3. fejzet

Kész! Kérnék sok-sok komit, és akkor jön majd a kövi! Puszi

Családias

Egyszercsak arra ébredtem, hogy reggel van.

Nem a saját sikításomra, és nem a könnyeim patakzó zuhatagára.

Most először négy hónapja kipihenten ébredtem. Nem voltam fáradt.

Annyira boldog voltam, hogy egy éjszakát sikerült normálisan átvészelnem…

Bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna, a sikítgatok, miközben itt van Billy és Jacob.

Nehéz lett volna elmagyarázni, és fájdalmas.

Kissé összeszorult a szívem, amikor eszembe jutott, de gyorsan el is hesegettem.

Nem akartam, hogy ezt a pár boldog napot elrontsa az emlékével.

Szeretem… mindennél, és legfőként mindenkinél jobban. Tudom, hogy létezik, és azt is, hogy nem szeret. És ebbe bele kell törődnöm… de nem megy!

Egyszerűen képtelen vagyok rá.

Nem akarom elfejteni az arcát, a hangját, a hideg érintését…

Pedig mindenki jobban járna, ha így tenném.

De én túl önző vagyok hozzá, hogy megtegyem.

Addig akarok rá emlékezni, amíg csak tudok!

-         Makacs! – motyogtam magamnak.

Pompás… a végén még magamban is fogok beszélni!

Jake már nem feküdt mellettem, bizonyára felkelt.

Kiléptem a szobából, és a konyha felől hallottam nevetgélést.

Nem mertem lemenni ebben a szakadt rongyos pizsamában… inkább benyitottam a szobámba és elővettem egy – jó állapotban lévő – melegítőt, egy hosszú ujjú pulcsit, és egy kardigánt.

Bementem a fürdőbe, és felölöztem, megmostam az arcom, és a fogamat is.

A hajamat teljesen szétaludtam… szörnyű. Sok fájdalom árán, de sikerült kifésülnöm.

Beágyaztam a szobákban, és letrappoltam a konyhába.

-         Jó reggelt. – mondtam egy mosoly kíséretében.

-         Jó reggelt kicsim – üdvözölt furcsán méregetve Charlie. Gondolom hiányolta a kialvatlan arcom, és a sikoltozásomat is.

-         Mindjárt kész a reggeli. – tájékoztatott mosolyogva Billy.

-         Én addig rendbe szedem a nappalit.

Charlie otthagyott mindent maga után…

Összeszedtem, összehajtogattam, és ráraktam az egyik fotel támlájára.

Éhes voltam… nagyon! A nappali asztalán egy fémtálba voltak kirakva a szaloncukrok, és ettem egyet. Úgy tippeltem, hogy kókuszos… mindenesetre valami alkoholt is éreztem benne.

-         Kész! – szólt nekem Jacob.

-         Megyek.

Charlie csinált rántottát.

Az egész olyan családias volt. Olyan barátságos, és meleg. Tetszett ez az egész. Sokkal jobban éreztem magamat.

És Ő még csak az eszembe sem jutott… szerencsére.

Különben magyarázhattam volna, hogy miért válok falfehérré, és szorítom a mellkasomat úgy, mintha menten darabokra hullanék.

Miután megettük, Jacob elmosogatott.

A nyaklánca még mindig a nyakamban volt, este sem vettem le…

Az is lehet, hogy az űzte el az álmaimat… ki tudja?

Charlie és Billy leültek meccset nézni, mi pedig a konyhában unatkoztunk.

-         Mit szeretnél csinálni? – szólaltam meg, amikor a csend már kezdett nagyon kínossá válni.

-         Öhm… gőzöm sincs.

De mit szerethet egy kamasz fiú? Halvány lila gőzöm nem volt.

-         Mi is kell még a kocsidba? – teljesen kiment a fejemből…

-         A rádió. – mondta, miközben maga elé bámult.

-         Ühüm… megvegyük? – nem akartam itthon ücsörögni, mert ha nem csinálunk semmit, akkor újból magamba zuhanok.

-         Oké! – ragyogott fel Jacob szeme.

Felálltam, és átmasíroztam a nappaliba.

-         Elmentünk megvenni a rádiót. Jó? – próbáltam kicsit hangosabban beszélni, mivel Charlie ilyenkor nagyon bele van mélyedve a TV-be.

