38. fejezet

Sziasztok!
Hát, végre itt a nyári szünet :D Végre van időm írni! És írok is :)
Ahhoz képest, hogy eddig mindig elkéstem, most azért aránylag még hamar is hoztam a fejezetet, nem? Remélem örültök neki!
puszi mindenkinek, xoxo
D.

38. fejezet

Szaggatottan kapkodtam a levegőt, a könnyeimtől csak homályosan láttam, és a szám fájdalmas grimaszba torzult, ahogy előtört belőlem a zokogás.

Miközben térdre rogytam, egyik kezemmel a könnyeimet próbáltam erőszakosan eltűntetni, a másikkal pedig Jacob felé nyúltam. A pulzusát kerestem, vagy bármi mást, ami életjelet küldhetett nekem.

Zavarosan felfogtam, hogy Embry és Paul is beértek a házba, de én csak Jacobot láttam, semmi másra nem figyeltem az égvilágon. Mi lett volna nála fontosabb? Semmi.

A szám nem tudott szavakat formálni, így csak halandzsát üvöltöttem, ahogy Jake-et ráztam a vállainál fogva, hogy keljen fel, nyissa ki a szemét, és mondja azt, hogy minden rendben lesz, mert én nem tudok élni nélküle.

Alig kaptam levegőt, a mellkasom kiabált nekem, de csak Jacob számított. A fiúkhoz fordultam, és azt próbáltam bömbölni nekik, hogy segítsenek már végre. Zavaros és aggódó pillantásokat vettem ki az arcukban, ahogy ők is Jake köré gyűltek. Paul Jacob szája felé hajtotta a fülét, hogy megnézze, lélegzik-e, míg Embry a csuklóját, a nyakát és a mellkasát tapogatta a pulzusa után.

-          Bella, Bella kérlek, ne sírj! – rimánkodott nekem Embry, de én csak ráztam a fejemet. Csak sírni tudtam.

Annyira fájt.

Meghasadt a szívem Jacob miatt, és kétségbeesetten kerestem a dolgokat, amikbe kapaszkodhatok, hogy ne veszítsem el az eszméletemet. Azt suttogtam magamnak, hogy vele kell maradnom, segítenem kell rajta. De a mellkasom annyira fájt… Magamon sem tudtam segíteni, nem hogy Jacobon.

Az ép, ball karját szorongattam, tenyerébe hajtottam az arcom, és könnyes puszikat nyomtam rá, mert nem tudtam, mi mást tehetnék. Megsimogattam a puha, fekete haját; a tapintásának érzése is fájdalmasan ismerős volt. Az ajkait néztem, és kétségbeesetten az a gondolat cikázott át az agyamon, hogy lehet, sosem fog már megcsókolni, nem ér már hozzám, nem simogat többé, nem mondja, hogy szeretlek.

Ezen a ponton teljesen összezuhantam. A karját szorongattam és rángattam, hogy nyissa ki a szemét, szólaljon meg, jöjjön vissza hozzám. Ledőltem mellé, mert már nem volt egyensúlyérzékem, a kezeim és a lábaim is velem remegtek a zokogásban. Addig kúsztam, amíg az arcomat az ő arcához nem préseltem. Eláztattam könnyeimmel mindenét. A fájdalom patakokban csordogált ki a szememből, de nem múlt el; újra felduzzadt, még erősebben, és már arra sem emlékeztem, milyen, amikor nem fáj.

Felvágták a mellkasomat, kitépték a szívem, és apró darabokra szaggatták, aztán hagyták, hogy a fájdalom a szememen folyjon ki. Elvették a kezeim, a lábaim, a hangom és a látásom, hogy aztán összetörve, nyomorultul hagyjanak a földön fekve.

-          Bella! Hallasz engem? Hé! – Paul arcát pillantottam meg elmosódva felettem, ahogy aggódva engem figyel. – Gyere!

Éreztem, ahogy a derekam alá nyúl, és fölnyalábol a földről. Aztán hirtelen észbe kaptam, és felfogtam, hogy el akar vinni Jacob közeléből, el akar tőle szakítani.

-          Paul, alig van már pulzusa! – hallottam meg Embry hangját.

Erre én is megmozdultam, erőt vettem magamon, és rugdalózni meg visítani kezdtem Paul karjában, hogy tegyen vissza a földre, hagyjon békén. Ő úgy tartott a kezében, mintha észre sem venné, de azért éreztem az izmait megfeszülni, ahogy küzd az ellen, hogy kiszabaduljak.

