18. fejezet

Sziasztok!
komiit, plíz! - csak ennyit fűznék hozzá :)

Dühroham

Holnap reggel elmegy anya, és első iskolanap a szünet után. Ultra szuper. Hogy ki ne csattanjak az örömtől…

A telefonelvevős téma kész badarság volt, nem is az én mobilom. Csak Charlie kész idegbeteg.

Az bezzeg nem esik le neki, hogy a nap nagy részében ő nincs itthon, és akkor én azt csinálom, amit akarok. Ez már nem jutott el a tudatáig, de nem is akkora tragédia.

Anya hétfő reggel korán elment, s én alvást színleltem. Nem volt kedvem ömlengős, mégis fenyegető búcsúhoz. Inkább el sem köszönök.

Miután Charlie is elhúzta a csíkot felkeltem, és megcsináltam a reggeli dolgaimat – emberi külső varázsolása, kalóriát tömni a szervezetembe satöbbi. Majd a furgonommal nekivágtam a giminek. Hangosan elnyöszörögtem, és még mindig fortyogtam a dühtől. Hogy képzelik, hogy eltiltanak mindet egymástól? Hol vagyunk mi, a középkorban?! Nevetségesek! És ráadásul azt hiszik, hogy most be is tartom mindezt. Hát azt leshetik…

A kapucnimat az arcomba húztam, és borúsan caplattam az első órám színhelye felé. Egy kis órarendváltozás történt még a téliszünet előtt, ugyanis az irodalomtanárunk „baleset” áldozata lett. Sokan azt gondolják, hogy az óriási mutánsok műve ez. De én tudom, hogy nem Jacobék csinálták ezt. Így, tudva mindenről sokkal nyugisabb az egész. Nem retteg az ember attól, hogy egyszer csak levadássza egy túlméretezett valami.

Nem. Most már attól rettegek, hogy egy vámpír fog levadászni. Aminek sokkal nagyobb esélye van. Az irodalomtanárunkat is vámpír ölte meg, ebben szinte biztos vagyok, bár Jake nem mondott semmit. És meg is van rá a tippem.

Laurent vagy Victoria. Egyértelmű.

Hacsak nem valami tapasztalatlan nomád, aki nem szerzett tudomást a Cullenék területéről. Bár, ha jobban belegondolok, akkoriban Cullenék épp nem voltak Forksban. Szóval a tapasztalatlan nomád is benne van a pakliban.

Elmentem Edward csilli-villi Volvója mellett. Tudtam, hogy ott áll, mégsem vettem róla tudomást. Nem érdekelt. Poshadjon meg egyedül, nekem nem kell.

Bár valahol a tudatalattim alatt éreztem, hogy még mindig kötődök hozzá, de a veszekedés otthon megtette a hatását. Jacobon kívül mindenkit meg tudtam volna nyúzni.

-         Bella! – sikkantotta Alice, és már éreztem is magam körül a hűs, ölelő karokat.

-         Szia, Alice – dünnyögtem unottan. Az sem érdekelt, hogy ezzel minden bizonnyal megbántottam Alicet. A saját problémáimmal voltam elfoglalva.

-         Valami baj történt? – ragadtam meg a vállam, és magával szembe fordított. Utáltam ezt.

-         Fáradt vagyok – feleltem, s részemről lezártam a témát. Rá sem néztem Alicera.

-         Értem, hát akkor, majd máskor… - csilingelte, de én már mentem is tovább. Senki, és semmi nem érdekelt, csak Jake.

Bementem az első órámra, és végigjegyzeteltem azt. Mindent lejegyeztem, de igazából semmit sem fogtam fel belőle. Átsiklott az egész napi tananyag a fejemet. Egészen az ebédszünet után lévő biológiáig. Ahol ugyanis Edward volt a padtársam. Mint igazából oly sok órán, a téli szünetig. De a tanárcsere után sok minden megváltozott, s igazából csak bioszon ült mellettem.

Becammogtam unottan a terembe, és ugyanakkora érdeklődéssel levágódtam a székre. Ebédnél egyedül ültem, nem volt kedvem Angie-ékkal beszélgetni. Ki sem akartam nyitni a számat.

