37. fejezet

Sziasztok!

Oké, igen, meg lehet kövezni, amiért ilyen lusta vagyok, de.... *sompolyog*

Mindegy, lapozzunk, végre: készen vagyok! :)

Nem húzom az időt, jó olvasást mindenkinek.

xoxo, D.

u.i: ugye azért még szerettek.... egy kicsit....mindazok ellenére, hogy ilyen lustaság vagyok... ugyee?  *w*

37. fejezet

Másnap reggel rettenetesen karikás szemekkel, és irdatlanul kócos hajjal ébredtem. Mint egy drogos rock sztár – leszámítva a szakadt pizsamámat. Egész éjjel csak forgolódtam, képtelen voltam elaludni. Többször is megpróbáltam hívni Jacobot, hagytam neki üzenetet.

Kómásan ültem le az asztalhoz, és meglepődtem, amikor Charlie egy tál frissen készült rántottát tolt elém. Abban sem voltam teljesen biztos, hogy tudja, merre van a tojás.

-          Köszi – mosolyogtam rá, mielőtt villámgyorsan belapátoltam volna.

Elmosogattam magunk után, majd leültem Charlie mellé a kanapéra.

-          Mit fogunk csinálni? – suttogtam. Ha Jacobra gondoltam, sírhatnékom támadt. Összeszorítottam a fogamat, és vártam a rendőrfőnök friss ötletét.

-          Billy reggel telefonált. A falka visszaért, és már tudnak mindenről. Többen elindultak Jacob keresésére, csak páran maradtak őrizni a környéket. – Charlie maga elé bámult, a semmibe. Jobb kezében ott időzött a letehetetlen távirányító, de csak játszadozott vele, a tévét nem kapcsolta be. – Azon gondolkoztam, hogy… van közöttetek ez a valami. Kapocs…? Tök mindegy. Szóval, nem tudnád a segítségével megsaccolni, merre lehet?

Az éjszaka egyik órájában nekem is fejembe ötlött ez a dolog, de szinte azonnal lemondtam róla, hisz biztos voltam benne, hogy mivel Jacob már visszaállt, ez az egész valami megszűnt közöttünk. De mi van, ha csak meggyengült? Mi van, ha tényleg sikerülne megéreznem, merre van? Lehet, hogy megmenthetném.

-          Lehet, nem tudom – feleltem. Ennyi elég is volt, hogy mindketten reménykedni kezdjünk. Tudtam Charlie-ról is, hogy nagyon szereti Jake-et, és csak azért piszkálgatja, mert az apáknak az a dolguk, hogy ne legyenek megelégedve a lányuk barátjával – vagy legalábbis ne nagyon mutassák ki a külvilág felé. Amikor Edwarddal voltam, Charlie róla akart lebeszélni, most meg Jacobról. De attól Jacobot még tényleg kedveli. – De megpróbálom, rendben?

-          Oké. – Egyszerre álltunk, fel, de Charlie rögtön idegesen egyik lábáról a másikra kezdett állni, gőze sem volt, mi lenne a dolga.

-          Maradj a házban, elintézem egyedül – biccentettem, és kimentem a hátsó ajtón, be az erdőbe, addig, amíg már nem láttam a házat.

Levettem a cuccaim, és az egyik fa tövébe dobáltam őket, majd átlényegültem. Négy lábon kicsit magabiztosabbnak éreztem magamat, de most csak Jacobra koncentráltam. A kötelékre kettőnk között, meg az érzéseimre iránta.

És megvolt. Éreztem, hogy merre van. Majdnem elbőgtem magam a megkönnyebbülésben, de aztán eszembe jutott, hogy talán még a távolságot is ki kéne silabizálnom, ha tudom. Kicsit az irány felé haladtam, de az érzés nem nagyon erősödött, úgy gondoltam, Jake nagyon mesze lehet tőlünk, mesze északra –talán északnyugatra. Esetleg Alaszkában lenne? Az nagyon messze van.

Visszamentem Charlie-hoz, és közöltem vele az új infókat, mire bepattantunk a rendőrjárgányba, és a La Push felé kezdtünk hajtani. Gyorsan ott voltunk, Charlie úgy vezetett, mint aki nem hallott még a sebességkorlátozásról, vagy nem emlékezne rá, hogy ő maga épp egy rendőrfőnök. Na, persze ezt én nem bántam, minél hamarabb oda akartam érni.

Nemsokára már Billy vörösesre festett ajtaján dörömböltünk.

-          Billy, én vagyok az, Charlie! – kiáltott be apa. Láthatóan ő is ideges volt, és a karikákból ítélve, amik a szeme alatt sorakoztak sötéten, ő sem aludhatott valami sokat.

-          Megyek már!

Nem sokkal később már a kis kanapén ültem, és Billynek meséltem el a dolgokat, amiket felfedeztem. Ő rögtön hívta is Emily-t, hogy próbálja meg értesíteni a falkát; aztán jött is a visszahívás, hogy én meg Charlie legyünk Emilyéknél két óra múlva, megbeszélésen. A két öreg kicsit beszélgettek, míg én gyorsan összedobtam Billynek egy kis ebédet; úgy éreztem, gondoskodnom kell róla, ha már az eltűnt fia barátnője vagyok. Miután elkészültem, együtt megebédeltünk. Közben a háttérben ment a meccs, így ők fél füllel azt hallgatták, engem meg csábított Jacob szobája. Alig választott el az illatától, a cuccaitól valami.

Amikor befejeztük, Charlie úgy döntött, amíg nem kell mennünk, itt is maradhatunk. Én elmosogattam, és suttyomban belopakodtam Jake szobájába, aztán magamra csuktam az ajtót.

A szívmelengető illata letaglózott, és csak arra volt erőm, hogy bedőljek az ágyába, és magamhoz húzzam a takaróját. Aztán halkan sírni kezdtem.

-          Bells, kincsem, kelj fel – szólongatott valaki. Aztán rájöttem, hogy Charlie lehet az, és az emlékeim is beugrottak rögtön, így nemsoká kipattantam Jake ágyából.

Gyorsan lesimítottam a hajam, hogy ne legyen olyan kócos, és már indultam is apám után. Elköszöntünk Billytől, és beültünk a kocsiba. Sam és Emily nem laktak messze, de időközben elkezdett szakadni az eső, így kizárt volt, hogy gyalog induljunk.

Gyorsan beiszkoltunk a takaros, otthonos kuckóba, és üdvözöltük a falkát. Engem leültettek a fotelba, míg Emily kávéval kínálta Charlie-t.

-          Szóval, Bella… Igaz, hogy tudod, merre lehet Jacob? – szólt Sam kedvesen. Sosem kedveltem különösképp, de most elég megnyugtatóan hatott rám a hangja; úgy éreztem, tud segíteni.

-          Igen, azt hiszem. Valamerre északnyugatra éreztem, de elég messze lehet. Talán Alaszkában, vagy jobb esetben Kanada nyugati határán.

A falka gondolkodni kezdett, én pedig fészkelődtem a réginek tűnő, kicsit piszkos fotelben. Charlie közben visszatért, és ő is leült; Emily pedig egy bögre meleg kakaót hozott nekem, és letelepedett a karfámra.

-          Minden rendben lesz, csajszi. Jake jó srác, vigyáz magára, amíg megtaláljátok.

Hinni akartam neki, de úgy éreztem, a hangom rögtön elárulna, hogy hazudok, így csak bólintottam, és a bögrémbe temetkeztem.

-          Figyelj, Bella. Nem tudom, hogy képes leszel-e rá, de meg kéne próbálnod, hogy csatlakozol a falkánkhoz. Akkor velünk jöhetnél, és segíthetnél megtalálni Jacobot. Aztán nyugodtan kiválhatsz, az már a te döntésed lesz, de addig is gyorsabban haladnánk.

-          Rendben! – egyeztem bele határozottan, és majdnem kiöntöttem a kakaómat.

-          Mi… dehogy van rendben! Sam, legalább engem megkérdezhetnél, Bella az én lányom! Ezt át kell beszélnünk, nem foglak csak úgy elengedni… pláne nem Alaszkába!

-          Nem egyedül megyek apa! És nem emberként - érveltem.

-          Igen, Charlie. Vigyázunk majd rá, nyugodj meg.

-          Amúgy sem tudnál visszatartani – nyögtem be.

Charlie mérlegelni kezdett, és közben a kis kávéscsészéjével fel-alá járkált a nappaliban. Aztán komoran felénk fordult, és Samre mutatott.

-          De ha bármi baja esik… az… a te hibád lesz, Sam. Megértetted?

-          Jól leszek, apa – szóltam gyorsan, és fel is álltam. Lehörpintettem a kakaóm maradékát, majd a falka felé fordultam. – Mikor indulunk?

-          Mehetünk nemsoká.

Sam kiosztotta, kiknek kell itthon maradni, aztán négyen – Sam, Embry, Paul és én – elindultunk. Elbúcsúztam Charlie-tól, és megígértem neki, hogy óvatos leszek, vigyázni fogok magamra, és nem teszem kockára az életemet, még Jacobért sem. Az utóbbit persze nem gondoltam komolyan.

Tűrtem a vad esőt, míg a fák közé értünk, ahol lecsendesedett. Sam azt mondta, változzak át, és utána próbáljak ráhangolódni a falkájukra. Jó távol mentem tőlük, és lekapkodtam magamról a cuccaimat, rákötöttem őket a bokámra, és gyorsan átváltoztam, mert emberként nagyon fáztam.

A fejemben még üresség volt, de ahogy egyre erősebben koncentráltam a Sam-Embry-Paul hármasra, éreztem valamit. Aztán egyszerre, mintha beszippantott volna a lefolyó, ott is voltam. Hallottam a gondolataikat, és minden bizonnyal ők is az enyémeket.

Rendben Bella. Még azt nézd meg, hogy így is működik-e a kapocs közted meg Jake között!

Az alfa hangja nyomasztóan nehezedett rám, de egy pillanat alatt elhessegettem a gondolatot, és ráhangolódtam Jacobra. Most az érzelmeimet nem vettem elő, csak rá gondoltam, hogy meg akarom találni.

Éreztem, hogy még mindig északnyugatra van, és ezt továbbítottam is az újdonsült falkatársaimnak, majd mintegy parancsszóra: egyszerre megeredtünk a megadott irányba. Ha azt hittem magamról, gyors vagyok, el kellett szontyolodnom, mert Embry még gyorsabb volt, és talán kecsesebb is. De azt örömmel nyugtáztam, hogy nem hagytak le – bár talán csak direkt hozzám igazodtak.

Rengeteget futottunk, és már nem érzékeltem a távolságot. Éreztem, hogy állattá válok.

~*~

Sötét felhők gyűltek a kis sereg fölé, de ez az égvilágon senkit sem érdekelt. Tudták, miért jöttek, és azt is, hogy sikerrel fognak járni. Képtelenségnek tartotta mindenki, hogy elbukhatják ezt az egyszerű csatát.

-          Jane.

Az egyik fiatal lány mellé suhant egy erőteljes, robosztus alkatú férfi. Úgy tűnt, tisztelettel van felé, mindannak ellenére, hogy nem egy súlycsoportba tartoztak.

-          Örülök, hogy utolértél minket, Felix. Elhoztad, amit kértem?

-          Igen, elfogtam az emberünket.

-          Demetri merre jár? – A lány arca jeges volt, a hangjában gúny csendült fel.

-          Végeztek vele.

-          Aro csalódni fog, de talán kiengesztelhetjük, ha a lányt is elejtjük.

-          Igen. – A férfi eltöprengett, vajon merjen-e többet szólni. – Jane, volna egy ötletem. Ha már elkaptuk a farkaskölyköt, a párját is megnyerhetnénk. Akkor talán Caius tanulmányozhatná őket.

-          Engem nem érdekel sem Caius, sem a mocsadék állatfalka. – Karmazsinvörös szeme élesen villant a férfira, aki majdnem összeesett. – Értetted?

-          Értettem – tátogta. Aztán megszűnt a fájdalom, és amilyen gyorsan csak tudott, eltűnt a lány közeléből.

~*~

Az agyam monoton ritmust vett fel, kizárva a zavaró gondolatokat, amik talán hátráltatták volna a haladásunkat.

„Fuss, kanyarodj, emeld a mancsod, gyorsíts, húzd be a fejed, ne maradj le, mentsd meg Jacobot!”

Bírjátok még? – kérdezte Sam, a hangjában egy kis aggodalom csendült, ami leginkább felém irányult, hisz én voltam az új, akiről nem tudott sokat. Gőze sem volt, mennyit bírok – ahogy nekem sem.

Mennyit haladtunk? – kíváncsiskodtam.

Többet, mint reméltem. A kanadai határ jóval mögöttünk van, estére lepihenhetünk. – Nem ajánlat volt, hanem parancs.

