34. fejezet

 Sziasztok!

Nos, tudom, hogy megint el voltam késve, de félév volt, és több mentséget nem is akarok keresni, egyszerűen nincs időm mindig mindenre. Most viszont itt a feji, lehet neki örülni, örömötökben lehet kommentelni kicsit, mindent lehet, amit csak akarok :D

Bocsánat, kicsit szórakozott hangulatomban vagyok, pedig a fejezet nem épp a legvidámabbak közül való. Sőt...

Na, nem árulok el nagy dolgokat, inkább olvassátok el, és majd mondjátok el a véleményeteket, hisz tudjátok, hogy azt mennyire szeretem!

Puszilok mindenkit!

Dóri

34. fejezet - Érzékek

Írtam egy kis üzenetet apunak, majd a hűtőre fogattam az egyik mágnessel. Csak reméltem, hogy a hasa ide fogja húzni, és nem rögtön a tévé elé ül be.

Igaz, hogy még mindössze negyed hét volt, de már így is csak a félhomályt láttam az ablakon keresztül, meg egy közeledő sötét alakot. Jacob.
Ajtót nyitottam, amivel a fény kiszökött a házból. Jacob is gyorsabbra vette a tempót, és fölkocogott az ajtóig.

-    Szia Bells. – Puszit nyomott a számra, majd behúzta maga mögött az ajtót. – Charlie?
-    Még nincs itthon, de hagytam neki levelet – magyaráztam, majd az öltözékemre mutattam. – Megtanítod, hogyan kössem magamra a ruháimat? Vagy egyáltalán szükség lesz a ruháimra?
Jake megfogta az egyik kezemet, és körbepörgetett, mint egy szülő az óvodás gyermekét. Kicsit sértődött arccal álltam meg előtte. Komolyságot vártam el részéről, hisz most már én is a falkához tartoztam, minden trükköt és csínyt meg kellett osztania velem.
-    Szóval? – vontam fel a szemöldökömet pimaszul.
-    Nem biztos, hogy szükség lesz a ruháidra, de azért nem árt, ha a bokádra kötjük őket. Mert ha véletlen mégis át kéne változnod, nem hinném, hogy akármelyikünk nadrágja megállna rajtad – nevetett.

Tudtam, hogy az átváltozásom kisebb fajta bonyodalommal jár a falka körei közt, hisz még sosem volt női falkatag. A fiúk jól el voltak egymás között, én viszont valami új voltam. Jacob szerint a ruhakérdés a legkellemetlenebb dolog. Hisz ők simán csak fölkapnak egy nadrágot, még alsóneműre sincs különösebb szükségük, nekem viszont nem elég egy levágott szárú farmer.

-    Vedd le a nadrágot meg a pólót – intett Jake, de esze ágában sem volt elfordulni, csak vigyorgott.
Elpirultam, ahogy áthúztam a nyakamon a pólómat, majd lehámoztam magamról a nadrágom. Már csak a csíkos zoknim és a fehérneműm volt rajtam.
-    Bal, vagy jobb lábra akarod? El kell döntened, és akkor arra az oldalra gyakoroljuk be.
Egy pillanatig mérlegeltem, aztán a jobb lábamat választottam. Jake részletesen elmagyarázta, hogy lehet könnyedén ráerősíteni egy bőrszíjjal a ruháimat a bokámra. Egyszer megcsinálta ő, majd én is. Egész könnyen megvoltam vele.
Úgy döntöttünk, egyelőre elég ennyi, és nem akartunk lekésni a Tanácsról sem.

-    Kimennél, kérlek? – Próbáltam a szempilláim alól fölnézni rá, és csak reméltem, hogy csábos hatást értem el, nem pedig nevetségeset.
-    Oké – vigyorgott rám, és kiment az ajtón.
Felszaladtam a szobámba, és ledobtam a maradék ruhámat.
Aztán erősen a farkasra koncentráltam, aki ott lakozott bennem. Egy pillanat múlva már négy lábón álltam, a szobámban – ahol még mindig nagy kupleráj volt a délutáni átváltozásom miatt.
Lekocogtam a lépcsőn, majd az orrommal kiböktem az ajtót. Jacob ott állt előttem, kezében a pótkulccsal. Bezárta a házat, a kulcsot pedig visszatette a cseppet sem titkos rejtekhelyére.

Együtt besétáltunk az erdőbe, majd ő is levetkőzött, magára kötötte a cuccait, és átlényegült.
Amint ő is farkas lett, valahogy felmelegedtem. Nem csak a testem, de az elmém is. Mintha kellemes forrósággal töltött volna el Jake jelenléte – ami így is volt. Éreztem az összeköttetést kettőnk között, és próbáltam rájönni az okára. Közben teljesen elfelejtkeztem arról, hogy merre tartunk, és hogy Jacob is osztozik a gondolataimban.
Csak mi ketten, senki más. Nem is olyan rossz… meg tudnám szokni.
Magamban elmosolyodtam Jake kósza gondolatára. Aztán hirtelen megcsapta az orromat valami eszeveszettül finom illat. Jobbra néztem, ugyanis arra voltak a házak, csak a fáktól semmi sem látszott belőlük.


Koncentrálj az orrodra, Bella! – utasított Jake. – El sem hinnéd, mennyi mindent képes vagyunk érzékelni, így.
A szemem nem mertem lehunyni, hogy még jobban az illatokra figyeljek, de már az is, hogy egyszerűen odafigyeltem, nagyon sokat jelentett.

A finom illatot valamiféle csokoládés sütemény árasztotta, de nem ez volt a legjobb. Éreztem a kipufogógőz ingerlő, ám mégis kellemes kombinációját a pézsmával, amit mi árasztottunk Jacobbal, meg a fák mohos törzsét, és a frissen kihajtott páfrányokét. A tétova őz illata is ott volt az orromban, pedig fél mérföldre lehetett tőlünk. Aztán még nagyobbat szippantottam, és hirtelen prüszkölnöm kellett a borzasztó szagtól. Amikor észrevettem, hogy Jacob is fintorog, rájöttem, hogy ő is végig az illatokra koncentrált. Megint levegőt vettem, de az émelyítően édes illatnak már csak az utóhatása terjengett a levegőben, és egy pillanat múlva tova is szállt. Ez volt a vámpírok szaga – vagy inkább bűze.
Emberi orral csábító illatuk volt, így viszont a világ végéig is elmenekültem volna, csak hogy elfelejtsem, és ne érezzem többé.

Visszatértem a jelenbe, és a mancsaimra figyeltem, de így is éreztem, hogy Jacob rejteget előlem valamit. Csak a fákra gondolt, de annyira, hogy szinte belefájdult a fejem a kettős képbe, ami elém tárult: amit Jacob látott, és amit én. Majdnem nekiütköztem egy fának is, de az utolsó pillanatban Jake megbökte az orrával az oldalamat.
Olyan érzés volt, mint amikor az ember magas helyen van, szinte észre sem veszi, hogy be van dugulva a füle, aztán egyszer csak kipattan, és minden olyan tiszta és hangos lesz.


Te is érezted? – kérdezte Jacob, és bukdácsolva lelassított.
Igen… olyan volt, mintha…
Összekapcsolódtunk. Az a szag, a vámpírszag, az a Cullen házból jött, márpedig nagyon messze vagyunk onnan, és még a szél sem fúj. És annyira, de annyira tiszta volt az egész…
Én is lejjebb vettem a tempót, nem akartam elöl menni.
Ezek szerint így, összekapcsolódva még erősebben működnek az érzékszerveink? – kérdeztem Jacobtól.
Egy percig csak az előbbi események képei és gondolatai cikáztak a fejében, majd egy pillanatra elhallgatott.
Ha jól emlékszem, egyszer apa említett valamit. – A hangja komoly lett, és megállt a futásban, én pedig visszamentem hozzá, és leültem vele szemben. – Még kicsi voltam, és azt hittem, csak túl sok sört ittak az öreg Quillel – rázta a fejét. – Mondott valamit egy nagyon ősi legendáról, hogy ha egy farkas lenyomata is farkas lesz, akkor ők egy külön… csoportot hoznak létre akaratlanul is, hisz ők egymás sorsa. Vagy valami ilyesmi… nem emlékszem pontosan. – A fejében végigcikáztak a farkasok arcai, majd végül Samé, és akkor felpattant. – Elmegyünk hozzánk, nem érdekel a hülye összejövetel. Apa tudni fogja, mi ez!

