23. fejezet

Sziasztok!

Nos, itt van a fejezet, ne tessék elhamarkodottan gondolkodni az elolvasás után, minden ki fog derülni, ígérem.

Kicsit szomorú vagyok, az előző feji miatt, amiért csak 4 megjegyzést kaptam a 28 rendszeres olvasómtól. Megkérlek benneteket, hogy legalább szavazzatok, vagy írjatok egy tetszett/nem tetszett kis valamit, rendben?  Hihetetlen, milyen jól tud esni :)

Nem húzom tovább az időt, jó olvasást, szép péntek estét!

Puszilok mindenkit,

DorCsa

Együtt…

A pénteki napom zökkenőmentesen telt, a biosz röpdolgozatom, amit még szerdán írtunk, hármas lett. De ezt eltekintve minden jó volt.

Edward nem volt suliban – sütött a nap -, de ezt valahogy nem is bántam. Bár mióta leszereltem nem szólt hozzám egy Cullen sem. Pedig Alice már hiányzik. Gondoltam, majd a hétvégén felhívom, és rendezünk valami kis csajon programot.

Már délután négy óra volt, s én nekifogtam készülődni. Az egész ruhatáramat végig próbáltam magamon, majd végül, sok szenvedések árán kiválasztottam egy fekete csőnadrágot, hozzá pedig a kedvenc, zöld színű hosszú ujjúmat, és egy pulcsit. Azt még megemlítem, hogy ezt a szettet próbáltam fel legelőször. Miután visszapakoltam a szekrényembe már öt óra volt.

Akkor lesz nagy pechem, ha valami ünneplőbe jönnek a többiek… de hát nekem nincs sok elegáns ruhadarabom. Én a kényelmeseket szeretem.

Apa hatkor megjött, és pedig addigra fogat mostam, megigazítottam a hajamat, és tettem fel egy kis szájfényt, hogy ne legyek már olyan hétköznapi. Szájfényt nagyon ritkán teszek fel.

Hétórára apa is átöltözött egyszerű farmerbe és pólóba, majd beültünk a furgonomba. Charlie vezetett.

Olyan furcsán éreztem magamat az anyósülésen, elvégre mindig én szoktam vezetni, s már nagyon hozzászoktam.

Tizenöt perc alatt már bőven La Pushban voltunk, s akkor fordultunk rá az útra, ami egyenesen a partra vitt minket. Idegesen pattogtam ültömben, hogy nem fogok-e kilógni a sorból a nem épp ünnepi szerelésemmel, de amint odaértünk, ez a gondolat elillant. Mindenki a jó kis régi, megszokott gönceiben volt, mint én.

Jake gyorsan odaszaladt hozzám, és átkarolta a derekam, míg én a nyaka közé fontam a karjaimat. Ajkait rátapasztotta az enyémekre, s közelebb vonta magához a testemet. Beletúrtam a rövidre nyírt, fekete hajába, és belemosolyogtam a csókunkba.

Rövid csók volt, nem akartuk megváratni a többieket. Kézen fogva vezetett Jacob a nagy tábortűzhöz, ami körül padok és korhadékfák voltak.  Leültünk az egyik fára, s én odabújtam a karjához. Hihetetlen, mennyire tud hiányozni!

-         Nem ülhetünk itt végig… - motyogta sajnálkozó hangon, de éreztem, hogy közben huncutul mosolyog. – Be kell, hogy mutassalak mindenkinek.

-         Ez akkora tragédia? – suttogtam még jobban hozzábújva, míg tekintettemet az összekulcsolt ujjainkra emeltem.

-         Hidd el, az – csókolt bele a hajamba, majd két keze közé vette az egyik kezemet, és a tenyeremet kezdte el csókolgatni.

-         Ha belegondolok… hogy mi mást csinálhatnánk – kuncogtam fel, és a fejemet a karjába fúrtam, mint egy kölyökkutya.

-         Meg akarod kínozni a fantáziám? – nézett a szemembe mosolygósan, mire én csak bólogattam.

Fél óra csendes ücsörgés után úgy láttuk, megérkezett mindenki, s kezdődhet a lenyomat-parti. Jake-kel felálltunk, s kézen fogva vitt maga után, bemutatni a többieknek.

Először Sam-hez és Emily-hez vitt oda. Emily kedves, aranyos lány, gyönyörű arca van tényleg irigylésre méltó. Sam így élőben, szemtől szembe másabb, mint gondoltam. A Jake-től hallottak miatt ellenszenvvel mentem oda hozzájuk, de szerintem egy aranyos pasi, csak félti a fiúkat. Továbbá bocsánatot kért, amiért egy hétig nem engedte Jacobot a közelembe, de azt mondta, majd elmagyarázza.

