24. fejezet

Sziasztok!

sajnálom, hogy kicsit később jött a friss, csak ezen a héten elfoglaltabb voltam.

nem is fűznék a fejihez hozzá semmit.

Jó olvasást, szép pénteket!

Puszi,

DorCsa

Tűz

Láttam a sötétséget.

És láttam a tüzet.

Őrült tempóban rohantam a part felé. Valami égett… nagyon-nagyon égett. Amikor kellő közelségbe kerültem, végre minden világossá vált.

Ott állt körülbelül öt farkas, velük szemben pedig támadópózban, fogvicsorgatva az idegenek. Vámpírok.

Hárman voltak, s ketten egy-egy túszt fogtak a kezükben. Emily és Kim. A lenyomatok ejtették fogságba. S mivel csak öt farkas volt, gondolom Quil hazavitte Katie-t. Szerencse.

A lábam hirtelenjében földbe gyökerezett, nem mertem közelebb menni. Billy és Charlie eltűnt, így én voltam az egyetlen, aki nem tartozott sehova. Nem voltam farkas, és túsz sem.

De a tűzet jól szemügyre vettem. Hét méter magasra is felcsaptak a vészjósló lángok, akik mindenkit arra bíztattak, hogy meneküljön. A máglyából viszont kilógott egy láb. Végignéztem a farkasokon, s a szemem megakadt Jake-en. Élesen csattogtatta felém fogait. Azt akarta, hogy visszamenjek a házukba, de én képtelen voltam mozogni. A tekintetemet újra a kilógó lábra szegeztem, ami már kezdett lebomlani, s én éreztem a gyomorforgató édeskés bűzt. A fejembe szállt.

A nyakam hátrabicsaklott, s mélyeket szippantottam az émelyítő szagból, miközben a testem rázkódni kezdett.

Éles vonyítás ütötte meg a fülem, s onnastól több dolog történt abban a pillanatban. Hátulról elkapott valami, miközben a szemem lecsukódni kezdett, de még láttam, hogy a farkasok nekiesnek a három vámpírnak.

Éles sikolyok… fájdalmas vonyítások… mérges, vagy épp haldokló hörgések.

Ennyi maradt meg az eseményből számomra.

A valami, a karjaiba vett, s valószínű futni kezdett velem, mivel hűs szellő csapta meg az arcomat, amitől kezdtem kijózanodni. A fejem a vállára bukott, így éreztem az illatát… vagyis inkább fogalmazzunk úgy, fojtogatóan édes bűzét.

Az egyik farkas fogainak csattogására lettem figyelmes, s a valakit, aki eddig a karjában vitt, valami visszarántotta, s engem elejtett. A szememet képtelen voltam kinyitni, a tagjaim is mozgásképtelenek voltak. Minden ólomsúllyal nehezedett rám, s én valósággal szétroppantam alattuk.

Ott feküdtem mozdulatlanul a hideg, kemény betonon, miközben tőlem nem messze dulakodás folyt.

Minden bizonnyal Jake nekitámadt elrablómnak, s most folyt a harc. Reméltem, hogy Jacob kerül ki győztesen, de mivel csak hallásomra támaszkodhattam, így korántsem lehettem benne bizonyos. Féltettem őt.

Ha megsérül, vagy akár meghal, az mind miattam lesz. Mivel engem akart megmenteni, és esetlegesen ebbe pusztul bele. Ezt nem tudnám elviselni…

Miattam aztán senki se szenvedjen! Nem vagyok kárpótolhatatlan.

Féltő gondolatok cikáztak az agyamban, miközben vészesen zuhantam az öntudatlanságba, s nemsokára valóban elnyelt a feneketlen, süket sötétség.

A lány kicsavarodott végtagokkal, eszmélet vesztve hevert a földön. Tőle alig tíz méterre szerelme, s támadója küzdöttek egymás ellen. A farkas ingerült volt, s figyelmetlenebb, mint kellett volna… a támadó pedig ezt tökéletesen kihasználta, s egy röpke pillanat alatt eltörte a farkas jobb mellső lábát, mire az felhördült, s nagyobb odafigyeléssel vetette rá magát a támadóra.