Én is fölugrottam, és próbáltam tartani Jacob eszeveszett tempóját, ahogy a házuk felé igyekeztünk. Jacob közben az elmosódott, gyerekkori emlékei között kutatott, és nem igazán figyelt rám, így nem is láthatta előre, hogy kissé ügyetlen voltam, és az egyik kanyarban elhagytam a ruháimat. Először én sem vettem észre, aztán viszont megéreztem az apró súly hiányát, de nem akartam visszafordulni, hisz gőzöm sem volt, hol maradhatott el a ruhám.
Néha hátranéztem, de már sötét volt, és farkasszemmel sem mentem olyan nagyon sokra.

Elgondolkodtam, hogy vajon ez az érzékszervi felerősödés csak a szaglásra érvényes-e.
A látás… Bella, koncentrálj a látásodra! – szólt hirtelen Jacob. – Lehet, hogy ezzel is működik…
Aprót biccentettem, és a sebesség miatt a fülemben süvítő szelet kizárva az elém táruló, elfolyt képre összpontosítottam. Éreztem, hogy Jacob ugyanezt teszi, és akkor elkezdett minden kirajzolódni.
A homály helyét átvették a kontúrok, a szürkés, de még mindig látható színek, és az egész lassítva volt. Láttam a fák kérgének minden egyes ráncát, a mancsom barnás szőrszálait, amikor néha felbukkantak a látómezőmben futás közben, Jacob ezerszínű szemét, ahogy a rozsda és a csokoládébarna színeiben játszott, kissé elszürkülve, és engem figyelt.

Úgy éreztem, eddig vak voltam.

Fényt pillantottam meg, a szemem sarkából. Bizonyára már a város közelében voltunk, vagy nem messze az úttól.
Jacob figyelme is a fényre szegeződött, mindketten azt figyeltük, és abban a pillanatban mindent érzékeltem, ami a fény közelében volt. Éreztem a kipufogógázt, majd az aszfaltra lehulló első esőcseppeket. Hallottam, ahogy az autó letekert ablakába beszökött a szél, és az orromat megcsapta egy ismerős, férfias illat.
Charlie volt az, a rezervátumba tartott…
Amint mindkettőnkben tudatosult a gondolat, még élesebb lett minden. Tudtuk, mit kell keresnünk. Éreztem az orromban a rozsda enyhe szagát, és a pizzáét is – ezek szerint Charlie még az őrsön bekapott valamit enni. Láttam egy pillanatra az rendőrség matricáját az autó oldalán, és akkor megszakadt a kapcsolat.

Jacob észhez tért, és elém ugorva megállított. Észre sem vettem, hogy végig az úttest felé rohantam, kissé keresztbe, és most már csak pár fa választott el attól, hogy a mancsom az aszfalthoz érjen. Innen bárki könnyűszerrel kiszúrhatott volna minket, vagy legalább a szemünk csillogását, ha ráesik a reflektor fénye.

Óvatosnak kell lennünk! – figyelmeztetett, és az orrával megbökte az enyémet.
Bocsánat – szegtem le a fejemet. Az volt az egészben a legrosszabb, hogy észre sem vettem semmit, az egész fejem csak az autóval és Charlie-val volt tele.
Nyugi, semmi baj, nem láttak meg. Apád meg úgyis meg fogja tudni, nem?
De – bólintottam.

Örültem, hogy Jacob hangja újra vidám lett, a komolyság annyira nem illett hozzá.
Pedig hidd el, ha majd azon az ócska Harvardon leszek elismert professzor, nagyon is komoly lesz a hangom. A lehető legkomolyabb. – Láttam magam előtt, ahogy pimaszul vigyorog.
Ha a Harvardon leszel professzor, nem lesz időd rám… Márpedig én messziről el fogom kerülni a Harvardot. Még a végén megfertőznének ott azzal a nagy agykapacitásukkal, és robotot gyártanának belőlem – viccelődtem. Elkezdtünk egymás mellett ügetni.
Úgyse engednének be engem oda – rázta a fejét, mire én az oldalába fúrtam az orromat.
Nekem nem kell pasi a Harvardról.
Megelégszel a farkasokkal a kisvárosi lebujból is, ugye?

Erről jutott hirtelen eszembe, hogy be kéne adnom a jelentkezési lapomat valahová… ha nem is vesznek fel, de legalább meg kéne próbálni. Seattle-ben is van biztosan valami fősuli, vagy egyetem, oda is járhatnék. Akkor nem lennék olyan messze Jacobtól. Anya persze biztosan ragaszkodott volna hozzá, hogy valahova Floridába menjek, mert az „olyan jó buli”, de ő is tudta, hogy ennek semmi esélye. Mindenképpen Washington állam határain belül akartam maradni.
Ne miattam tedd. Oda menj, ahová szeretnél. Tudod, hogy úgyis meg foglak várni.
Tudom… de hidd el, képtelen lennélek itt hagyni – vallottam be őszintén.

Az eső egy pillanat alatt felerősödött, és sietnünk kellett, hogy ne ázzunk el teljesen. A vízcseppek ráhullottam a bundámra, majd a sűrű szőrszálak között szlalomozva elértek a bőrömig, és megborzongtattak. Fáztam.

Siessünk, már csak pár száz méter – szólt Jake, hallva a gondolataimat. Utasítására gyorsabb tempóra kapcsoltam, és nem törődtem semmivel, csak azzal, hogy ne bukjak fel egy kósza gyökérben, vagy meg ne csapja a pofámat egy lenti ág.

Csodálatos érzés volt ekkora sebességgel haladni, és érezni, ahogy a körmeim a talajba kapaszkodnak minden földet éréskor, hogy új lendületet adva nekem tovább repülhessek. Mert olyan volt ez, mintha repülnék. A mancsom alig érte a talajt, és szinte el sem fáradtam. Vágytam rá, hogy emberként is képes legyek ilyenekre, de már előre tudtam, hogy valami nincs rendben. Emberként annyira… önmagam voltam. Még a hideg kezem is megmaradt, hogy lettem volna képes maratonokat futni két ballábbal? Sehogy. Hibás áru voltam, javíthatatlan.

Bella, engem nem érdekel, ha el vagy cseszve!
Kösz, ez igazán lélekmelegítő volt – szúrtam vissza csipkelődésére. – Te sem vagy ám tökéletes, Mr. égimeszelő alfa-farkas nagyláb Black!
Ugye tudod, hogy egyesek ölni tudnának azért, ami az égimeszelő és a nagylábból következtethető – nevetett, és játékosan nekem jött oldalról.
Jacob! – szóltam rá.
Most miért? – értetlenkedett. – Úgysem hallja senki, nem? Te tudod, én tudom…
De Jacob, ez olyan… - Kerestem a szavakat, de zavaromban semmit sem találtam, csak képeket az emlékeim között.
Amikor Jake felnevetett észbe kaptam, hogy ő is pontosan látja azt, amit én.
Figyelj, én képtelen vagyok ilyenekről beszélgetni.
Gondolkodni – helyesbített. – Túl szemérmes vagy, Bella.

Nagy mázlimra pont akkor értük el azt a helyet, ahová futottunk, így megszabadultam a magyarázkodástól, meg a többi kellemetlen dologtól. Nem is kellemetlen volt, hanem inkább… olyan furcsa. Hogy Jacob is hallja és látja azokat a dolgokat, amik az én fejemben mennek. Rosszabb volt, mint a gondolatolvasás – ami ellen pedig immunis voltam.
Jacob nem reagált, de amikor megvilágította a pofáját az egyik utcai lámpa amolyan farkasos vigyor ült rajta.


Mindjárt jövök, várj meg itt – mondta, majd átlényegült, felkapta a gatyáját, és kilépett a fák biztonságot nyújtó erdejéből.
Egy perc múlva egy pokróccal tért vissza. Furcsán néztem rá, és nem tudtam, hogy kérdezhetném meg, hogy az meg minek. De ő még így is belelátott a gondolataimba, és felelt.
-    A ruháid elhagytad, és most ennél jobbat nem tudok.
Bólintottam, majd egy pillanatnyi mérlegelés után kicsit nehézkesen talán, de visszaváltoztam. Jacob rögtön felnyalábolt a földről a pokróccal, és a karjába kapott. Alaposan bebugyolált, de még így is majd’ meg fagytam.

-    Jesszus Bella, teljesen átfagytál! – sétálni kezdett velem a szemerkélő esőben, miközben az arcát az enyémnek nyomta. Én amennyire csak tudtam mozdulatlan maradtam, de úgy éreztem, épp kiolvadnak a csontjaim, és legszívesebben futottam volna két kört, hogy hamarabb elmúljon az érzés. Jacob a mellkasára szorított, és a homlokomról kezdte csókolgatni az esőcseppeket.– Farkasként nem fáztál?
Koncentráltam, hogy ne remegjen a hangom.
-    Nem igazán. – Képtelen voltam többet mondani. Fogadni mertem volna, hogy lila a szám, és a lábujjaim annyira fagyosak, hogy akár le is lehetne törni őket anélkül, hogy én megérezném. Nagyon hideg volt, még az esőcseppeket is langyosan éreztem a levegőhöz képest.

-    Mindjárt odaérünk, és majd felmelegszel, jó? Nem lesz semmi baj – csitítgatott, és akkor rájöttem, hogy a vacogó fogaim ütemesen összekoccannak.
Nem tudtam válaszolni, csak szorosan lehunytam a szemem, de még így sem tudtam abbahagyni a vacogást. Sosem éreztem még ennyire fagyosnak a levegőt. Szinte felhasította a bőrömet, és a csontjaimig hatolt.
Jacob bőre pedig égetett, ahogy hozzám ért, de nem toltam el magamtól, és nem csak azért, mert képtelen voltam most már megmozdulni, hanem azért is, mert bíztam benne, hogy így hamarabb felolvadok, és elmúlik ez az egész.

-    Apád már itt van – tájékoztatott. Ezek szerint odaértünk. Végre!
Egyik kezével egy kicsit elengedett, hogy ki tudja nyitni az ajtót, de a következő pillanatban már megint két kézzel tartott.

-    Jacob, Bella! Mi történt? – Billy hangját jobb oldalról hallottam.
Az ajtó hangosan csapódott mögöttünk, Jake biztosan a lábával csukta be.
Kinyitottam a szemem, hogy tudják, még magamnál vagyok. Kicsit melegebb volt, de még mindig fáztam a pokrócban, és Jacob forró karjai sem voltak elegek, hogy felmelegedjek. Száraz ruha kellett.
-    Mindjárt elmagyarázom, csak kerítek ruhát Bellának – rendezte le gyorsan Jake, és újból sétálni kezdett velem, a szobája felé, otthagyva a két értetlenkedő apukát.

Az ajtó nyitva volt, Jacob pedig óvatosan letett az ágyára, ami szinte az egész szobát elfoglalta, majd becsukta az ajtót. Én közben rávettem a karjaimat, hogy mozduljanak meg, és az ágy széléről magamra húztam a paplant, ami csak úgy árasztotta magából Jacob illatát.
-    Rachelnek vagy Rebeccának maradt itt valami cucca, mindjárt megkeresem – mondta, miközben még egy valamit rám terített, amiről később kiderült, hogy egy törölköző.

A csálé szekrény aljában lévő két dobozban kezdett el eszeveszettül kutakodni, míg elő nem húzott valami túl lányos színűt és kicsit, hogy valaha is az övé lehetett volna.
A remegő kezembe adott egy fekete pamut bugyit, és amíg elfordult ügyetlenül felhúztam magamra. Aztán visszafordult egy nagyon élénk, nagyon rózsaszín melltartóval, de még csak a homlokomat sem ráncoltam, amiért nem az én ízlésemnek megfelelő volt. Gyorsan felvettem azt is, majd Jake már húzta is át a nyakamon a fekete trikót. Vastag zoknit adott a lábamra, és egy kicsit megmasszírozta a lábujjaimat meleg ujjaival, hogy visszaszökjön beléjük az élet. Rám adott egy melegítőgatyát, amit kicsit tapostam, de senkit sem érdelelt. Utána felvettem a piros hosszú ujjút, majd a vastag pulóvert is.

Halványan Jacobra mosolyogtam, mire ő is visszamosolygott, de nem valami vidáman.
-    Jobb így? – kérdezte, és még körém csavarta a takaróját a biztonság kedvéért.
-    Sokkal – bólintottam, majd felálltam az ágyáról.
Magához húzott, és úgy ölelt közbe, mintha bármelyik lépésnél összeroskadhatnék, és el kellene kapnia, nehogy valami súlyos bajom legyen.

Visszamentünk a csöpp nappaliba, ahol már vártak minket. Jacob némán leültetett a kis kopott kanapéra, és gyorsan feltekerte a fűtést, majd bekuporodott mellém.
-    Szóval… mi folyik itt? Bella, miért nem vagy otthon? Nem úgy volt, hogy beteg vagy? – Charlie válaszokat követelt, viszont nekem a torkomon akadtak a szavak, és segélykérőn néztem Jake-re.
-    Bella átváltozott délután – közölte Jacob. – De valami nincs rendben. – Billyhez fordult. – Régen meséltél valamit arról, hogy mi történik, ha egy farkas lenyomata is farkassá változik. – Billy rögtön kapcsolt, és elkerekezett valahová. Charlie közben a homlokát fogta.
-    Jól vagy, Bells? Nem esett semmi komoly bajod, ugye?
-    Nem – ráztam a fejem.

Billy egy pillanat múlva visszatért, kezében valami réginek tűnő, piszkos barna színű könyvszerűséggel, amit egy bőrszíjjal tartottak egyben.
-    A törzsünk ősi könyve – mondta, majd fellapozta.         

Évforduló (32-33. fejezet)

Sziasztok! 

Nos, eljött a nagy nap, s bár nincs a fejemen szülinapi zsúros kiskalap, és nem is öltöztem ki (vagy ha a tréninggatya, a Jacobos póló és anyukám régi pulcsija annak számít, akkor igen), sőt, még a hajamat sem csináltam meg erre az alkalomra, mégis itt van.

Egy teljes éve írom ezt a történetet, és még mindig tart, még mindig szeretem, és remélhetőleg még mindig olvassák páran.

 Tudom, a kezdetleges lelkesedés mind az olvasók, mind az én részemről alábbhagyott, de azért, ha te most, ott, a monitor előtt olvasod ezt, akkor még van remény, hogy szeretik azt, amit csinálok, ha csak egy kicsit is. Én ez nekem számít. Nem keveset.

Ebben az egy esztendőben azért történtek dolgok, nemde? Például Bella meg Jake összejöttek (és a szó minden jelentésében), voltunk nemrég meglátogatni Renée-t, a Volturi meg megint babrál valamit a háttérben... 

Dupla fejezettel készültem, remélem elnyeri a tetszéseteket, mert azért elég sokat dolgoztam rajta... Bár tudom, hogy rég jelentkeztem, csak most a téli szünet előtt megint elkezdtek minket szinte ledarálni, már a kisujjamon jön ki, hogy mi az a proletár diktatúra, a konszolidáció, a nyilaskeresztesmozgalom. Arról meg szó se essék, hogy a sokszögeknek belső szögei összegének a képlete: (n-2)*180. Ó, meg persze Móricz Zsigmond életrajra, Ohm törvénye, a vizes anyagok kémhatásai, és hogy pontosan hány csontból is áll a gerinc. Ja, meg az állítmányi és alanyi alárendelő összetett mondat elemzése. Klassz, mi?

De mivel nekem már hétfőtől szünet volt, tegnap is meg ma is beültem ide, a gép elé, és pötyögtem azt a két fejezetet.

Most egy kis statisztikával jövök - akármennyire is el akarom felejteni még azt is, hogy 1+1 az mennyi.

2010. december 20. - 2011. december 20.

Összes látogatás: 20 593

Legtöbbet olvasott bejegyzés: 1. fejezet ( 910 oldalmegjelenítés o.O)

Olvasóim nagyja persze Magyarországról kattintott rám, de szép számmal néztetek Romániából, Szlovákiából, az Egyesült Államokból, Szerbiából, az Oroszországi Föderációból, Németországból, az Egyesült Királyságból, Ausztriából és Ukrajnából is. Sőt, még kaptam ha jól tudom, minimum három kattintást Malajziából is!
A böngészők itt is véres harcot vívtak, de 52%-al újból a Mozilla Firefox - mit én is használok - nyert. De vannak itt persze Exproleresek, Chrome-osok, Operások, Safarisok, és még sokan mások, akik böngészőjéről azt sem tudom, eszik-e vagy isszák...
Az operációs rendszerek vitája már jócskán a Windows javára billen, ki 96%-al meginoghatatlanul vezet.

Azt hiszem, elég ebből, nem akarlak nagyon untatni benneteket.

Nagyon szépen köszönöm mindazoknak, akik szavaztak, chateltek, commenteltek, vagy csak itt voltak, és csendben olvastak. Nem mondom azt, hogy nélkületek nem született volna meg a blog, mert az oltári nagy hazugság, de veletek lett színesebb, élettel telibb. Ez olyan, mintha lenne egy babakék Trabantom, ami cuki, meg szerethető, de én egymagam csak tologatom, ti viszont vettetek a boltban egy karton Red Bull-t, és szárnyakat adtatok neki (igen, én gyorsan bepattantam a vezetőülésre, és kormányzok).