Aztán az ajtóban megjelent Edward, mármint gondolom, megjelent. A körmeimet fixíroztam, le nem vettem volna róluk a szememet.

Éreztem, amint hűs fuvallattal elhalad mellettem, és leül mellém csendesen. Éreztem magamon a pillantását, de már nem égette az arcomat. Csak egyszerűen idegesített. Bámuljon mást. Szemeljen ki egy másik összezúzható szívet, csak engem hagyjon már végre békén.

Én már megtaláltam a farkasomat. Nekem senki más nem kell, csak Ő.

-         Én nagyon sajnálom, de akkor ez tűnt a legelfogad… - kezdet el csendesen magyarázkodni. Nem akartam hallani.

-         Fejezd be, Edward! – szűrtem a fogaim közül, s még mindig nem néztem rá.

-         De Bella. Szeretném ezt elmagyarázni – fogott bele újból, s most már nagyon dühös lettem.

-         Nem hallottad netán, hogy mit mondtam? – kérdeztem hangosabban, mire a szomszéd padban ülők kíváncsian nézték a jelenetet.

-         Ne most Bell… - kezdte újból.

-         Hagyj már a nyomorult nevemet! – kiáltottam ingerülten. – Már nem szeretlek, felfogtad? Hagyj békén!

A teremben beállt a csönd. Senki sem pisszent meg.

Edward zavartan nézett körül, míg az én szemeim szikrát vetettek. S végre belenéztem a szemébe.

Kétségbeesett volt. Ilyennek még soha nem láttam. De nem hatott meg.

-         Kérlek – suttogta, úgy, hogy a többiek ne halljanak semmit belőle.

-         Nem, Edward! Nekem ott van Jake, szállj le rólam! – kiáltottam megint, s a könnyeimet törölgetve sepertem a cuccomat a táskámba, majd dühösen végigrohantam a termen, és feltéptem az ajtót. A biosz tanár ijedt szempárjával találtam szembe magam.

-         Miss. Swan, jól van? – kérdezte ijedten.

-         Nem, nem vagyok jól! – fakadtam ki, és szapora léptekkel indultam a kijárta felé. A könnyeim végiggördültek az arcomon, és az állam vonalánál lepottyantana földre, vagy épp a pólómra.

Kiszaladtam a furgonomhoz, és gyorsan beültem. Beindítottam, és bekapcsoltam a fűtést.

A tenyerembe temettem az arcomat, s engedtem hadd jöjjenek azon a fránya könnyek.

Kiteregettem az egész tanteremnek a magánéletemet, sőt, még a tanárnak is. Szuper!

Most mindenki rajtam fog csámcsogni, ilyen nincs…

Edward miért nem fogja fel, hogy nem vagyok kíváncsi a hülye kis magyarázkodására?! Miért nem érti meg, hogy már nincs szükségem rá?! Miért?!

Megtöröltem a szemem, és erőt vettem magamon. Nekivágtam, hogy megszegjek egy újabb szabályt.

Tizenöt perc múltán, már a La Push tábláját elhagyva bolyongtam a rezervátumban. A sulit kerestem, de végül inkább elmentem Jacobékhoz, hátha már otthon van.

Leálltam a házuk mellé, és kicsit nagyobb lelkesedéssel indultam fel a tornácra. Bekopogtam.

-         Megyek! – kiáltotta egy ismerős hang, de nem az, akit szerettem volna. Csak Billy volt az, s pár másodperc múlva nyílt is az ajtó. – Szia, Bella.

-         Szia, Billy – intettem, ő pedig odébb gurult, hogy be tudjak menni.

-         Jake még suliban van, de olyan egy óra, és itt lesz – magyarázta rögvest. Láthatólag semmi kivetni valót nem talált a látogatásomban, vagy nem tudott Charlie hülyeségéről. – Megvárod?

-         Ha nem zavarok… - mosolyodtam el.

-         Nem dehogy. – legyintett könnyelműen. – Nekem viszont el kell mennem, ugye nem fogod felgyújtani a házat? – viccelődött, amitől kicsit jobb kedvem lett.

-         Hát, megpróbálom – feleltem.