Eközben a magasan lobogó, s émelyítő szagú tábortűz körül is csata folyt ám. Az négy farkas együttesen esett neki a három idegennek, akik gyorsan elhajították túszaikat a fák közé. A túszok csont törve, sikítva értek földet. Jócskán száz métert repültek, s három méter magasról értek földet, nekiütközve egy-egy fenyőfa törzsének.

Pár perc múlva viszont érkezett egy hatodik farkas, aki a lány szerelmének kezdett el segíteni, s így most már könnyebben legyűrték a támadót. Tíz perc múlva már az egyikőjük a felsőtestét, másikójuk a lábait hajított gyorsan a tűzbe, ami így még inkább fellángolt, majd segítettek a többi farkasnak. Ez korántsem volt könnyű munka. A lány szerelme vissza akart rohanni hozzá, de az alfa farkas nem engedte, mert életmentő szükség volt most őrá is. A három idegenből egyet már megöltek, s tűzbe dobtak ők is, de a másik kettő már nehéz dió volt.

Képességeik voltak.

Az egyikőjük egyszerűen hárította magáról a farkasokat. Fizikai pajzsot húzott fel maga köré, de a társát védtelenül hagyta.

Láthatóan csak egy gyenge csapatmunkájú banda volt, akik mindössze a közös erő miatt álltak össze, hogy ily módon megkönnyítsék a vadászatot.

A másik idegen pedig fájdalmat sugárzott, bár egyszerre csak egy valakire volt képes.

Az egyik farkas, a fekete alfa nekiesett a fájdalmat sugárzó idegennek, aki viszont könnyed egyszerűséggel hátraszökkent vagy öt métert, és a másik idegenre szegezte tekintetét. Az ennek hatására térdre borult, és őrjítő hörgésbe kezdtek. A farkasok mind rávetették magukat, mivel megszűnt a maga köré felállított pajzsa, így védtelen volt. Viszont a másik idegent hagyták futni, s miután öt perc alatt végeztek a földön fetrengő, hörgő idegennel, az már réges-rég eltűnt, s a kanadai határt is átlépve futott az életéért. Amit ő életnek nevezett…

Pár pillanat alatt minden farkas visszaváltozott ember alakba, s gyorsan magukra öltötték rövid farmer sortjukat. Ketten közülük rögvest az erdőbe rohantak, az ott heverő, remélhetőleg még életben lévő nőkhöz, s segítség szándékával követte őket még kettő.

Egyikőjük viszont az ellenkező irányba rohant, az út közepén heverő lányhoz, akinek mostanra a feje alatt egy tócsában összegyűlt elvesztett vére.

-         Bella – hebegte a lány szerelme, s rögvest fölkapta őt karjaiba, hogy minél előbb kórházba tudják szállíttatni, vagy minél előbb kiérjen hozzájuk a kórház. – Itt vagyok veled! Ne hagyj itt!

A fiú kicsit bicegve futott, a jobb lába még nem forrj egészen össze.

Bevitte a lányt a házukba – mit sem törődve a többi farkas társával, és azok szívéhez közelálló szintén súlyos sebesült nőkkel. A lányt, név szerint Bellát gyöngéden lefektette a kanapéra, s már rohant is a telefonhoz.

-         Carlisle! Ide kell jönnöd! Bella… - hadarta a fiú – és még két lány nagyon súlyosan megsebesült! Haldoklik!

-         Nyugalom Jake, öt perc, és ott vagyok! – s ezzel meg is szakadt a vonal.

A Jacob nevű fiú, Bella szerelme még nyomott egy puszit a lány homlokára, majd a nyitva hagyott ajtón kikiáltott társainak.

-         Nemsoká itt lesz Carlisle!

S valóban, öt percre sem volt szükség, a doktor már be is lépett a nyitva hagyott ajtón, hogy ellássa a sérülteket. Időközben a másik két lányt is behozták Bella mellé, hogy Carlisle minél előbb el tudja őket látni.

A villany égett, hogy hajnalok hajnalán jártak.

Bellát a doktor beinjekciózta, a röptében összevarrta a homlokát, ahol elég mélyen felszakadt bőre.

Majd következett a másik két lány.

Az idősebbiknek a lába tört el, és kisebb agyrázkódást szenvedett, míg a fiatalabb szerencsésen túl élte egy kéztöréssel. Ez mind piskóta volt Bella állapotához.