Ennek a nagy évfordulónak neves alkalmából arra szeretnélek titeket kérni, hogy ha itt vagytok és olvastok, akkor ha máskor nem, hát most dobjatok meg egy szavazattal, vagy egy commenttel, hogy "olvaslak". Vagy valami ilyesmi...

Nem húzom az időt, jó olvasást, szép napot, kellemes Karácsonyt és sikerekben gazdag Új Évet, ha nem jelentkeznék addig.

Puszilok mindenkit!
Dóri

32. fejezet - Nélküle

Verejtékezve ébredtem, a saját ágyamban. Örültem, hogy véget ért az a nyavalyás álom, de az emléke megmaradt, és nyomasztóan kezdett rám hatni.

Jacob.

Nem feküdt mellettem, viszont egy keskeny fénycsík vetült az ágyamra. Megfordultam a takaró alatt, az ajtó felé. Nem hallottam a földszintről semmit, mindent elnyomott a szaggatott légzésem.

Úgy saccoltam, jócskán rám férne a zuhany, így az ágyam melletti nyitott bőrönd aljából kivettem egy tréninggatyát meg egy hosszú ujjút, és fehérneműt. Halkan kinyitottam az ajtót, mázlim volt, nem nyikordult meg. Lábujjhegyen elsettenkedtem a fürdőig – közben lekapcsoltam a folyosón égve maradt villanyt -, majd magamra csuktam az ajtót, és a mosdókagylónak támaszkodtam.

Borzasztóan néztem ki. A homlokomon izzadtságcseppek csillogtak, ezeket gyorsan letöröltem, de a hajam már nem volt ilyen könnyű eset. Látszott, hogy három napja nem mostam meg, kócos volt és összetapadt a tövénél. Úgy döntöttem, egy hajmosást is beiktatok.

A szennyesbe hajítottam a cuccaimat – megjegyzem, nem volt épp eperillatuk -, majd a zuhany alá álltam, és hagytam, hogy a meleg víz ellazítsa az álomtól megfeszült izmaimat. Alaposan megmostam magam, majd besamponoztam a hajamat.

A végére egészen elfáradt a kezem… Bírtam volna még aludni jócskán. De hát így sem tudtam, mennyi idő lehet. Az pedig végképp aggasztott, hogy Jake vajon hol van. Reméltem, hogy Charlie tudja…

Háromnegyed óra alatt végeztem. Felvettem a behozott ruháimat, a törölközőt pedig a hajamra csavartam, így mentem le a lépcsőn, egyenesen a nappaliba. Charlie természetesen a képernyőre volt tapadva, nem hallotta meg a lépteimet.

-          Szia, apa – köszöntem, és leültem mellé a kétszemélyes kanapéra.

-          Felébredtél, álomszuszék? – mosolygott, és a falióra felé intett. - Tíz óra múlt.

Hiába volt ennyi az idő, a várt világosság helyett az ablakból csak a szakadó eső és a szél fogadott. Üdv újra, Forks, vége Jacksonville-nek.

-          Jól aludtál?

Enyhén grimaszoltam, de ezt ő nem vette észre, a tévét figyelte.

-          Aha.

Egy darabig még hallgattam, aztán amikor reklám jött, újból Charlie felé fordultam.

-          Jake nem tudod, hol van? Ő hozott haza, ugye?

-          Igen – nevetett. – Totálisan bealudtál, azt mondta megpróbált felkelteni, de végül abbahagyta. Jacob biztosan otthon van, tegnap elég fáradtnak tűnt… És Alice üzeni, hogy hívd fel! – kapott a fejéhez.

-          A tévé egyszer beszippantja az agyad – dörmögtem, de nem valószínű, hogy meghallotta.

Sejtelmem sem volt, hol van a mobilom, így az itthoni telefonhoz mentem, és tárcsáztam Cullenék számát.

-          Szia, Bella, de jó, hogy hívsz! – csilingelte mindent tudó barátnőm vidáman.

-          Szia, Alice. Na, mi volt, amíg én aludtam? – kérdeztem erőltetett nevetéssel.

-          Hát, a Volturi hoppon maradt Renée házánál, de nem zúzták szét, vagy ilyenek, nyugi. Visszafordultak Olaszországba, egyelőre nem látom, hogy fontolgatnának egy közeljövőbeli látogatást vagy támadást ellenünk. De Edward és Emmett nemrég indultak el, szétnéznek a kanadai határig.

-          És Jake-ről nem tudsz valamit? – kérdeztem meg óvatosan.

-          Tegnap nagyon fáradtnak tűnt, szerintem alszik… de tudod, hogy őket nem látom.

-          Nem baj, azért köszi. Majd délután felhívom esetleg…

-          Oké, szép napot, Bella! – csicseregte.

-          Neked is.

Azzal letettem.

 Kicsit megkönnyebbültebben fordultam a hűtőhöz, de Jake azért még aggasztott. Olyan rossz volt, hogy nem tudtam, mi van vele. Jacksonville-ben megszoktam, hogy szinte állandóan mellettem van, velem alszik, velem kel, együtt reggelizünk… mindent együtt csináltunk! Most pedig nélkülöznöm kell…

Gyorsan felszaladtam a fürdőszobába, és úgy ahogy megszárítottam a hajamat, majd egy copfba fogtam, hogy ne zavarjon a főzésnél.

Miután beraktam a sütőbe a húst elővettem a tejet meg a gabonapelyhet, és ettem egy jó nagy tányérral. Borzasztóan éhes voltam, alig vártam, hogy elkészüljön az ebéd, nem laktam jól a müzlivel. Később felraktam főni a krumplit, és nekiláttam salátát készíteti.

Végül fél tizenkettőkor megterítettem, és hívtam Charlie-t is. Együtt megebédeltünk, nem beszéltünk közben sokat.

-          Mit akart Alice? – kérdezte, miután berakta a maga tányérját a mosogatóba. Én még szedtem egy kicsit.

-          Azt mondta, hogy akik elől menekültünk, most visszafordultak, és egyelőre nem terveznek látogatást.

-          Az jó – dörmögte. – De ugye tudod, hogy ha bármikor bajba kerülsz, rám számíthatsz…

-          Tudom, apa – bólintottam.

-          Hát, én akkor megyek is vissza…

Később elmosogattam, és a szennyesemet betettem mosni. Mindent bepakoltam a szekrényembe, a bőröndömet visszanyomtam az ágyam alá. A szobámban nem volt nagy rendetlenség, és a mosógép is zúgott még, szóval elővettem a tankönyveimet, és átnéztem, hogy mit kell tanulnom.

Fél óra alatt készlettem a matekházival, utána kiteregettem, majd visszatértem a könyveimhez. Párat kijegyzeteltem, és tanulgatni kezdtem őket. Úgyis mindjárt itt van az évvége, nem lesz sok időm szépíteni.

Három óra körül aztán meguntam az egészet, és mindent otthagytam, lementem, hogy felhívjam Jacobot.

-          Igen? – szólt bele Billy, a harmadik csöngés után.

-          Szia, én vagyok az, Bella. Jake ott van? – Az ajkamba haraptam, és könyörögtem azért az átkozott igenért.

-          Várj, mindjárt megnézem, hová lett, jó? Egy pillanat.

-          Oké…

Több mint hatvan másodperc telt el, mire újra beleszóltak a kagylóba.

-          Szia Bells! – Ő volt az, az én vidám, sugárzó Napom. Annyira megörültem, hogy hallhattam a hangját. – Hogy van az én hétalvóm? Hiányoztam már, mi? – nevetett.

-          Igen – bólogattam. – Kialudtad magadat?

-          Hát – ásított -, még bírtam volna, de azért aludtam kilencig.

-          Jajj, Jake! – nyögtem fel. – Ilyenkor pusztakézzel képes volnék megölni Samet, ugye tudod?

-          Á, most nem az ő sara volt… Hiányzott már, hogy négy lábon futkározzak. Függővé tesz – nevetett. – Hát te? Most keltél? Tegnap olyan gyorsan benyomtad a szunyát, hogy csak na…

-          Ha-ha – dörmögtem. – Tízig bírtam. Most tanulok, csak szünetet tartok, érdekelt, hogy mit csinál a farkasom – vigyorogtam a kagylóba. – Nem… nem akarsz átjönni? – hebegtem.

Pár másodperc csönd szállt le, majd egy sajnálkozó sóhajt hallottam a túl végről. Már tudtam, hogy ez csak rosszat jelenthet…

-          Sajnálom Bella, most nem tudok. Bekapok valamit, aztán megyek vissza őrjáratozni, hétkor meg találkozó lesz Cullenékkel – sorolta, és én egyre csak elkedvetlenedtem. – Tényleg sajnálom…

-          Semmi baj – motyogtam. – Azért még szeretlek.

