Újdonság - beleszeretsz :)

Hahó mindenkinek! :)

Örömmel jelentem be, hogy nem hagytam abba az írást, sőt a publikálást sem - remélem nem csak én vagyok ettől ennyire földobódva.
Tádáá - új blogot nyitottam. Íme:

BELESZERETSZ

Újból csak a Jacob&Bella rajongóknak kedvezek, hisz nem tudok elszakadni kedvenc párosunktól - és bízom benne, hogy ti sem.

Szeretettel várlak titeket az oldalon. Olvassatok, nézelődjetek, szóljatok hozzá. Nagyon kíváncsi vagyok mindnyájatok véleményére.

Szóval nagyon várok minden kedves látogatót, remélem beleszerettek az új történetembe! :)

Puszi,

Dóri

Epilógus

Sziasztok...

Eljött az idő. El kell válnom, el kell válnunk ettől a történettől is.
Talán ezt szerettem legjobban írni. Bizonyíték rá a szememet szúró könnycsepp. És az, hogy nem is tudok mit írni. Csak próbálom visszatartani a könnyeimet.
Mert nagyon hiányozni fog a történet, és remélem, hogy nem csak nekem :)
Reggel elkezdtem készülődni. Megmostam a hajam, szépen megszárítottam, sminkeltem egy kicsit és próbáltam mosolyogni, mielőtt ideültem volna. Most meg elfolyt a szempillafestékem és... és azt hiszem, félek. Félek, hogy nem lesz tökéletes, hogy lehetne jobb, és... és hogy mi lesz ez után.
Remélem, hogy sikerült megkedveltetnem veletek a karaktereket, és hozzátok nőttek, mint egy család. Így persze még nehezebb elengedni őket, de egyszer csak el kell.

Köszönöm nektek, hogy itt voltatok, a segítségeteket, a támogatásotokat, a biztatásotokat. Bízok benne, hogy nem most olvastok tőlem utoljára :)

De ezen az oldalon utoljára kívánok nektek jó olvasást, és reménykedem benne, hogy tetszett, amit alkottam. Mert én nagyon szerettem ezt csinálni.

Dóri

A farkasom és én

2010. december 20. - 2012. július 25.

Epilógus

-          Kinyithatom?

-          Nem – nevet újra Jake.

Az ujjammal idegesen dobolok a combomon. Ha jól számolom, már több mint egy órája vagyunk úton. Jacob a kormány mögött ül, én meg mellette, bekötött szemmel. Megőrjít, hogy nem tudom, hová visz.

-          Most?

Bella! Még oda sem értünk – kacag. Minden bizonnyal nagyon élvezi, hogy szenvedek. Tudja, hogy nem szeretem a meglepetéseket. Főleg az ilyen szembekötős meglepetéseket.

-          Mikor érünk oda? – kíváncsiskodom tovább.

-          Bells, lazíts.

Megpróbálok. Tényleg, igyekszem. De annyira fúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogyha nem Jacob kényszerítene rá, már rég letéptem volna magamról a sálat.

Jacob benyomja a rádiót, majd addig piszkálja, amíg nem talál egy ismerős adót. Kicsit megnyugszom, hogy még a közelben vagyunk, és nem léptük át az államhatárt. Elképzelésem sincs, hová akarhat vinni.

-          Otthon még be kell raknom egy mosást. Emlékszel? