17. fejezet

Vészes következmények

A durva mattrészegsésig fajuló éjszaka után a fejfájásra keltem. Morogtam egy kicsit, majd kinyitottam a szememet.

Még mindig az erdőben dekkoltunk, s rajtam kívül mindenki aludt.

-         Te jó isten… - dünnyögtem, amikor belegondoltam, mi lesz így otthon. Apa ki fog akadni, anya pedig leszedi a fejemet. Hogy lehettem ilyen felelőtlen? Az eddigi életem során, sokszor én éreztem magamat érettebbnek a tulajdon anyámnál, de ez után az éjszaka után lefokozhatom magamat egyszerű, és felelőtlen tinédzserré.

Jacob mellettem aludt, fejét az asztalra támasztva. A testét elkezdtem rázogatni, s egyre hangosabban szólongattam.

Végül sikerült kiráncigálnom álomországból vissza a jelenbe.

-         Jake! Kelj fel! – ütöttem rá a fejére, mire ő felmordult, és kinyitotta álmos szemeit.

-         Hol a francba vagyunk? – vonta össze a szemöldökét. – Baszki… - a fejét fogva felállt, s próbálta nem elveszteni az egyensúlyát.

-         Anyuék ki fognak akadni… - nyavalyogtam.

A többieket is sorban felráztam, s közben azon gondolkodtam, hogy mennyi vészes következménnyel kell majd otthon számolnom. És nem csak nekem… a többieket is lenyúzzák majd… Pláne Angelát, aki a húgát is elhozta. Szegény Claire…

-         Most mi legyen? – tette fel a mindannyiunkban ott bujkáló kérdést végül Ben.

-         A legokosabb az, ha hazamegyünk, mindent elmondunk, és számolunk a következményekkel – válaszoltam.

-         Engem megnyúznak – sóhajtott Claire, és az arcát a tenyerébe temette. Seth hátulról átölelte a derekát, és valami „dehogy, anyud jó fej”-t motyogott neki.

Együtt elindultunk vissza, az úttest felé. Jacobbal kézen fogva sétálgattunk, sajgó fejjel. Ilyen a másnaposság. Király.

Odabújtam Jacob meleg testéhez, mert attól féltem, hogy egy huzamos időre eltiltanak tőle… és nem is tévedtem olyan nagyot.

A főútra kiérve Seth, Embry, Quil és Jacob elkezdtek búcsúzkodni. Jacobbal nehezen váltunk el, mindkettőnkben benne voltak a büntetés feltételezett változatai. Hosszú, szenvedélyes búcsúcsókok után végre sikerült elválnunk egymástól, és Forks felé vettük az irányt. Mind a négyen csendben battyogtunk, s én a magam részéről próbáltam megfogalmazni a történetet, amit majd el kell mondanom.

„ Sziasztok! Hát… sokat ittunk… alkoholt. És kidőltünk a La Push felé vezető út felén, így bementünk egy ösvényen, tovább ittunk, elaludtunk, ma meg hazajöttünk… Egyéb kérdés?”

Nem. Ez így nem fog menni.

Valami megalázkodott arckifejezést kell majd magamra öltenem. Olyan igazi bűnbánót. Elkezdhetek gyakorolni, hogy legalább hiteles legyek…

Fél óra gyaloglás után én már otthon is voltam. Mély levegővételek után benyitottam az ajtón, s rögtön szembeütköztem szüleim szúrós tekintetével.

-         Sziasztok… - nyögtem. Apa olyan komoran nézett, amennyire tőle kitelt, anya pedig igazi vérszomjas álláspózt vett fel. Megrémültem.

-         Hol voltál? – szúrta nekem a kérdést Charlie.

-         Egy parkban… - válaszoltam lesütött szemekkel.

-         Tudod, mennyire aggódtunk érted? – tört ki anyából. – Hogy gondolhattad, hogy egész éjszaka kimaradsz?! Nem jutott eszedbe, hogy ehhez még túl fiatal vagy?

-         Tizennyolc vagyok – feleltem flegmán, és megrándítottam a vállamat.

-         Legalább… - kezdte Charlie, s láthatólag nagyon zavarban volt, amiért neki kellett feltennie ezt a kérdést -, legalább védekeztetek?

-         Hogy mi?! – csattantam fel. Védekeztünk-e? Mégis mi ellen? Te jó ég… a szüleim azt hiszik, hogy egy parkban vesztettem el a szüzességemet. Azért ezt nem vártam. Nevetve megcsóváltam a fejem. – Mi nem csináltuk! – hangsúlyoztam ki a nem-szócskát.

-         Biztos? – enyhült meg kissé anya.

-         Arra mégiscsak emlékeznék! – köptem oda, és beletúrtam bozontos hajamba. Egy szénaboglyával a fejemen jöttem végig az egész városon…

-         Felfogtuk – tartotta maga elé a kezét Charlie, miszerint hanyagoljuk a témát. – Két hétig nincs Jacob! És nincs gép! És… tied minden házimunka! – az utolsóra gúnyosan felkuncogtam. Eddig is én csináltam minden házimunkát.

-         Most pedig fel a szobádba! – mutatott a lépcső felé könyörtelenül anya. – De előbb zuhanyozz le…

Ledobtam a cipőmet, és nagy lendülettel, dühöngve elcsörtettem a szüleim mellett, és lábamat rávágva minden lépcsőfokra sétáltam fel az emeletre.

-         Bűzlesz az alkoholtól, Isabella Swan! – kiáltotta utánam Charlie.

-         És? – kiáltottam vissza.

Benyitottam mérgesen a szobámba, majd felkaptam az első tiszta ruhát, ami a kezem ügyébe került, és elrobogtam a fürdőbe. Bezárkóztam, és letusoltam, majd fogat mostam.

Tényleg bűzlöttem az alkoholtól… a fogkefém is olyan ízű lett.

Vettem be egy fejfájás csillapítót, majd visszamentem a szobámba, és bezártam magamra az ajtót.

Az anyám is csak pár napot lesz itt, erre én megcsinálom életem legnagyobb felelőtlenségét. Mondhatom, okos húzás volt. De abban a percben nem érdekeltek a szüleim. Eltiltottak Jacobtól! Nagyobb fájdalmat nem is okozhattak volna nekem…

Befeküdtem az ágyamba, és a párnába fúrtam az arcomat, hogy minden külső tényezőt tompítsak az agyamban. Sikerült. Pár perc alatt elaludtam.

-         Isabella Swan! Nyiss ajtót, ha mondom! – kiabálta Charlie, valószínű a bezárt ajtó túloldaláról.

De én meg sem moccantam, csak feküdtem tovább, és a kezeimmel betapasztottam a füleimet. Nem vettem figyelembe Charlie dühös papolását, hogy mi lesz, ha továbbra is itt fekszek. Kit érdekel?

-         Utoljára szólok! – fenyegetőzött. – Te akartad… - mordult fel.

Valami nagyot dübbent az ajtón. Nem hiszem el… Charlie megpróbálja betörni az ajtómat… röhejes.

Újabb dübbenés hallatszott, majd reccsent is valami, és majdnem rám esett az ajtóm.

-         Te jó ég! Mi a csudát csinálsz Charlie?! – rikoltozott anya, s nemsoká ott termett apa mögött az ajtókeretnél. Merthogy ott aztán ajtó már nem volt…

-         A kisasszony nem volt hajlandó kinyitni az ajtót, így én nyitottam ki – magyarázta kissé zihálva, az ajtófélfának támaszkodva Charlie.

-         Te megőrültél! – rivallt rá anyu. – Jól vagy, Bella?

-         Persze – dünnyögtem flegmán, és a másik oldalra hajtottam a fejem.

-         Miért nem nyitottál ajtót? – kezdte Charlie.

-         Hagyd már Charlie! – dünnyögte anyu.

-         Renée, ebbe te ne szólj bele! – kezdtek el újból ordibálni. Nagy balhé volt készülőben…

-         Még hogy én ne szóljak bele? Az én lányom is, ha észrevetted volna!

Apa erre ciccegett egy sort, majd úgy hallottam elcsörtetett.

Valaki levette az ajtót az ágyamról, s utána leült mellém.

-         Bella, kincsem – simított végig a hajamon anyu.

-         Igen? – dünnyögtem szemernyi érdeklődést sem mutatva.

-         Semmi… - mondta anya, s én rögtön éreztem a hangján, hogy megsértődött. Röhejes! Nem fogok mindig tökéletesen illedelmes maradni. Nem vagyok érzelemmentes bábu. Ember vagyok! Az emberek érzelmesek vagy mi.

Jogom van kiborulni. Jogom van hisztizni. Elvégre kamasz vagyok! Azoknak ez a dolga, nem? Akkor pedig én teljesítem ezeket.

Estig feküdtem némán, mozdulatlanul.

A szüleim lent tévéztek és molyoltak. Charlie nem volt hajlandó visszarakni az ajtómat, így szabadok jöhettek-mentek a hangok a házban.

El sem tudtam képzelni, hogy miképp fogok aludni este. Charlie eszméletlen hangosan horkol.

Este hét körül lementem a konyhába, és összedobtam magamnak egy nutellás kenyeret, és utána még vagy hármat. Nagyon éhes voltam.

Azután se puszi se pá felmentem vissza a szobámba, és lefeküdtem aludni. Ami könnyen ment, kivételesen.