-          Én is téged. Szia Bells!

-          Szia Jake…

Letettem a telefont, majd egy bögre kakaóval tértem vissza az emeletre. A tanulástól végképp elment a kedvem, így inkább előkaptam a Romeo és Júliát, és olvasni kezdtem a kedvenc Shakespeare művemet.

Azt hiszem lassan a felénél jártam, amikor még jobban rázendített az eső, és olyan hangosan verte az ablakomat, hogy összerezzenve néztem föl a lapok közül.

Leellenőriztem az ablakom reteszét, nehogy feltépje a huzat, vagy beszivárogjon az esővíz.

Már elég sötét volt, alig láttam a sorokat, így egy könyvjelzőt tűztem a könyvbe, majd lesiettem a lépcsőn, és megnéztem Charlie-t. Épp valakivel telefonált, így elmentem mellette, be a konyhába, hogy megmelegítsem a kaját vacsorára.

Nemsoká Charlie is jött, és leült az egyik székre.

-          Kivel telefonáltál? – érdeklődtem, miközben leraktam az asztalra két tányért neki, meg magamnak.

-          Csak az őrsről hívtak, hogy holnap mégiscsak be kéne mennem. Nem baj, ugye?

-          Nem, dehogy apu!  Nekem… amúgy is tanulnom kell. Hétfőn suli, tudod – ráncoltam a homlokom.

-          Mi van Jacobbal? Vele telefonáltál délután, nem?

-          De… Jól van, csak megint hajtja Sam. Őrjárat, megbeszélés Cullenékkel, meg a többi. – soroltam. Éreztem, hogy a kezem erősebben markolja a szedőkanalat, mint kéne. Le kellett nyugodnom… Jake szerint nem Sam sara ez most, csak így jönnek ki a dolgok. Még ő sem mérges rá. Akkor én miért gyűlölöm ennyire?

Megvacsoráztunk, majd elmosogattam, és újból lezuhanyoztam. Még lementem, és adtam Charlie-nak egy jó éjt puszit, utána pedig felsiettem a szobámba, és magamra csuktam az ajtót.

Bebújtam a paplan alá, és az ablak felé nézve hallgattam az egyre elhalkuló kopogást a tetőn.

Vajon most hol lehet Jacob? Álmos már, vagy még tartja magát? Négy lábon van, vagy emberi alakban? Most van a megbeszélés Cullenékkel? Ha igen, mit beszélnek meg? Láthatom holnap? Mikor lesz már alfa, hogy Sam fölé magasodhasson? Hiányzik Jacob.

-          Ez az!

Apa örömteli rikkantására összerezzentem, és úgy döntöttem, inkább csinálok valamit, annak nem lesz jó vége, ha az ablakot nézem és gondolkodom.

Felültem az ágyamban, majd az éjjeliszekrényemen pihenő CD-lejátszómhoz tartozó fejhallgatót kikotortam az ágyam alól. Nem is emlékeztem már, mikor hallgattam utoljára a lejátszómmal zenét. Még az a CD volt benne, amit anno Philtől kaptam. Elindítottam.

Már rémlett valami, emlékeztem a számokra, és szinte a fejemben volt a szövegük is.

Feltekertem a hangerőt annyira, hogy majd’ beszakadt a dobhártyám. De nem akartam gondolni senkire és semmire. Ez a durva zene pedig tökéletes volt, hogy mindennemű gondolatfoszlányt kiszorítson a megzavarodott fejemből.

Végignyúltam keskeny ágyamon, és a combomon doboltam az ütemet. Ahogy folytak a számok egymás után, azon kaptam magam, hogy számomra nem hallhatóan, de énekelek. Olyan jó volt kikapcsolni az agyamat, és csak a zenére koncentrálni, hogy teljesen megfeledkeztem az időről.

Már minimum kétszer végighallgattam az egész CD-t, amikor a csukott szemem világosságot észlelt

Felpattant a szemhéjam, és automatikusan felültem, ezzel lerántottam az éjjeliszekrényemről a lejátszót, ami maga után rántotta a fejhallgatómat, így együttesen csattantak a padlón az ágyam mellett.

-          Bella! Óvatosan, széttörsz mindent – hallottam Charlie dörmögését az ajtó felől, miközben gyorsan a lejátszóm után kaptam, hiába. Felvettem a földről, és leállítottam.

-          Nem lett semmi baja – védekeztem.

Mivel a folyosóról jött a fény, nem láttam sem Charlie arcát, sem azét, aki mögötte állt. De a testalkatát rögtön felismertem.

-          Jake, te vagy az? – kérdeztem, kibújva az ágyból, és az ajtó felé bukdácsolva.

Hiába égette a szememet a fény, tudni akartam, ő-e az.

-          Szia, Bella – intett, majd felkapott, és szorosan átölelt.

Charlie toporgott még mellettünk egy kicsit, majd dörmögött valamit, hogy késő van, Billy biztosan hiányolja már Jacobot, utána pedig komótosan lement a lépcsőn.

-          Miért jöttél az… ajtón keresztül? – kérdeztem homlokráncolva, miután letett. Hisz esténként általában az ablakomat használjuk…

-          Hát, gondoltam teljesen emberi formában jelenek meg, ahhoz pedig egy ajtó is dukál. Amúgy fél órán át kopogtattam az ablakodon, de nem válaszoltál. Azt hittem, nem vagy itthon, vagy elaludtál, vagy… másra nem akartam gondolni – legyintett. – Charlie elég furán nézett rám, hogy beállítottam féltizenegykor ide – vigyorgott, majd behúzott a szobámba, leült az ágyamra és az ölébe vont.

Adott egy puszit a homlokomra, majd átölelve ringatózni kezdett velem.

-          Mit csináltál?

-          Zenét hallgattam – feleltem, és még jobban befészkeltem magam meleg karjai közé.

-          Holnap mit csinálsz?

-          Tanulni fogok, és majd fölhívom Renée-t is, hogy jól van-e. Te mit fogsz csinálni?

-          Lehet, hogy nekem is le kéne porolnom a könyveimet… - nevetett. – Holnap nem én vagyok beosztva, szóval megígértem Apának, hogy csinálunk valamit együtt.

-          Horgászni mentek?

-          Utálok horgászni… - borzongott meg. – De lehet.

Még gyorsan elmesélte, mi volt a találkozón Cullenékkel – bár nem volt sok új infó, Edward és Emmett semmit sem találtak a kanadai határ környékén. Azután mivel tizenegy óra volt, és gyanítottam, hogy Charlie a lépcső aljánál hallgatózik, lekísértem Jacobot, és az ajtóban elbúcsúztunk egymástól.

-          Hétfőn elviszlek a suliba, jó? – ígérte, majd lehajolt, hogy megcsókoljon.

-          Oké – hadartam, mielőtt ajkaink összeértek.

Átkaroltam a nyakát, míg ő beletúrt a hajamba, és a derekamnál fogva szorított egyre jobban magához. Nem bántam, hogy fogy az oxigénem, és majd’ kiugrik a szívem a helyéről, ez volt a világ második legcsodásabb dolga. De persze a világ első legcsodásabb dolgát is csak Jacobbal tudtam művelni…

-          Szeretlek – súgta végül, és adott még egy puszit a homlokomra, majd belefutott a feketeségbe.

-          Én is – kiáltottam utána.

Hétfő reggel direkt kicsit hamarabb keltem, hogy el tudjak készülni, mire Jake értem jön. Lerohantam még pizsiben reggelizni, utána vissza az emeletre. Megmostam jó alaposan a fogamat és az arcomat, majd a pólóm szélét gyűrögetve álltam a ruhás szekrényem elé. Mit vegyek fel?

A kedvenc farmeromat már kiválasztottam, de a felsővel bajban voltam. Négy blúz felpróbálása után a V-kivágású kék színűnél maradtam. Még átfésültem a hajam, felvettem egy pulcsit, és a táskámmal az egyik vállamon lerobogtam a földszintre. Charlie épp a reggeli kávéját iszogatta az asztalnál, és az újságot lapozgatta.

-          Szia, kicsim – mosolygott rám a lapok mögül.

-          Szia, Apa – mosolyogtam vissza, és a táskámat letettem az asztalra, amíg felhúztam a bakancsom. – Jake elvisz a suliba. Te dolgozol ma?

-          Délutános vagyok.

Miután végeztem a lábbelivel felvettem a kabátomat, és leültem a székre, hogy várakozzak. Közben az ujjaimmal a combomon doboltam a szombat este hallgatott zene ütemét.

Alig telt el pár perc csendben, meghallottam a Rabbit motorának zaját, amint leparkol előttünk, és dudál kettőt.

-          Szia, Apa, vigyázz magadra – köszöntem el.