Főnök, nem messze ott a fenyves, táborozzunk ott! – vetette fel Embry.

Választottam magamnak egy alacsonyabb, dús fenyőt, és bevackoltam alá. Nem messze volt egy folyó is, abból ittunk mindannyian. Éhes még nem voltam, és a többiek gondolataiban sem hallottam nyálcsorgatást egy szelet sült hús után.

A gondolatok csendesedni kezdtek, és csak akkor tűnt fel, hogy igazából sötét van. Aztán már csak arra emlékszem, hogy a Hold csálé karéja fölragyog egy felhő mögül, és elalszom.

Reggel Sam fölkeltett minket, és egy gyors mosdás után a patakban, újból útnak eredtünk, de előtte még ellenőriztem az útirányt. Jó felé haladtunk, de az érzés, hogy Jacob ott van valahol, nem erősödött, inkább kezdett elhalványulni. Lehetetlennek tartottam, hogy rossz felé haladtunk, így ezt annak tudtam be, hogy valószínűleg alszik, vagy valami, és olyankor nem érzékeljük egymást annyira jól, mintha mindketten éberek vagyunk. Ezt a gondolatot fejben tartottam, hisz ez azt is jelentette, hogy Jacob még él, valószínűleg elég jól van ahhoz, hogy késő délelőtt is szunyáljon, és talán aznap már megtalálhatjuk, és újra a karjaiba fog zárni.

Aztán gyorsan eszembe jutott, hogy újdonsült falkatársaim mindezt hallják, így inkább visszafogtam magam a későbbiekben, és a futásra koncentráltam.

Eszembe jutott az általános iskolai tesi tanárom, aki meg volt győződve róla, hogy egy csődtömeg vagyok – megjegyzem jogosan -, és csak azért kaptam ötöst, mert minden más tantárgyból az voltam, és a kislányai kedvenc óvónője az anyám volt. Szívesen a képébe toltam volna az akkori képességeimet.

Belekukkantottam kicsit mások agyába is, hogy megtudjam, ők min gondolkodnak egy ilyen hosszú táv alatt.

Embry Jake miatt aggódott, és éreztem, hogy figyel engem. Sam a terepet leste, és vágyott haza Emilyhez, de kötelességének érezte, hogy előkerítse Jacobot, akár a világ végéről is, elvégre az ő felelőssége alá tartozott. Paul felszínes gondolkodású volt, az idő javarészében csak bambult, vagy csupa hülyeségen törte az agyát, de észrevettem, egy eldugott szegletben, hogy aggódik, biztonságban vagyunk-e ilyen messze a rezervátumtól.

Furcsa volt fiúk fejébe látni. A nők valószínűleg öltek volna e miatt a képesség miatt, hisz minden magazin egynegyede arról szól, hogy vajon mit gondolnak a srácok, meg mi tetszik nekik, meg ilyenek. Hirdetni lehetne: menj hozzá egy farkas pasihoz, és ajándékozd meg a leendő kislányodat azzal a képességgel, hogy akár a leendő fiúja fejébe is beleláthasson. Grátisz örök élet.

Bár a nők valószínű nem a lányuknak – vagy nem csak nekik – akarnák ezt, sokkal inkább maguknak. Az a sok, bizonytalan tini az összes zsebpénzét kiadná azért, hogy a kiszemeltje fejében kutakodhasson.

Nem biztos, hogy így fogadnák a dolgok. Szerintem inkább hadjáratot indítanának ellenünk, és mindenkit lemészárolnának – szólalt meg hirtelen Embry, nekem célozva mondanivalóját.

Igen, valószínű. Bocs, hogy ilyen hülyeségeken gondolkodom, és hallanod kell – nevettem fel fejben, a farkas testem meg valami horkantásra hasonlító dolgot hallatott.

Ugyan már… - nevetett fel. – Mindenki túlesik ezen. Majd megtanulod kezelni a gondolataidat, elrejteni a titkokat, meg minden.

Nem hiába volt Embry Jake haverja, nagyon jó srác. Eddig nem nagyon ismertem, de általában csendesnek tűnt, szerénynek és kedvesnek. Ez be is bizonyosodott.

Ne dicsérd túl, mert még elröpül büszkeségében! – ugratott Paul.

Tudom, hogy csak az a bajod, tesó, hogy engem jobb fejnek tart, mint téged! – szólt vissza Embry játékosan.

Haver, ugye nem ment ki a fejedből, hogy foglalt a csaj? Ráadásul Jacob elevenen nyúzna meg, ha megkörnyékeznéd – röhögött fel. – Azt megnézném!

Úgy tudtam, te vagy itt a macsó – szóltam közbe. Örültem, hogy végre „beszélgetünk” kicsit, bár a téma nem épp volt kedvemre való. Gondoltam, később majd elkanyarodunk róla, és folyhat tovább a társalgás.

Látod, Embry? Nekem hírem van.

Á, nem úgy értette, hidd el! Már a fejed állásából is látszik, hogy gőgös vagy, ember.

Srácok! – korholta őket Sam, de a hangja normális volt, jól szórakozott rajtunk. – Mindkettőtöket ki tud nyírni Jake. De előbb keressük meg, jó?

Ezután is dumáltunk, de már jobban figyeltünk a környezetre is, és délután megálltunk, hogy ellenőrizzem Jacob helyzetét. Jól is tettem, nem kellett többet északnak futnunk, csak nyugatra. Most még Sam sem tudta meghatározni, körülbelül merre lehetünk, mert mindenhol csak fák voltak, nem szaladtunk bele egy városkába sem.

Nyugat felé haladva aztán egy tucat folyóba ütköztünk, így úgy gondoltuk, észak felé kerülünk, aztán majd visszább kanyarodunk.  Egyre többször álltunk meg ellenőrizgetni, és úgy éreztem, nemsokára elérjük a célunkat. Északabbra viszont egy városba ütköztünk, így merész vállalkozás elé néztünk: meg kellett kerülnünk azt is. Sam sokat gondolkodott, nem lenne-e egyszerűbb inkább átkelni a folyókon, vagy délről kerülni, de végül a város mellett döntöttünk.

Továbbhaladtunk északnak, miközben nyugatról hallgattuk a város zaját, az autók kürtölését. Nagyon izgultam, féltem, hogy esetleg észrevesznek. Aztán túlértünk a városon, és nehezebb dolog következet, mint gondoltam; egy úttest volt előttünk, rajta túl egy nem túl veszélyesen széles folyó, és csak ezek után következett a szabad táj.

Most komolyan átmegyünk rajta? – kérdeztem Samtől ijedten. – Nem túl nagy a kockázat, hogy észrevesznek?

Már sötétedik. És kivárjuk, amikor alig lesz forgalom, akkor megyünk. De nagyon gyorsnak kell lennünk! – mindnyájunk szemébe mélyen belenézett. – Semmi totojázás. Miután átértünk, tovább kell futni a folyó felé, és csak azon túl állhatunk meg. Ha valaki lemarad, gondoskodnia kell magáról.

Rendben, főnök!

Részemről nem nagyon volt rendben, de Jacobra gondoltam, és máris elszállt minden félelmem. Először Embry ment át. Simán átjutott a túloldalra, majd átugrotta a folyót. Aztán jöttem én… Annyira megijedtem, hogy véletlenül bénán érkeztem, és a bokám ezt megbánta. Sántítottam egyet, kettőt, aztán erőt vettem magamon, és nekiveselkedtem a folyónak, ami viszont nagyobb volt, mint arra számítottam volna. Ugrottam, de a túloldalt csak a mellső lábaim érték el, így nyüszítve kapálóztam felfelé.

Hirtelen valami erős grabancon ragadott, és a lendületével rántott egyet rajtam, így a bal hátsó lában támaszra talált, és fölkecmeregtem. Közben láttam, hogy Paul segített rajtam, és már Embryvel a biztos talajon állnak, és riadt szemekkel nézik, ahogy én is melléjük lépek.

Jól vagy, Bella? – jött oda Embry, és leírt egy kört körülöttem.

Aha. És kösz, Paul!

Semmiség – biccentett vissza.

Hé, srácok! – Sam hangjára mindketten az út felé fordultunk, és megláttuk a nagy, sötét árnyat. – Nem fogok tudni átmenni. Túl sok már az autó… - Láttam, hogy jobbra-balra toporog mérgében. – Meg tudjátok csinálni nélkülem is?

Meg, főnök, ne parázz. Vigyázunk Bellára is.

Hárman maradtunk együtt, és vágtunk neki a sötétedésben az útnak. Bár farkasszemem tökéletes volt, és a sötétség sem jelentett neki akadályt, én azért kicsit aggódni kezdtem. Sam végig ott volt velünk fejben, de üzente, hogy képtelen átmenni ennyi autó között. Úgy határozott, visszamegy a folyókhoz, és megnézi, arról van-e egy kerülőszakasz. Úgy tűnt, a feszültségem tapadós. A többiek is csendesebben voltak.

Olyan öt mérföld után hegyaljakhoz értünk, és megálltunk ellenőrizni az irányt. Délnyugatra kellett mennünk. A szél erősen kezdett el fújni, és fülem-farkam behúztam, hogy ne fagyjak meg.

A csapatunkat Paul vezette, őutána én következtem, majd Embry. Szerettek volna maguk között, védve tartani, merthogy én voltam a gyenge láncszem. Igazából örültem, hogy vigyáznak rám. A sötét kezdett nagyon ijesztő lenni.

Följebb kellet mennünk a hegyekben, hogy normálisan tudjunk haladni. Lent túl sűrűn ütköztünk bele mindenfélébe, bár fent meg a talaj volt veszélyesebb. De még mindig az utóbbi tűnt jobb választásnak.

Egy kiugró peremen megpihentünk kicsit, és én gyorsan „rákerestem” Jake-re. A közelsége pofonként csapott meg, a testem fölmelegedett, úgy éreztem, erős vagyok.

A közelben van - tájékoztattam Embryéket.

Merre?

Tőlünk balra, pár méterre, azt hiszem. De ott nincs semmi!

Paul és Embry elgondolkodtak, majd szinte egyszerre jöttek rá a dologra.

Feljebb kell mennünk! Biztos a hegytetőn van valahol. Lehet, vannak errefelé hegyi házak, nem? Lehet, hogy az egyikbe zárták be.

Induljunk!

Felfelé kaptattunk a hegyen, és egy idő után havat tapintottam a mancsommal. Nem állítom, hogy jól esett a hideg szél mellé még a hó, de ez azt sugallta felém, hogy nemsoká itt a csúcs, és akkor mindjárt megtalálhatjuk Jacobot.

Fent a hegytetőn a szél telenyomta a pofámat hóval, és kinyitni is alig mertem a szememet. Paul üzent, hogy nem messze vannak fenyők, oda húzódjunk be, és akkor kitaláljuk, merre tovább. Embry oldalról vezetett, és így kicsit nagyobb biztonságban éreztem magam, már nem féltem attól, hogy felkap a szél, és elvisz.

A fák között csendesebb volt minden. Leültünk, és Jake-et figyeltem. Elméletileg közel volt. A feljövetelnél biztosan nem nyílegyenesen jöttünk, ezért kellett mennünk még egy kicsit, míg eljuthattunk hozzá.

Bella, most menj előre te! Hátha most már normál módon is megérzed, hogy a közeledben van. Oké? – Embry felém fordult, és hegyezte a fülét a válaszomra.

Rendben, persze – bólintottam.

Elindultunk, libasorban, mert csak így tudtunk haladni a fenyők között. A szívem a torkomban dübörgött a egyenetlen talaj, és Jake miatt, de elnyomtam a félelmet magamban. Itt van tőlem Jake egy karnyújtásnyira. Ki kell nyújtanom a karom.

Miután egy fenyőág jól fejbevágott, megbotlottam, de nem estem el, csak kievickéltem a fák közül, egy apró kis tisztásra, amit szinte teljesen elfoglalt egy parányi faház. Az ajtaja nyitva volt, odabent sötétség.

Jake! – kiáltottam volna fel, de csak vonyítás jött ki a számon.

Egy ugrással a ház ajtajában termettem, de túl nagy voltam, hogy be tudjak menni.

Változzunk vissza. Bella, mi bemegyünk a fák közé, szólj, ha felöltöztél! – utasított Paul.

Oké.

Miután a két busa fejet elnyelte a sötétség, visszaváltoztam emberré, és fölkapkodtam a ruháimat. Azzal nem számoltam, hogy nagy részük szakadt lesz az utunk miatt – bár már annak is örültem, hogy jól odakötöztem őket, és semmit sem hagytam el.

Sebtében fölkapkodtam magamra minden ruhát, aztán ész nélkül rontottam be a házba.

Jacob a padlón feküdt, eszméletlenül, csupasz alkarján pedig egy…

harapásnyom.