-         Akkor, szia – és kigurult az ajtón. Még hallottam, ahogy a lépcsővel párhuzamos odaerősített deszkán legurul, majd teljes csend nehezedett a dobhártyáimra.

Bementem Jake szobájába, és leültem az ágyra. Körülnéztem, próbáltam minden kis részletet elraktározni az agyamban.  Nem volt nehéz dolgom.

Az ágy elfoglalta a szoba háromnegyed részét. A kezembe vettem a takarót, és az orromhoz emeltem, de aztán mégsem mertem megszagolni. Ki tudja, miket csinál egy kamasz fiú a takarójával…

A szobában még volt egy besűrített íróasztal. Odamentem, és elkezdtem átnézni a fiókokat, hátha találok valami különlegeset.

Kihúztam a felső fiókot, amiben mindenféle kacat volt. Kicsit feltúrtam.

Volt ott egy szakadt szerelőkönyv, ceruzák, noteszlapot, mindenféle nekem érthetetlen írással, néhány fotót. A fotókat kivettem, és megnézegettem őket. Az egyiken egy harmincas éveiben járó nő volt, két egyforma kislánnyal. Ők biztosan Jake nővérei Rachel és Rebecca. A nő minden bizonnyal Jake anyukáka, Sarah. Még régen halt meg, de a lányokban nagyobb nyomot hagyott, mint Jake-ben. Jacob még nagyon kicsi volt.

A következő képen egy vigyorgó, össze-visszaálló fekete hajú kisfiú volt. Kis-Jake. Azon a képen sokáig elidőztem. Aranyos volt.

Utána még pár kép Jake anyukájáról, majd a lányokról is.

Volt pár frissebb is. Például amint Jacob, Quil és Embry szerelnek, vagy hülyéskednek.

Majd a legutolsón három lány állt egymás mellett a homokozóban. Kettő szinte egymás kiköpött mása volt, a harmadik viszont kissé félénken állt, a pólója szélét gyűrögette lehajtott fejjel. Az a kislány voltam Én.

Csapódott az ajtó, s én ijedtemben kiejtettem a kezemből a képeket, amik szanaszét hulltak le a földre, ágyra, asztalra.

-         Apa? – kiáltott Jacob, és hallottam lépteit közeledni felém. – Itthon vagy? – kiáltott újra, most már sokkal közelebbről, s végül benyitott a szobába. – Bella? – döbbent le.

-         Szia Jake – motyogtam, és zavartan szedegettem a képeket. – Én csak… csak átjöttem, és megvártalak – makogtam.

Megfogta a kezem, és kivette belőle a képeket, majd egyszerűen ledobta azokat.

Egyik kezével a derekamat simogatta, a másikkal a tarkómat fogta meg, és közelebb vont magához. Először csak az arcomat csókolgatta… körbehaladt az állam vonalán, a nyakamon, a vállamon, s végül visszakanyarodott. Mélyen a szemembe nézett. A lehelete csiklandozott.

Az ajkaim akaratlanul is szétnyíltak. Kívántam.

Nem vártam meg, míg ő csókol, ajkaimat hevesen az övéire tapasztottam. A csókunk tele volt szenvedéllyel, ahogy egymás ajkait becéztettük, s pár pillanatra levegőért elválltunk. Én is végigcsókoltam az álla vonalát, majd az ajkai felé haladtam, de ügyeltem, hogy azokhoz véletlenül se érjek hozzá. Kicsit játszani akartam vele.

De ő nem bírta ki.

-         Cicaa – dünnyögte. Még sosem cicáztak le, de tetszett. Az ő szájából minden tetszett.

-         Igeen? – nyögtem kéjesen, és még mindig nem értem az ajkaihoz.

A térdem alá nyúlt, és felkapott. Azt hittem, nem bír el…

A lábaimat köré kulcsoltam, és a karjaimat is átfontam a nyaka körül.

Végül lágyan kezdtem cirógatni az ajkait, de ő rögtön lecsapott rám, én pedig nem ellenkeztem.

- Várj – motyogta bele a csókunkba, s én kíváncsian húzódtam el kicsit tőle, hogy a szemébe nézhessek. – El kell mondanom valamit…

Egy két sor, esetleg? *vágyakozó pillantás*