Az elszakítástól való félelem miatt kitisztult az agyam, és abbahagytam a kapálózást, inkább összpontosítva vittem be ütéseket. Megcéloztam Paul mellkasát, hogy kiverjem belőle a levegőt, és akkor meg kelljen lazítania a szorítását rajtam.

-          Erősödik! Erősebb a pulzusa! – hadarta Embry.

Paul fellélegzett, és én kaptam az alkalmon, hogy kiforduljak a karjából. Az oldalamra esve érkeztem, de nem foglalkoztam a fájdalommal, ami a bal karomba nyilallt. Jacob mellé evickéltem, és újból megfogtam a kezét. Magamhoz szorítottam, miközben immár nyugodtabban szipogtam.

-          Ó, Jacob! Ránk hoztad a frászt! – Embry feszülten felnevetett, miközben átnyúlt hozzám, és bátorítóan megszorította a karom.

Még nem tudtam mosolyogni. A szívem ugyanúgy hevesen zakatolt Jacobért, és lüktetett a fájdalomtól, de legalább már nem annyira vészesen. Annyira könnyen összeomlottam, hogy fel sem fogtam. Most vigyáznom kellet, nehogy ez megint bekövetkezzen.

-          Mit… mit csinálunk most? – suttogtam. Reméltem, hogy a fiúk meghallják, mert több hangom még nem volt.

-          Telefonunk nincs, és Jake-et nem tudjuk elszállítani. Ki kell mennünk, szétnézni. A legjobb az lenne, ha a hegy lábánál valahol futna egy út. Sam vissza tudna szaladni, szólni, a doki pedig eljöhetne. Az úthoz meg valahogy csak sikerülne levinnünk. – Paul nagyon összeszedettnek hangzott, de azért éreztem a hangjában a feszültséget. Viszont örültem, hogy legalább van velünk egyvalaki, aki még képes tisztán gondolkozni.

-          Én nem megyek sehová – jelentettem ki. – Nem hagyhatom itt.

Kis csend állt be. Csak a szívverésemet, és az odakint tombolni kezdő vihart hallottam.

-          Most mi sem mehetünk ki, úgysem találnánk semmit – szólalt meg Embry.

-          De én átváltozok. Legalább Samet értesítem, hogy mi a helyzet.

Egy idő után hallottam az ajtócsapódást, és vele jeges levegő szökött be. Embry is megmoccant; felállt. Én egy idő után lefeküdtem Jacob mellé, és odabújtam a mellkasához. Kellemesen meleg volt, de azért nem annyira, mint szokott. Ez kétségbe ejtett, és figyelmeztetnem kellett magamat, hogy nem zuhanhatok megint össze, abból semmi jó nem sülhet ki.

Embry békén hagyott minket, nem szólt semmit. Ezért nagyon hálás voltam neki.

A fülem alatt hallottam Jacob gyenge szívdobbanásait, és próbáltam az enyémeket is melléjük igazítani, de az én szívem túl gyorsan vert. Mély levegőket vettem, hogy kiegyensúlyozzam magam. Arra szenderedtem el, hogy a szívünk egyszerre dobbant.

*~*~*

Amikor felébredtem, szét kellett néznem, hogy tudjam, hol vagyok. Ahogy az emlékeim visszaugrottak, Jacobra nézve összeszorult a torkom.

Körülnéztem a házban, és rögtön megpillantottam a fiúkat. Mindketten egy-egy réginek tűnő fotelben ültek, és aludtak. Néha horkolni kezdtek, de egyébként csendesebbek voltak, mint azt az ember két ilyen megtermett srácról gondolná.

Puszit nyomtam Jake arcára és kezére, majd felálltam mellőle, hogy mosdó után kutassak. A ház egyik sarkában egy aprócska szoba volt, abban kapott helyet a szerény fürdőszoba. Egy vécé volt benne, meg egy mosdókagyló, semmi több. Egyszer lehúztam a vécét, mielőtt használni kezdtem volna, hogy megbizonyosodjak arról, egyáltalán működik-e – működött. Az arcomat is megmostam, de tükröt nem találtam, amiben megnézhettem volna magam.

Miután végeztem, a kicsiny ház többi részét is jobban megnéztem, valami ehető dolog után kajtatva, ugyanis farkaséhes voltam, és gondoltam, a fiúk is azok lesznek, ha felébrednek. Volt egy kis konyhapult, mellette egy apró fagyasztóval, amiben felül találtam mikrós pizzát – mikró viszont nem volt sehol.

Viszont egy kandalló terpeszkedett az egyik falon, mellette sok fahasáb volt fölhalmozva, meg újságpapír. Építettem egy „máglyát”, majd a kandalló párkányán talált gyufával meggyújtottam. Közben keresgélni kezdtem, hátha találok valamit, amivel a pizzát a tűz fölé tarthatnám.  A kandalló mellett egy rács volt, olyan, mint amiken grillezni szoktak. Aztán észrevettem a kandalló belsejében, hogy a két oldalán egy csíkban mélyedés fut végig. Biztosan oda kell beilleszteni a rácsot. Az elejét bepattintottam, majd egy hasábbal toltam beljebb, mert nem akartam megégetni a kezem.

Közben állandóan Jacobra pillantgattam. Rosszul éreztem magam, hogy nem vagyok mellette, de azt mondogattam magamnak, hogy így legalább hasznossá teszem magam. Jacobon valószínűleg nem segít, ha fogom a kezét és hozzábújok. Az csak nekem esik olyan jól.

Az első pizzát fölraktam a rácsra, majd tányér és evőeszközök után kezdtem kutatni. Az előbbit nem találtam sehol, viszont a konyhaszekrények mellett egy fából készült, vékony lap volt. Úgy gondoltam, majd arra rakom őket. Kést szerencsére találtam, így már csak arra vártam, hogy megsüljön a pizza, vagy hogy felébredjenek a fiúk.

A fejemben zakatolt, hogy vajon mikor érezik segítség, és mi játszódhat le most Jacobban? Lehet, hogy belül nagyon fáj neki? Vagy talán nem is érez semmit?

Miután két pizza elkészült, Embry is felkelt.

-          Basszus! – sziszegte. – Ó, szia, Bella – intett nekem, mire én halványan rámosolyogtam.

-          Szia.

-          Úgy volt, hogy felváltva őrködünk… - magyarázta nekem, miközben föltápászkodott, és kinyújtózott.

-          Nem volt semmi, nyugi.

-          Jake hogy van? Van valami változás?

-          Nincs – ráztam a fejem szomorúan.

Embry leült mellém, a ropogó tűzzel szembe. Egy idő után átkarolta a vállamat, és megszorongatott, mint egy jó báty. Majdnem elsírtam magam, olyan jól esett. Jacobnak voltak ilyen forró karjai…

-          Hé-hé! Nehogy megint sírni kezdj itt nekem – csitítgatott. – Nem tudom, hogy kell lányokat vigasztalni.

Abbahagytam a levegő kapkodását, és lenyugtattam magam.

-          Pedig nem csinálod olyan szarul – motyogtam.

-          Kösz. – A mosolya annyira őszinte volt, töretlenül vidám. Olyan, mint Jacobé. Mintha testvérek lettek volna.

-          Mi volt az este? Paul jutott valamire? – érdeklődtem.

-          Sam visszaindult, és mára megbeszéltek valami találkozót, naplementekor. Nem pontosan tudom. Nagyon nagy volt a vihar az este… sőt, még most is tart.

Bólintottam, miközben a harmadik, és egyben utolsó pizzát is levettem a tűzről. Együtt felszeleteltük őket, majd Embry fölkeltette Pault, hogy együnk. Ő morcosan nyújtózkodott, majd levetette magát mellénk, kutató pillantást vetve közben Jake-re.

-          Nincs a tesónak itt valami ágy? – nézett szét, miközben elvett egy szeletet. – Vagy csak engem zavar, hogy csóró eszméletlenül fekszik a padlón?

-          Nem találtam semmit – feleltem. – Bár esetleg a fotelokat szétszedhetnénk, és a szivacsokra fektethetnénk. De ez macerás, nem? Csak nem kell egy hetet itt töltenünk. – Miután csend volt a válasz, aggódva körbenéztem. – Ugye?

Embry úgy harapott bele a pizzájába, mintha az égvilágon semmit sem kérdeztem volna. Paul pedig meredten nézte a tüzet. Ez egyértelmű válasznak bizonyult. Akár egy hetet is ki kell itt húznunk, nem tudhatjuk, mikor jön a segítség. Ahogy azt sem, meddig bírja Jacob.

