nem akartam találkozni még vele. Talán majd már nap múlva képes leszek rá, amikor kellőképp feldolgozom a hírt, de nem most.

-         Nincs kicsim, nincs – ölelte át újból a vállamat, és a házunk felé húzott.

pár apró sor? *pillarebegtetés*