-          Te is – biccentett vissza.

Táskámat a vállamra csaptam, és boldogan szaladtam ki a házból, egyenesen be az anyósülésre Jake mellé. Odahajoltam hozzá egy üdvözlő csókra.

-          Jó reggelt – mosolygott rám, miközben ráhajtott az útra. – Hogy aludtál?

-          Egész hideg nélküled az ágy…

-          Ó! – vigyorodott el. – Órák után hazaviszlek, jó? Mikor végzel?

-          Legyél ott negyed háromra, akkora biztosan végzek.

Nekidöntöttem a fejem a hideg üvegnek, és a mellettünk elsuhanó házakat és fákat néztem.

Eszembe jutott az a nap, amikor még én furikáztam el Jacobot Haquiambe, hogy rádiót vegyünk a kocsijába.

-          Hogy ment az apa-fia nap? – fordultam felé.

-          Hát, nem jött össze. Apa átment Clearwaterékhez ebédelni, és csak este jött haza. Azt állította, hogy összetalálkozott az öreg Quillel, és elbeszélték az időt. Szerintem meg csak rá van kattanva Sue-ra, Seth és Leah anyjára. Tök beteg dolog… - rázkódott össze. – Pfuj!

Én csak ráncoltam a homlokomat.

Visszadöntöttem az arcomat az üvegre, annyira kívántam a hideget. Az este pedig majd’ megfagytam… de ezt annak tudtam be, hogy Jake nincs mellettem, nem árasztja minden porcikájából a forróságot. Lázam nem volt, megmértem.

Nemsoká odaértünk a suli parkolójába, és elköszöntem Jacobtól.

-          Legyen szép napod! – mosolyogtam rá, fél lábbal már kint az autóból.

Még visszahajoltam, hogy nyomjak egy puszit az arcára, mielőtt végleg elköszöntem volna szerelmemtől.

-          Szeretlek! – tátogta, mikor megfordult, és elhajtott vissza, a rezervátum felé.

Ahogy az iskola épülete felé fordultam, belesütött a szemembe a halovány Nap. Kicsit elszomorodtam, ugyanis ez azzal volt egyenlő, hogy semmiképp sem láthatom ma Alice-t, és a többi Cullent.

Az első három órám könnyen elment, beszélgettem Angelával, és a húgával, Claire-rel is összetalálkoztam a folyosón. Sőt, még Jessica is boldogan jött oda hozzám, hogy elmesélje, milyen klasszul telt a tavaszi szünete.

Aztán a negyedik órán kezdtem magam ramatyul érezni. A jegyzeteim összefolytak néha előttem, és azt hittem, széthasad a fejem. De már csak két órám volt hátra, úgy gondoltam, azt még kibírom, utána úgyis értem jön Jake, talán bevihetne a kórházba.

De aztán ötödik óra előtt a vécében kötöttem ki Angie-vel, aki a hajamat tartotta, míg én a vécé fölé görnyedve öklendeztem.

-          Bella, szerintem menj haza, nagyon rosszul festesz. Biztos benyaltál valami vírust Floridában. Van, aki hazavigyen? – lapogatta a hátam Angela, amikor már a számat mostam.

-          Fölhívom Charlie-t – dünnyögtem, és barátnőm támaszával elbukdácsoltam a suli kijáratáig. – Megleszek, kösz Angie, menj csak órára…

-          Biztos, Bella? – A homloka aggódó ráncokba szaladt, de miután legyintettem, lassanként kisimultak, és a köszönések után elszaladt a folyosón.

Felraktam a párkányra a táskám, és kotorászni kezdtem benne, de a mobilomat valahogy sehol sem találtam. Már becsengettek, nem akartam sehova sem bekéredzkedni egy telefonért. Végül úgy éreztem, jobban lettem a hányástól, gyalog is hazajutok, talán a friss levegő még jót is fog tenni a felforrósodott testemnek.

Kilöktem a szárnyas ajtót, s ezzel együtt megcsapott a kellemesen hűs levegő is. Azért összehúztam magamon a kabátomat, nehogy még jobban megfázzak, vagy valami.

Pár perc lassú sétálás után tényleg kezdtem jobban lenni, bár még mindig forró volt minden porcikám. Sikeresen hazajutottam, bár a kulcsot csak remegve tudtam az ajtóba tenni, és elfordítani. Charlie már elment dolgozni, így egyedül voltam.

Rögtön felmentem a szobámba, ledobtam a táskámat, átöltöztem tréninggatyába meg egy régi, kopott felsőbe meg pulcsiba, és a fürdőszobába vettem az irányt. Jó alaposan megmostam az arcomat, majd a hányás után a fogamat is. A gyógyszeres dobozból rögtön kiragadtam a fájdalomcsillapítót, a lázmérőt és a lázcsillapítót, majd egy pohár vízzel beköltöztem az ágyamba.

Amíg a lázamat mértem előkerestem az éjjeliszekrényem felső fiókjából a mobilomat, és felhívtam Charlie-t, hogy rosszul lettem, de nem kell hazajönnie, nem olyan vészes a helyzet. Persze nem győztem meg elsőre, vagy négyszer el kellett mondanom neki, hogy már jobban vagyok, kikúrálom magamat, megleszek nélküle is.

Miután letettem a telefont megnéztem a lázmérőt, hogy vajon mennyit mutat. Negyvenkét és háromtized fokot tudtam leolvasni… Zihálva, remegő kézzel tettem le magam mellé, utána pedig ugyanígy a vízért és a gyógyszerért nyúltam volna, ha a pohár ki nem esik a kezemből, szilánkokra törten landolva a padlón.

-          Jajj – nyögtem, és erőtlenül feltápászkodtam. Lebukdácsoltam a lépcsőn a kisseprőért és a lapátért.

Amikor visszaértem a szobámba, hallottam, hogy csörög a mobilom. Jake neve villogott a kijelzőn.

-          Szia – leheltem a készülékbe.

Még mielőtt bármit szólt volna a lában görcsbe rándult. A telefon kiesett a kezemből, én pedig egyenesen a szilánkok felé zuhantam.

33. fejezet - Kapocs

-          Bella? – kiáltottam a telefonba, de közben már rohantam ki a suliból, egyenest az erdőbe.

Charlie az előbb hívott fel, hogy Bella nincs jól, iskola után menjek már át hozzá, mert ő dolgozik. Én erre rögtön felhívtam őt, de azon az egy árva, leheletnyi „szián” kívül semmi megerősítést nem kaptam azzal szembe, miért ne menjek most oda.

Így aztán ledobtam a táskámat a sulitól úgy százötven méterre. A ruháimat a bokámra erősítettem, majd gyorsan átlényegültem, és száguldottam is Bellához. Gőzöm sem volt, mi lehet vele, de abban biztos voltam, hogy ott a helyem mellette, akármi is történjék.

Alig kellett öt perc, hogy elérjek a házukhoz. Az épület mögötti erdősávban visszaváltoztam, futtában felkaptam a ruháimat, és valósággal feltéptem a bejárati ajtót, holott nyitva volt.

-          Bella?! – kiáltottam. Gyorsan belestem a konyhába meg a nappaliba, de azok üresek voltak, így a szobáját céloztam meg, biztosan ott van valahol.

Hármasával szedtem azt a pár lépcsőfokot, majd egy lépéssel bent is voltam a szobájában. Először nem is láttam Bellát, de ahogy átnéztem az ágyon, ott feküdt a másik oldalán, lent a földön. Mellésiettem, és letérdeltem hozzá.

A teste görcsösen rángott, világos arca teljesen kipirult. Aztán vettem egy mély lélegzetet, amivel megéreztem a friss vér fémes szagát. Felemeltem Bella fejét, akinek a fél arca és a nyakat csupa szilánk és vágás volt.

Pár darabkát gyorsan kikapkodtam, a többit, ami a feje alatt volt, azt besöpörtem az ágy alá.

Tudtam mi fog következni, bármennyire is halasztani szerettem volna ezt az egészet számára minimum év végéig, hogy a suliban ne legyenek gondjai.

Bella át fog változni.

-          Bella, hallasz engem? Itt vagyok, én vagyok az, Jake! Nem lesz semmi baj…

Muszáj volt beszélnem hozzá, de csak reméltem, hogy hiába van az eszméletlenség határán, még hall, és felfogja a szavaimat.

Tudtam, milyen szar az első átváltozás, így elkezdtem számára megkönnyebbíteni. Emlékeztem, milyen rossz volt az, amikor már majdnem kitörtem, de az erős anyagú farmergatyám visszatartott, és még jobban fájt.

Így aztán fogtam, és lerángattam róla a nadrágját, utána a pulcsiját is levettem. Talán nem rajongott volna ezért az akcióért, de ez akkor nem volt fontos.