Negyvenen túl szökött a láza, a percenként izomrángások futottak végig testén.

Miután a többi farkas hazament, és elvitték a másik két sebesült lányt, már csak Bella Carlisle és Jacob maradtak a házban.

-         Lehet egy kérdésem, Jacob? – fogta meg a doktor a fiú vállát, mire az kicsit összerezzent a hideg érintésére, de bólintott. – Bella örökölt géneket?

Síri csend állt be.

Jacob még mindig a lány mellett térdepelt, s fogta a kezét, simogatta az arcát. Nem tudta, mit feleljen.

-         Nem tudom. Charlie-tól kérdezd… Hol van Charlie? Hol van apa? – állt fel hirtelen, de még mindig szorongatta szerelme kezét. Az ablakon keresztül kezdte pásztázni a kinti sötétséget, hátha valahol megpillantja őket.

-         Megkeressem őket? – ajánlkozott Carlisle, amint látta, hogy Jacob képtelen elmozdulni Bella mellől. A fiú igent mondott, és megköszönte a felajánlást, majd újból minden figyelmét csakis a kanapén fekvő lánynak szentelte.

Amikor elment a doktor, felvette őt, és bevitte a karjaiban a szobájába, lefektette az ágyra, majd ő is befeküdt mellé.

Suttogott neki, bíztató szavakat, hogy ébredjen fel. Közben fogta a kezét, s simogatta felhevült arcát.

Bízott benne, hogy a lány fel fog kelni, de a várakozás nyomora egyszerűen megőrjítette.

Végül ebben a tudatban aludt el a lány mellett.

Reggel aztán a Nap gyenge sugarai utat törtek maguknak a felhők mögül, így erre ébredt a fiú is, a szerelme nyitott, mosolygós szempárjával találta magát rögvest szembe.

-         Bella!

Szorosan magához vonta a lányt, annyira, hogy félő volt, összeroppantja egyik csontját, de szerencsére nem tette. Két keze közé vette arcát, és lágyan megcsókolta őt.

Miután kikeltek az ágyból lassan, kézen fogva sétáltak a konyhába, ahol szembetalálkoztak apáikkal.

Majd következett a dolgok nehezebb része. Elmagyarázni, és kibogozni mindent.

Bellának elmondták, hogy mi történt az ájulása után.

Majd az apák is elmesélték, hogy ők hol voltak. Az alfa farkas, Sam elküldte őket a forksi éjjel-nappali kis vegyesboltba, hogy hozzanak még ezt, azt. Valószínű mindez arra ment ki, hogy a csata közben ne legyenek ott.

És ezután következett a dolgok legnehezebb része. Carlisle kérdése.

-         Szóval… - kezdte a lány, s mélyen apja szemeibe nézet – van bennem farkas-gén, vagy nincs?

Az apa arca elkomorult, s leszegte fejét. Láthatólag fájó pont volt ez neki, mégis kénytelen volt elmondani.

-         Van – suttogta úgy, hogy szinte alig hallották.

Mindenkiben lassan kezdett tudatosulni a dolog, hogy mivel is kell számolniuk a közeljövőben.

Egyrészt új, női falkataggal.

Másrészt egy kínszenvedő éjszakával, amíg megtörténik az első átváltozás. Jacob ettől féltette leginkább szerelmét, hisz ő már átélte ezt, de nem szívesen idézte fel magában.

Jacob az ölébe húzta Bellát, és fejét a lány vállára hajtotta.

-         Nem lesz semmi baj – suttogta Bella. – Ha te túlélted, nekem is menni fog.

Kihúzta magát ültében, s büszke mosolyra húzódott a szája, mintha ez egy igazi nagy megtiszteltetés volna számára. Közben pedig magában halálosan rettegett. Nem volt még női falkatag. Ő lesz az első…

A lány apja megveregette a hátát bátorítóan, mire ő rámosolygott, és megszorította a kezét.

-         De miért nem mondtad el?

-         Mert volt már rá példa, hogy nem változott át mindenki, aki örökölte a géneket. Neked is lehetett volna ekkora szerencséd. És akkor nem kellett volna rettegéssel leélni az életed várva, hogy mikor következik be az a nap.

A lány csak bólintott, és belebújt szerelme védelmező karjaiba.

*röpke vélemény? egy pár gondolat?*