Kaja után körbe ültünk, és kitaláltunk egy „rendszert”. Az első pontja az éjjeli őrség volt. Minden éjszaka két ember váltja egymást, körülbelül az éjszaka közepén (csak saccolni tudtunk, egyikünknek sem volt órája). A következő, hogy Jacob légzését és pulzusát nagyjából óránként ellenőriznünk kellett. Nappalra ezt én vállaltam, éjszaka pedig az ügyeletes dolga volt. Azután még egy nagyon fontos dolog jött; az, hogy körülbelül kétóránként valamelyikünknek farkasként ki kell mennie, ellenőrizni a terepet, és esetleg fogni az üzeneteket, amiket a többiek küldhetnek.

Miután ezt megbeszéltük, a fiúk eldöntötték, hogy a fotelokat szétszedik, és inkább csinálnak belőlük fekhelyet Jacobnak. Ez nagyon kedves dolog volt tőlük. Nem is olyan sokára el is készültek vele. Nem mondom, hogy nagyon klassznak tűnt, de a célnak tökéletesen megfelelt, és legalább Jake nem a padló közepén feküdt, kerülgetnünk sem kellett, és talán kicsit a lelkiismeretünk is megkönnyebbült, ha már mást nem tehettünk érte.

Én a kis fagyasztóban kutakodtam még ennivaló után, ugyanis ha egy hétig is itt lehetünk, ennünk kell valamit. Találtam még fasírtot, valami vegyes zöldség-összeállítást, és egy zacskó összevágott húst. Ez egy hétre nagyon-nagyon kevésnek tűnt. Aztán fölforgattam a szekrényeket is, hátha ott is találok valamit. Csak két nagy csomag tészta, egy kis fűszerkeverék és egy két hónapja lejárt táblás csoki, meg egy rekesz víz fogadott. Az feltűnt, hogy minden alapanyag, ami a házban található volt, úgy volt összeválogatva, hogy azt el lehessen készíteni a kandalló tüzén is, ne kelljen hozzá más. Pár edényt és egy serpenyőt is találtam, mögöttük pedig egy zacskóban műanyag tányérokra és evőeszközökre bukkantam.

A fiúk közben kicsit utánanéztem a vízvezeték hálózatnak. Úgy tűnt, van valami szerkezet, ami a havat vízzé melegíti, és megszűri. Ezt a vizet tudtuk használni mosakodásra is, bár a mosdókagylóval nem mehettünk sokra. A kezünket és az arcunkat tudtuk csak jól megmosni.

Úgy véltem, ez valami vadászház lehet. Éppen annyi cucc volt benne, hogy ha hóviharba kerül az ember, kihúzza, amíg továbbáll. Csak remélni mertem, hogy a tulajdonosai nem akarnak erre jönni, ellenőrizni a házukat. Na, akkor aztán magyarázhatnánk, miért fekszik a szétszedett foteljeiken egy eszméletlen srác, és miért táboroztunk le egyáltalán az ő házukban.

Miután viszont mindent ellenőriztünk, zavaró csend telepedett ránk. Gőzünk sem volt, mit csináljunk. Persze én beültem Jacobhoz, de vele talán még lassabban telt el az idő. Paul időközönként kiment terepszemlére (ő szívesen vállalta a kétóránkénti körbenézést), Embry pedig inkább csak császkált.

Odakint még tombolt a vihar, szóval nekem eszem ágában sem volt kidugni a lábamat.

Aztán amikor mindhárman bent voltunk, és nem csináltunk semmit, az egész nagyon kínos kezdett lenni. Csak a tűz ropogó hangja, meg a szél süvítése hallatszott, mi némák voltunk.

Embry sóhajtott egy nagyot, miközben újabb fahasábokat rakott a kandallóba. Ő is unhatta magát.

-          Nincs itt valami, amivel leköthetnénk magunkat? – törte meg a csendet Paul. – Mit tudom én, társasjáték?

-          Barchobázhatunk – nevetett fel Embry.

-          Bármit!

*~*~*

Paul dühösen csapta be maga után az ajtót, a ház is beleremegett. Jeges szél szökött be vele, és végigborzongatta a testem. A tűz délután kialudt.

-          Semmi! Sam nincsen sehol. Mennyi ideig voltam kint?

-          Több mint egy óráig, asszem – felelte Embry.

-          Mi az, hogy Sam nincs sehol? Nem mostanra beszéltétek meg azt a valamit?

Embry kedvesen leintett, hogy inkább hallgassak, mert Paul még nekem jön.