-         Oké szívem. – nem fordult felém, csak intett a kezével.

Visszamentem Jacobhoz.

-         Van nálad pénz? – kérdeztem.

-         Van… csak nem tudom, elég-e. – mondta lesütött szemmel.

-         Várj, mindjárt jövök.

Felszaladtam a lépcsőn, és előkerestem az ágy alól a pénztárcámat.

Raktam bele elegendő pénzt, hogy még esetlegesen a benzinre is fussa.

-         Hoztam még. – mutattam fel a zsákmányomat.

-         Oké. Megyünk a Rabbittel? – kérdezte reménykedő pillantással.

-         Jó. – egyeztem bele könnyelműen.

Felvettem az új csizmámat, és a télikabátomat, ahogy Jacob is.

A hó csöppet sem olvadt, de legalább a vihar már elállt. Teljes volt a szélcsend.

Jacob előre ment. Én pedig rázártam a szülőkre a házat. Mivel szerintem nem nagyon vennék észre, ha valaki suttyomban beosonna és ellopna mindent.

Talán akkor leesne nekik, ha elvitték előlük a TV-t, de amúgy kétlem.

Éppen fordultam, hogy kövessem Jacobot, de akkor valami a képembe talált.

Egy hógolyó.

Kiköptem a számból a havat, és elraktam a zsebembe a kulcsot.

Én is gyúrtam egy golyót, de Jake nem úgy nézett ki, mint aki akár egy csöppet is fél tőlem.

Közel mentem hozzá, és összeszűkült tekintettel néztem a szemébe.

És a képébe nyomtam a hógolyót. Biztos voltam benne, hogyha 2m-nél távolabbról próbálkozok, akkor nem fog sikerülni. De így – fél méterről – telibe találtam.

El kellett nevetnem magam, olyan viccesen festett.

Ő is kiköpte oldalra a havat.

       -    Bocsi! – rötyögtem.

       -    Én bocsi! – már ő is röhögött.

Indultam volna a Rabbit irányába, de Jake megállított.

-         Az a helyzet… hogy kifogyott a benzin. – mondta.

-         Akkor az enyémmel megyünk. – jelentettem ki, mire ő vágott egy pofát.

Bizonyára a beépített sebességkorlátozás zavarja…

Én tökéletesen meg vagyok elégedve a furgonommal! Annak a kocsinak lelke van!

Beültünk a Chevymbe és beindítottam a motort.

Jó hangosan felbőgött, és utána egy hangyányit csendesebb lett.

-         Port Angelesbe menjünk? Vagy Seattlebe? – kérdeztem

-         Igazából Haquiamba kéne mennünk… - mondta mosolyogva.

-         Az jó messze van! – láttam a kételkedő arcát, és ezért hozzátettem – Úgyhogy rögtön indulnunk kell!

-         Oké!

Elindultam, a csak térképről ismerős úton, de úgy vettem észre, jó felé haladok.

-         Te… ünnepekkor egyáltalán nyitva vannak? – kérdeztem rá.

-         Uhh basszus. Nem tudom – nevetett. – Majd meglátjuk…

Biztos voltam benne, hogy nincs nyitva semmi, de hátha…

-         Úgy veszem észre… neked sincs rádiód. – mutatott a zenelejátszó helyén éktelenkedő lyukra. – Mi lett vele?

-         Eltört. – hazudtam.

-         És ki vette ki? – gyanakvó pillantással nézett felém.

-         Én. – vallottam be.

Azért vettem ki, mert nem akarom, hogy BÁRMI is emlékeztessen rá.

-         Szegény kocsi – csóválta a fejét, mire én vállba boxoltam.

-         Nem esett semmi bántódása! – erősködtem.

-         Persze – nevetett rajtam.

Az út további észét Jake átbeszélte. Mesélt a barátairól… Embryről, Quilről.

Azon kaptam egyszercsak magam, hogy mindenfélét kérdezek. Őszintén érdekelt az, amit mondott.

És így könnyebben repült az idő is.

Azon kaptuk két óra múlva magunkat, hogy elhagytuk az üdvözlő táblát.

-         Itt vagyunk. – mondtam feleslegsen.

-         Jó. Akkor itt a következő kereszteződésnél…

Elmondta, hogy merre menjek, és könnyedén meg is találtuk a boltot.

Csakhogy zárva volt.