Először megpróbáltam lefogni a karját, de rájöttem, hogy ez mit sem ér. Inkább nyugtatóan beszélni kezdtem hozzá, hátha hallja. Hátha segít neki, hogy itt vagyok mellette. Hátha nem fog neki annyira fájni.

Alig öt perc múlva a rángások erősebbek lettek, és hörögni kezdett, majd nemsokára sikoltozni. Kénytelen voltam befogni a száját, semmiképp sem akartam, hogy a szomszédok átkíváncsiskodjanak.

-          Bella… Bella, mindjárt vége lesz. Esküszöm. Csak bírd ki, jó? Utána már nem fog fájni. Csak pár perc. Tarts ki, hallod?

Az arca lüktetett a kezem alatt, így hátrébb léptem. Ez volt az utolsó fázis. Itt már minden porcikája ég, fáj, lüktet… készül kitörni, és átalakulni valami mássá, valami sokkal erősebbé és nagyobbá.

De aztán mégis gyengültek a rohamok, így újból visszatérdeltem mellé, két kezembe fogtam az arcát.

Felnyitotta a szemhéját, egy pillanatra rám nézett, majd fent akadt a szeme.

Már csak azt érzékeltem, hogy Bella arca valami sötéttel mosódik össze előttem, aztán éles fájdalom hasított a bal karomba és a csípőmbe.

Nekicsapódtam az ablaknak, de az nagy szerencsémre nem tört ki, csak megrepedt. Gyorsan a falhoz lapultam, nehogy újból megsebesítsen… - furcsa volt, hogy Bella okozott nekem fizikai sérülést, nem pedig én őneki. Mindig féltettem önmagamtól kicsit, most meg, ha jól saccoltam, ő törte el az én karomat.

Már farkasként vonaglott a padlón, a maradék ruhája cafatokban szóródott szét a szobában. Mivel elkezdett oda-vissza változni, csak azt tudtam megállapítani, hogy csokoládébarna bundája van, fehér és elefántcsont színű foltokkal. És hogy nem olyan hatalmas, mint az eddigi falkatagok. Sőt, kifejezetten törékenynek láttam… - bár azt lehet, hogy csak beleképzeltem.

Nem léphettem közelebb, könnyűszerrel letépte volna a karomat egy óvatlan mozdulattal. Így csak beszéltem hozzá, nyugtattam, hogy még pár perc, és képes lesz emberi alakban maradni, csak nyugodjon le, de ha nem teszi, akkor ez folytatódik.

Eszembe jutott, bennem milyen mélyen égett a düh, és mennyire sok időbe tellett, míg az egyik alakomban képes voltam megmaradni. Nem gondoltam semmire, csak éreztem a forró haragot, ami belülről mar szét mindent bennem, az emlékeimtől kezdve a szívemig. És az sem segített, hogy hallottam, amint Bella azért könyörög, hogy engedjék be hozzám. Ezért kiáltottam rá akkor éjjel.

Nem neki szólt, inkább magamnak, és a hirtelen jött méregzöld látogatónak, aki beköltözött a testembe, pedig semmi oka nem volt rá. Aznap még csak fel sem húztam magam semmin. Mit is csináltunk? Moziztunk? Abba mégis mi a franc volt a dühítő? Vagy Bella iskolai barátai? Mégis miért lenne baj velük? Azt sem tudják, hogy vannak vámpírok, farkasok, meg miegyéb! Vagy Bella húzott volna fel? De hát épp az volt a legjobb az egészben, hogy felvállalt annak ellenére, hogy fiatalabb vagyok nála! Mi a fene volt azon az éjjelen a dühítő?!

Riadtan vettem észre, hogy az ablakpárkány fele a kezemben van szétmarcangolva. Le kell állítanom magam, most Bella a fontos, meg az, hogy végre jól legyen!

-          Hé, Bells – ziháltam. Azt sem tudtam, melyikünk van zaklatottabb állapotban, de bizonyára ő volt… bár én sem voltam sokkal jobban. – Ha megnyugszol, vége lesz. Ne görcsölj rajta, engedd el magad…

Leguggoltam, de nem mentem közelebb hozzá, a hátam még mindig a falnak volt támasztva.

Alig pár perc múlva már sokkal lassabb volt az oda-vissza változás, és kezdtem megörülni, hogy mindjárt vége. Volt, amikor fél percig maradt Bella farkas formában, és nézett rám ijedten azokkal a csokoládébarna szemeivel, amiket úgy szeretek. Megfigyeltem, hogy a mellkasánál húzódik végig a fehéres színű szőr, máshol nem. A szeme körüli bunda belülről kifelé világosodik, míg feketéből el nem éri a csokoládébarnát. A mancsai is kicsit sötétebben, de nem egészen éjfeketék.

Gyönyörű farkas volt.

Miután egy pillanatra visszaváltozott emberré, majd újból farkassá, megkísérleteztem, hogy megérintem. Térdelve másztam közelebb hozzá, majd felé nyújtottam a kezem.

Rögtön belenyomta a pofáját a tenyerembe, meg sem várta, míg odaérek hozzá.

-          Mondtam, hogy menni fog – vigyorodtam el, és végigsimítottam a fejét. – Vissza tudsz lényegülni, vagy még maradsz így?

Megrázta a fejét, és orrával az egyik ruhacafatjára mutatott.

Felállt, mire én is talpra kecmeregtem. Jól saccoltam, hogy nem volt nagyon nagy. A feltartotta a fejét, akkor is csak épphogy elérte az orrával a vállam.

-          Átváltozok én is, csak menjünk ki, jó? Én nem férek be ide… - mutattam körbe. Ekkor vettem észre, hogy az ágya matraca fel van hasítva, és a keret sincs a legjobb formában. – Igényelhetsz egy franciaágyat.

Felnyüszített, mire legyintettem. Charlie úgyis meg fogja érteni.

Lefelé a lépcsőn végig figyeltem, még mindig féltettem, hogy elbotlik, és nekem el kell kapnom. De egész ruganyosan jött le, három lépéssel.

Először én mentem ki szétnézni, majd hívtam Bellát is magam után. Amint kisurrant elkezdtünk szaladni a ház mögötti erdő felé. Hamarabb ért oda, mint én, és ügyesen beugrott kér fa között a sűrűbe.

Én is követtem, majd miután már nem látszott mögöttem a ház sem, levettem a cuccaimat, és egy fa tövébe leraktam őket, utána gyorsan átváltoztam.

És éreztem valamit… valami furcsát. Mintha összekapcsolódtunk volna…

Bellának épp az a kép volt a fejében, ahogy leveszem a pólóm.

Nem is! – makacskodott hirtelen.

Pedig én láttam – nevettem. Eszembe jutott Bella arca, amikor elvörösödik.

Tényleg ennyire látszik?

A rózsás foltokra fókuszált, én pedig bólintottam.

Hát persze, hogy látszik, azt hitte, nem vettük észre? Két sarok távolságról képes lennék kiszúrni, ha elpirul.

Azért ennyire nem durva… - védte magát, mire én újból felnevettem. – Van itt még valaki farkas?

Paul? – kiáltottam, de senki sem felelt. Pedig ma Paul a beosztott, neki kéne itt lennie. – Bocs, Bella, muszáj leszek visszanézni a rezervátumba, valami nincs rendben.

Nem mehetek veled? – kérdezte, és ott toporgott előttem. Olyan volt, mint akinek viszket a mancsa. – Ne már Jake! – prüszkölt, és abbahagyta a toporgást.

Oké, gyere te is. De legyél mindig mellettem, nem akarlak félúton elhagyni vagy valami – ugrattam, de ő erre csak nekinyomta a fejét az enyémnek.

Nagyon furcsa volt Bellával együtt futni, és belelátni a fejébe. Tíz másodpercenként reflexszerűen ellenőriztem, hogy ott van-e mellettem. Mindig az volt a fejemben, hogy mi van, ha megcsúszik, vagy nekiszalad egy fának, vagy egy pillanatra nem figyel, és lehagyom… Tiszta paranoiás voltam.

Direkt lassabban mentem, így tíz percbe tellett újból elérkezni a sulihoz.

Maradj itt, oké? Mindjárt visszajövök – ígértem Bellának, aki bólintott, és leült.

Átváltoztam, majd visszavettem a cuccaimat. Bells közben szemérmesen elfordult, mire én nekidobtam egy marék levelet.

Mázlista voltam, épp szünet volt. Amint kiléptem a fék közül Quil és Embry odarohantak hozzám.

-          Hát te meg hol a francba voltál?

Intettem a srácoknak, hogy kövessenek vissza a fák közé.