Inkább összébb húztam így magam Jacob mellett. A pulzusa egyenletes volt, úgy, ahogy a légzése is. A bőre langyos érintése viszont nem tudott megnyugtatni, túl hűs volt ahhoz képest, amit megszoktam volna. Nem volt benne az az égető forróság, ami Jacobot Jacobbá tette. És ez aggasztó volt.

Az viszont föltűnt nekem, hogy az örökké hideg kezeimbe mintha élet költözött volna. Egyezett a hőmérsékletem Jacobéval.

-          Figyelj, lehet, hogy meg kellett magát húznia útközben, és nem ért oda. Viszont túl messze van ahhoz, hogy halljuk – vetette fel Embry.

-          Erre is gondoltam. – Paul megnyugodni látszott, és az egész ház fellélegzett. Nem tűnt senki számára jó előjelnek, ha egy ilyen forróvérű farkas, mint Paul, föl van húzva. Úgy véltem, ő aztán nagyon veszélyes lehet, ha elveszíti a fejét.

Kezdtem álmos is lenni, pedig az éjszaka második fele az enyém lett. Ma Paul pihenhetett egész éjjel. Úgyhogy kihasználtam az időmet, és amíg nem kerültem sorra, bebújtam Jacob mellé, és aludtam, hogy erőt gyűjtsek.

*~*~*

Két nap szaladt el mellettünk, egyszerre villámgyorsan és haláli lassan. Paul nem érte el Samet, a vihar pedig nem akart arrább állni, így egyszerűen bent ragadtunk. Már legalábbis addig, amíg nem találtunk ki valamit.

Már nagyon kevés kajánk volt, és egyre jobban aggódtam Jacobért, amiért még mindig eszméletlen volt. Carlise-ra gondoltam. Ő már biztos tudott volna segíteni. Viszont nem volt ott velünk…

-          Nekünk kell visszamennünk! – jelentette ki Embry. – Figyeljetek, én nem tudom, mi van Sammel, de ez nem kóser. Itt valami bűzlik. Nem hagyna minket a semmi közepén egyedül, ebben biztos vagyok.

-          Hacsak nincs valami nagy gikszer – bólintott Paul.

-          De nem mehetünk vissza! Mi lesz Jacobbal? Nem hagyhatjuk itt magára! – borultam ki rögtön. A szívem a mellkasomban úgy vert, mint a kétségbeesett madár.

-          Bella, nyugodj meg! – csitított Embry.

-          Elég, ha mi ketten megyünk vissza, nem? – nézett Paul kérdőn Embryre, mire az gondolkodásba esett. Éreztem, hogy nem szívesen hagyna egyedül.

-          Szerintem az úgy jó – szóltam gyorsan. – Megleszek itt. Csak… siessetek!

Paul bólintott, majd összekócolta az amúgy is romokban heverő hajamat. Embry még egy ideig néma volt, de aztán ő is beleegyezett. Viszont az orromra kötötte, hogy nagyon vigyázzak magamra, és Jacobra is. Ő búcsúzóul meg is ölelt.

És fél óra múlva már nem voltak sehol.

Egyedül roskadtam le Jake mellé, és kezdtem simogatni a dús haját. Minden vágyam az volt, hogy nyissa ki a szemét, de valahogy mégsem történt semmi.

Felidéztem az első találkozásunkat, még anno, a parton. Amikor megpróbáltam flörtölni vele, hogy infókat szedjek ki belőle Edwardról. És már akkor is ott volt előttem, én buta viszont észre sem vettem. Azt hittem, csak egy kisfiú, pedig… mekkorát tévedtem! Aztán a karácsony… amikor életet lehelt belém. A párnacsata, a kocsikázás… Amikor a tengerparton ültünk, és majdnem megcsókolt, és a szívem a torkomban kalapált. Amikor horrort néztük, és tényleg megcsókolt. Az első átváltozása, amikor Edward visszajött. És mikor azt hittem, más lányba vésődött be. Soha olyan rosszul nem éreztem még magam. Talán csak most. És aztán az ketten a szobámban…

Dühösen elvágtam az emlékfonalat, mert ez csak megcsavarta a szívemet.

Odakint már sötétedett, és most, hogy nem volt velem Embry és Paul, az egész nagyon rémisztő volt. De hát, ki a fene járna erre?