Reggel nem sütött nap, csak a ködös világot láttam az ablakomból. Felültem az ágyban, és elkezdtem fülelni. Rögtön meghallottam Charlie horkolását a nappaliból. Ezek szerint Renée alszik Charlie ágyában. Könnyű dolgom lesz.

Még mindig a tegnapi ruhámban voltam, de semmi kedvem nem volt átöltözni, na meg azzal zajt is csaptam volna.

Leosontam a konyhába, átlépve a nyikorgó lépcsőfokot. Anyám táskája a pulton pihent. Nem akartam a vonalason hívni Jacobot, mert akkor Charlie meghallotta volna a beszélgetést.

Kihalásztam anya mobilját, és kiosontam az utcára telefonálni.

Tárcsáztam Jacobék számát, s reménykedtem, hogy ő veszi fel, nem pedig Billy.

-         Igen? – suttogta Jake az elő csöngés után.

-         Szia Jake, Bella vagyok – könnyebbültem meg egy sóhaj keretében.

-         Oh, Bella! Mizujság van? Börtön világvégéig? – nevetett halkan.

-         Két hét nuku gép… és Te – suttogtam, majd a ház felé vicsorogtam. – Nálatok? Billy kicsapta a balhét?

-         Az öreg tök nyugis volt… Sam bezzeg úgy lecseszett, hogy majd’ kiestem a gatyámból – kuncogott. – Mert elméletileg „cserbenhagytátok a falkát, nektek kellett volna őrjáratozni” – próbálta utánozni Sam morgós hangját.

-         Többes szám? – figyeltem fel.

-         Quil és Embry… Seth még nem, de közel jár – magyarázta. – A faszom kivan már Sam-mel meg a parancsolgatásaival – morgolódott, én pedig legszívesebben a karjaiba fészkeltem volna magam a telefonon keresztül. Hiányzott… nagyon.

-         Legyél Te az alfa… - vetettem fel a legkézenfekvőbb ötletet.

-         Nem olyan egyszerű ez az egész. Például Paul ki nem állhat, és fordítva, meg Jared is. Ők is annyira Sam-mániában vannak, hogy beszarás. Azon agyaltam, hogy csinálok egy saját falkát, már ha lehet ilyen…

-         Saját falka? – vontam fel a szemöldököm.

-         Quil, Embry és én. Meg majd Seth – ásított egy nagyot.

-         Álmos vagy? – tudakoltam.

-         Tegnap egész nap én voltam beosztva meg a haverok a buli miatt. Most triplán visszakapjuk. Szopás az egész – morgott újból.

-         Én mindenben támogatlak. Válj le a falkából, ha eleged van Samből. Én melletted fogok állni – biztattam.

-         Köszi Bells. Szeretlek, tudod-e?

-         Hát… eddig fogalmam sem volt róla, de hogy így mondod – nevettem fel. – Én is téged… nagyon – mosolyogtam. – Szia Jake… két hét múlva találkozunk – ciccentettem elégedetlenül, és újra gyilkosan néztem a házra.

-         Azért majd még hívlak, jó?

-         Okés – bólogattam, mintha látná is.

-         Szia, Bella – és kinyomta a telefont.

Kezemben anyám telefonjával mentem vissza a házba. Csendesen becsuktam magam mögött az ajtót, majd pihe-puha léptekkel próbáltam észrevehetetlenné válni. Nem sikerült.

-         Ide a telefont! – szólt rám Charlie.

Elfordítottam a fejem a nappali irányában, ahol apa csíkosra aludt fejjel meredt a kezemben lévő kis tárgyra. Magamban hosszú káromkodásözönt zúdítottam rá.

-         Jacobbal telefonáltál? – kérdezte mereven, miután elvette tőlem a mobilt.

-         Azt mondtam két hétig nem találkozhatunk, azt nem mondtad, hogy nem hívhatom fel! – hívtam fel a figyelmét éles hangon.

-         Na, idefigyelj kisasszony! Én először is azt mondtam, hogy két hétig nincs Jacob! Ebbe minden benne van… találkozás, beszélgetés, levelezés, gondolatátadás… minden. – emelte fel a mutatóujját. – Másodszor pedig ne beszélj velem ilyen hangnemben!

-         A második oké – dünnyögtem. – De az elsővel kapcsolatban vannak bökkenők. Tizennyolc múltam apa! – tártam ki a karjaimat.

-         Az csak egy szám, kincsem – mondta nyugodt hangon.

-         De akkor sincs jogotok eltiltani Tőle! – akadtam ki újból.

-         Sajnálom szívem… tanulnod kell a hibáidból – mondta még mindig nyugodt hangnemben.

Két hét. Majdcsak kibírom… vagy megszökök.

KOMIT, KÖNYÖRGÖM!!!