-          Legalább válaszolhatnál, hé! – kiáltott rám fojtott hangon Quil.

-          Épp válaszolni akarok barmok!

Olyan öt lépés után én már megláttam Bellát, és sürgettem a fiúkat, hogy jöjjenek már kicsit gyorsabban, miattuk nem fog megállni az idő.

-          Bella… átváltozott – szóltam, a farkasra intve, majd odaléptem mellé. – De mi nem hallottuk Pault. Ő járőrözik most, nem?

-          Hello csajszi – intettem a farkasomnak vigyorogva. – Üdv a falkában.

Én is elmosolyodtam. Ha már ők ketten jól fogadják az új falkatagot, az haladás. Nem tudom, Sam és Paul mit fognak szólni egy olyan farkashoz, aki lány. Még sosem volt női falkatagunk…

-          Amúgy igen, Paul a soros. De az is lehet, hogy amilyen tapló, otthon dőzsöl. Azt hiszi, nem kapjuk rajta…

Bella köztem és a fiúk között kapkodta a fejét, majd hátrafordult, és belebámult a sűrűbe.

-          Mi az? – kérdeztem értetlenül, és én is a fák közé kezdtem bámulni. De egyelőre nem láttam semmit.

-          Ne félj tőlünk, nem hara…

-          Kuss! – intettem le őket, hogy hallgatózni tudjak.

Alig pár másodperc múlva Paul ért oda hozzánk, farkas alakban száguldva. A fogát csattogtatta Bellára, mire én kettejük közé ugrottam.

-          Ő Bella! Hagyd békén Paul! Te is tudod, hogy nem bánthatod!

Ez az egyik jó dolog a bevésődésben. Ha valakivel megtörténik, az illetőt a falka sosem bánthatja. Bár általában szoros kis összefogott csapatot alkotunk, aminek szerves részei a bevésődések is, de sosem lehet tudni.

Paul nem hagyta abba a morgást, de megrázta a bundáját, és visszafordult. Nemsoká emberi alakban jött elő – ruhában, aminek most jobban örültem, mint máskor.

-          Bella az előbb változott át – magyaráztam. – Mi a fene bajod van?

-          Bocsi Bella – mosolygott rá a farkasomra, mire az engedett merev tartásán, de nem húzódott el mellőlem. – Én csak idegen szagot éreztem, és nem hallottam semmit. Gőzöm sem volt, ki vagy mi az.

-          Várj… nem hallottál semmit? – ráncolta értetlenül a homlokát Embry.

-          Mi is pont ezért jöttünk. Amikor az erdőben voltunk, mi sem hallottunk téged. Nem csak Bella, én sem – mondtam.

-          Tanács este – dörmögte Embry. – Jared ki fog akadni, hogy nem enyeleghet Kimmel.

Quil felnevetett.

-          Hidd el, őket nem tartja vissza az, hogy egy tanácson vannak. Emlékszel mi volt a múltkor?

-          Fiúk! – dörrentette Paul. – Este hétkor mindenki legyen a szokott helyen. Jake, hozd Bellt is. Én meg értesítem a többieket.

Azzal elhúzta a csíkot.

Mindig is utáltam, hogy mindenki fölé képzelte magát Paul. Mintha bizony úgy is lenne. Pedig én igencsak nagyobb vagyok nála, és a vérem is alfa, nem lenne joga ilyen lekezelően beszélni velem. Na, de ki nem szarja le, hogy mihez lenne joga? Itt van a probléma.

Quil és Embry visszamentek a suliba, én meg megint átlényegültem farkassá, és Bellával visszaügettünk a házukhoz. És megint éreztem azt a köteléket kettőnk között, azt a kis kapcsot.

Közbe lejátszotta nekem, milyen félelmetes volt számára Paul, ahogy rávicsorgott.

Forrófejű, tudod. De nem kell komolyan venni.

*Bella szemszöge*

Amint visszaértünk a házunkhoz, Jake átváltozott, felöltözött, és beszaladt a házba ruhákért.

Én közben leültem, és egy fának támasztottam az oldalam.

Nagyon furcsa volt még négy lábon járni, de egyben csodálatos is. Amikor futottam… szinte minden egyes ágat ki tudtam venni, minden fűszálat, amit esetleg ki kell kerülnöm. Ez volt a farkas ösztön. Nagyon tetszett.

Az meg pláne, hogy nem voltam olyan ügyetlen, kétballábas mint emberként.

Minden sokkal klasszabb volt. Szinte összekapcsolódtunk Jacobbal. egyszerre mozogtunk, néha még egyszerre is gondolkoztunk. Mintha valami láthatatlan kapocs kell volna köztünk. Bár ez mintha mindig ott lett volna, csak most még jobban megerősödött. Viszont amikor visszaváltozott, mintha elvitt volna valami belőlem, támadt egy kis üresség bennem. De tudtam, hogy vissza fog jönni.

Nemsoká megjelent, kezében a ruháimmal. Mosolyogva a számba adta őket.

Beljebb ügettem az erdőben, hogy ne lásson, és akkor próbáltam visszaváltozni.

Amikor Jake változott emberré, mintha én is kicsit átéltem volna, próbáltam felidézni azt az érzést. Teljesen az emberségemre koncentrálni.

És sikerült. Nem egy pillanat alatt, de vissza tudtam változni.

Felkapkodtam magamra a ruháimat, és siettem is Jake-hez.

-          Szia – mosolyogtam.

-          Szia, farkasom. – A hajamhoz nyúlj, és kihalászott belőle bár levelet. – Milyen volt?

Átfogta a derekam, és elkezdtünk a ház felé gyalogolni, szép lassan.

-          Olyan… furcsa. Te nem éreztél valamit? – ráncoltam a homlokom. – Mert nekem olyan volt, mintha egy kapocs lenne közöttünk – suttogtam.

-          Akkor jó – nevetett fel. – Azt hittem, én zakkantam meg teljesen.

-          De akkor te is érezted?

-          Igen… én is éreztem valamit. – Mélyen a szemembe nézett, majd megtorpant. – Azt szeretném, ha őszintén válaszolnál!

-          Rendben – bólintottam.

-          Nagyon- nagyon fájt az átváltozás? – Az arcán nem mutatta, de a szeméből kiolvastam az aggódást és a fájdalmat.

-          Nem annyira… - ráztam meg a fejem.

Így visszagondolva, talán tényleg rosszabbra számítottam. Persze őrülten fájt, de valahogy ennél is rettenetesebbet vártam. Egész tűrhető volt, pláne, hogy Jacob is ott volt velem.

Megsimította az arcom, majd közelebbről is megnézte.

-          Mi az? Sáros lettem, vagy valami?

-          Nem, szilánkokba estél. – Akkor kezdett beugrani, hogy tényleg. Elejtettem a vizes poharat, utána meg amikor elkezdődött az átváltozás, a szilánkok felé zuhantam.

-          Nagyon vérzik?

-          Begyógyult. Alig látszanak a hegek is. Holnapra totál eltűnik majd – mosolygott, és még egyszer megsimította az arcom.

Visszamosolyodtam rá, és átöleltem. De valami nedvesbe és ragadósba nyúltam az oldalánál.

A piszkos pólón egy jókora szakadás tátongott, de Jacobnak semmi baja nem volt.

-          Ja, igen. Eltörted a karomat is – emelte fel a balját, ami szintén egészen épnek tűnt. – Nyugi, ha nem szilánkosodik, akkor negyed óra alatt összeforr. És összeforrt – lengette meg.

-          És az oldalad? – mutattam aggódva a véres és szakadt pólóra.

Felhúzta az anyagot, és büszkén mutatta, hogy egy karcolás sincs rajta.

És még ő féltett mindig, nehogy kárt tegyen bennem. Na persze. A végén az lesz, hogy álmában eltöröm a bordáit, de még ő aggódik, hogy esetleg nyomja a könyöke az oldalamat. Hogy is van ez?

-          Úgy sajnálom! – suttogtam, és megsimítottam az oldalát, aztán a karját is. Ő ebbe beleborzongott. – Jajj, még fáj?

-          Nem – rázta a fejét, majd két tenyere közé fogta a kezem. – Hideg a kezed…

És tényleg szinte jéghideg volt a kezem. Tökéletesen éreztem Jake forró bőrét az enyémen, szinte égetett.

-          Lesz mit megtárgyalnunk este – morfondíroztam.

-          Ja – bólintott Jake.

Magához húzott, és szorosan meleg karjai közé zárt. Nem zavart, hogy ilyenkor szinte eltűntet a világ szeme elől, annyira aprónak és láthatatlannak érzem magam a karjai közt.

Pont az volt benne a jó, hogy csak Jacob volt, meg én. Mi ketten.