Jacob mellkasán szenderedtem el, és valami zajra riadtam fel hirtelen. Nem tudtam, mennyit aludhattam, de az első gondolatom az volt, hogy lehet, a fiúk már meg is járták, és segítséget küldtek. Aztán eszembe jutott, hogy veszély is leselkedhet rám odakint, így mielőtt eszement módjára kirohantam volna a viharba, lenyugtattam magam, és fülelni kezdtem.

Miután nem hallottam semmi más, furcsát, az ajtóhoz lépdeltem, halkan, és kinyitottam. A hideg arcon vágott, de tűrtem.

-          Van ott valaki? – kiáltottam bele a hóba. A gyenge nap majdnem az ég tetején várt, szóval késő délelőtt lehetett, ezt mg nagyjából meg tudtam állapítani. Ezek szerint elég sokat aludtam.

Amikor már éppen fordultam volna vissza, be a házba, valami nagyon jeges dolog érintette meg a vállam, és lökött be.

A földre zuhantam, de rögtön felpattantam, hogy szembenézzek az ellenfelemmel. Az ajtóban állt, és testével teljesen el is fedte azt. Rögtön rájöttem, hogy vámpír, és arra is, hogy nagyon-nagyon nagy bajban vagyok.

Felmértem kettőnk között a távolságot, és hirtelen hátramozdultam, majd a konyhaszekrényről fölkaptam az acél kést. Tudtam, hogy szinte semmire nem mehetek vele, de talán időt nyerek, és át tudok változni, a nélkül, hogy könnyen kárt tegyen bennem. Utána már jobb esélyeim lesznek, farkas alakban.

A kést magam elé tartottam, ellenségemnek szegezve, aki időközben becsukta maga mögött az ajtót, és most fél mosollyal az arcán közeledett felém, mintha csak egy régi ismerőséhez menne oda. Immár jobban fel tudtam mérni. Nagyon-nagyon magas és erőteljes volt, valószínűleg csupa izom. Úgy nézett mi, mint akiben sehogy sem lehet kárt tenni. Úgy éreztem, az esélyeim jócskán leromlottak.

-          Á, Bella – mosolygott rám. Nem feleltem. Attól féltem, ha kinyitnám a számat, vagy sikítanék, vagy remegve suttognék. – Hadd mutatkozzam be; Felix vagyok.

Továbbra is próbáltam gyilkos tekintettel nézni a szemébe, de nagyon meglepett a viselkedése. Nála az a szokás, hogy bemutatkozik, és bájcseveg az ebédjével, mielőtt széttépi?

-          Örülök, hogy találkoztunk. Rengeteget hallottam tőled Volterrában. Igazi híresség vagy.

Kihasználtam a pillanatot, amikor végigmért, és felé mozdultam, hogy szúrjak. Ő viszont sokkal gyorsabb volt, és a következő másodpercben már a padlón volt a késem. Szorosan a hátamhoz simult a hideg mellkasával, és fejét a vállamra hajtotta. A lélegzete a nyakamat érte.

-          Igazán… édes vagy. Ha szabad megjegyeznem. – Halkan fölnevetett. – Gondolom a barátocskád is jól tudja ezt. Szerencsés fiú.

-          Jacobot hagyja ki ebből! – üvöltöttem, miközben a lábammal ágyékon rúgtam, a könyökömmel pedig arcon vágtam. Így végre újra szembe kerültünk egymással. A könyököm sajgott, de nem foglalkoztam vele.

Úgy állt ott, mintha meg sem érezte volna – ami valószínű volt. Pimaszul vigyorgott rám.

-          Ó, pedig ő nagyon is beletartozik ebbe. Biztosan imádja, hogy ilyen kis tüzes vagy…

Legszívesebben letéptem volna a fejét a nyakáról, de tudtam, hogy ha ezt meg akarom tenni, farkassá kell változnom. És amíg én átváltoznék, könnyű szerrel kicsinálna.

-          Mit akar?

-          Én mit akarok? Az nem fontos. Viszont azt tudom, hogy te mit akart… - A hangja lágy volt, szinte már betegesen. – Tudom, ki harapta meg a fiúcskádat.

Ledermedtem.

-          Kíváncsi vagy rá, Bella? Szeretnéd tudni?

Úgy játszott velem, mint macska az egérrel. Megnyalta a szája sarkát, és lépett egyet felém, mire én is automatikusan mozdultam volna, ha nem ütközök falba.

-          A másik barátod volt az – suttogta.

Összevontam a szemöldököm, és akaratlanul is eltátottam a számat.

-          Edward?