Utána következett Jared és Kim. A lányon láttam, hogy legalább annyira feszeng, mint én. De Jared olyan szorosan vonta magához, amennyire tudta anélkül, hogy összeroppantsa. Jared hasonlít Jake-re humor szinten. Mindketten betegesek. Kim viszont Jared mellett egy nagyon csendes lány, de mosolygós.

Majd jött Quil, aki egy kis csöppséget tartott a kezében. Ezen aztán meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges. De elvégre a farkasoknál az idő nem számít. Ők nem öregszenek. Quil nyugodtan bevárhatja Katie-t – a babát.

Embry csak egyedül csatangolt, úgy láttam, nem találja a helyét. Neki még nem volt lenyomata, de azért eljött a partira, mert úgy gondolta, jó buli lesz.

Paul épp Billyvel beszélgetett, hozzájuk is odamentünk. Paul csak rám kacsintott, és oldalba bökte Jacobot. Billy gyöngéden megszorította a kezemet, jelezve, hogy örül nekünk.

Bemutattak még pár ismeretlennek, de az ő nevük valahogy nem maradt meg a fejemben.

Amikor meghallottam, hogy a magnóból fejcsendül egy halk, lassú szám, belecsimpaszkodtam Jake karjába, és nagy szemeket meresztettem rá.

-         Táncolunk, farkasom? – suttogtam.

-         Táncoljunk – bólintott.

Kicsit elhamarkodott volt kérdésem, s mire észbe kaptam, és körbe-körbe andalogtunk. Elfelejtettem, hogy nem tudok táncolni. De most, mintha valami megváltozott volna. Sikerült a lábaimat úgy egymás után helyeznem, hogy ne kacsázzak el, sőt, végig Jake szemébe néztem. Furcsa.

Ő vezetett, könnyeden. Ez is farkas velejáró volt. Sokkal ügyesebbek, dinamikusabbak lettek, mint az átváltozás előtt. Emlékszem, amikor az iskolabálon Jake jött átadni Billy üzenetét, s közben „táncoltunk”… Most már Jacob sokkalta jobban mozgott. Már nem tűnt annyira langalétának.

Kicsit émelyegni kezdtem, és ezt Jake is észrevette. Megálltunk.

-         Bella, minden rendben? – fogta két tenyere közé az arcomat.

-         Igen… csak kikészít ez a sok forgás – nevettem fel erőltetetten, majd a nyaka köré fontam a kezeimet, és az arcomat belefúrtam a mellkasába, míg ő a hátamat simogatta.

Éreztem, hogy pánikol, és aggódik.

Pedig már jobban lettem. Sosem bírtam valami jól a körbe-körbeforgást, azokon a vidámparki vackokon, így nekem az egész helyzet logikus volt, Jacob viszont aggódott.

-         Jake – morogtam rá.

-         Már aggódni sem szabad? – duruzsolta mosolyogva, és a fejét ráhajtotta az enyémre.

Így álltunk ott, ölelkezve, néha lépkedtünk jobbra-balra, de semmi több. A táncolás nem nekem való.

A többiek persze ott forogtak párokban körülöttünk, és kacarásztak.

Jake fél óra múlva elengedett, és lefejtette a nyakáról a kezeimet, majd az egyiket megfogva sétálni húzott a víz mentén.

Csendben baktattunk egymás mellett, kart karba öltve. Jól esett a testéből áradó melegség, a hideg széllel szemben.

Végül Jacob lehuppant a homokba, és magával húzott engem is. Befészkeltem magamat a karjai közé, és csendben hallgattam a hullámokat, és a sötétben próbáltam kicsit kivenni az alakjukat kevés sikerrel.

Jake elfeküdt a homokon, én pedig a mellkasán pihentem. Hallgattam az egyenletes szívdobogását, a hajamon éreztem a leheletét.

Milyen egyszerű együtt minden. Mintha bármit meg tudnánk oldani együtt.

Felnéztem az égre, amin viszont csillagot nem láttam, a felhők bizonyára takarásba veszik őket. Csak a sötét égbolton cikázott a tekintetem.

Olyan jó volna örökké így maradni, egymást ölelve kettesben a sötétben. Ez volna minden álmom. Nem kellene több…

Csak ketten, örökkön örökké. Csak érezni akarom forró csókját. Ölelését. Reszelős hangját. Boldog mosolyát.

Még jobban hozzábújtam farkasom forró testéhez, miközben egy kósza krokodilkönnycsepp kicsordult a szememből, és alattomosan végigfolyt felhevült arcomon, majd Jake rövid ujjúján landolt.

Minden bizonnyal észrevette, mert maga felé fordította az arcom, és szerelmes pillantással kezdett el fürkészni, míg újabb és újabb könnycseppek folytak végig arcomon.

Ajkait egy-egy könnycseppre nyomta, s felitatta azokat. Nem kérdezett semmit, csak felült, és ölelt magához, olyan szorosan, ahogy csak tudott.

Féltem. Mi lesz, ha én meghalok? Sosem akarok meghalni. Mindig mellette akarok lenni. Csak vele, sosem nélküle.

Halkan szipogni kezdtem, és a nyakába fúrtam könnyes arcomat.

Nem akarom elveszíteni.

A karjaiba vett, és elindult velem. Nem tudtam, hova visz, csak az érdekelt, hogy vele vagyok. Jacobbal.

Végig szorosan behunytam a szememet, a sötétség valahogy megnyugtatott.

Pár hosszú perc múlva nyitódott egy ajtó, majd nemsoká csukódott. A levegő is megváltozott, már nem fújt a didergető szél.

Újabb ajtónyitódás, majd csukódás, s végül Jacob lágyan lerakott egy puha felületre – az ágyra.

Résnyire kinyitottam könnyes szemeimet. Jake ágyában feküdtem, mellettem pedig ott feküdt ő is, és engem fürkészett aggódó szemekkel.

-         Gyere ide… - suttogta, és magához húzott, be, a karjai védelmező melegségébe.

Nem hinném, hogy értette, miért sírok, de nem kérdezett rá. Várta, míg lenyugszok, most úgy sem tudtam volna beszélni, összefüggően, értelmesen.

Örültem, hogy akkor ott volt velem, és vigyázott rám. Megóvott mindentől, és mindenkitől. Bár magamtól nem tudott. Önkéntelenül is pusztítom magamat… a melankolikus gondolataimmal, és a fájdalmas feltételezéseimmel.

Mi lesz, ha megsérül egy őrjáratozás alatt? Mi lesz, ha nem tudok mindig mellette lenni, vagy ő mellettem? Mi lesz a középiskola után? Elmegyek? Megvárom? Velem jön?

Ezekre a gondolatokra még jobban eleredtek könnyeim, és nem is akartam gátat szabni nekik. Csak engedtem. Kiadtam magamból, a sok felgyülemlett, nyomasztó dolgot.

Miért voltam olyan goromba szegény Edward-dal? Mindenki megérdemel egy második lehetőséget, nem? Nagyon megbántottam vajon? Emészti magát rajta?

Tényleg megbántam – részben -, amit Edward-dal műveltem. Mégsem kellett volna úgy nekirontanom egy egész teremnyi diák előtt. Hülye voltam. No meg tisztára idegbeteg, amiért abban az időben el voltam tiltva Jake-től. Charlie furcsa feltételezése volt, hogy be is tartom.

A lepedőbe törölgettem a szememet, majd mélyet szippantottam belőle. A kedvenc illatom. Moha, erdő, eső és pézsma. A legtökéletesebb öszkombináció, amit el tudok képzelni.

Jake illata.

A szemem újból könnybe lábadt. Néha szokott rám törni ez az érzelmi láz, s ilyenkor muszáj sírnom, így most is azt tettem. Ki kell adnom magamból, s utána elmúlik – egy huzamosabb időre. De úgyis visszajön. Mint egy visszatérő rémálom.

A pilláim kezdtek elnehezülni, és már nem volt erőm mozgatni a végtagjaimat – elálmosodtam Jake karjai közt. Ő még mindig ölelt, és a hajamat csókolgatta, s néha a homlokomat.

Elengedtem magamat, had ússzak az álmaimmal.

Már majdnem az öntudatlanságba merültem, amikor valaki odakint felsikoltott. Jake megrezzent mellettem, s izmai megfeszültek körülöttem. Olyan volt, mint egy forró szikla karjai nyújtanának védelmező búvóhelyet számomra.

-         Mi volt ez? – Szemeim kipattantak, az fáradtság tovaszállt belőlem, helyét átvette a félelem.

-         Maradj itt, megnézem – nyomott le az ágyra, és futó csókot lehelt ajkaimra.

Ki slisszant a szobából, s én egyedül maradtam. Letöröltem az utolsó könnycseppeket, s erőt vettem magamon, abba hagytam a pityergést. Nehézkes végtagokkal kikászálódtam az ágyból – Jake kérése hiába volt, tudja milyen makacs a természetem.

Halkan végigmentem a házon, s kinéztem a bejárati ajtón.

Láttam a sötétséget.

És láttam a tüzet.

*esetleg pár sor, röpke vélemény?*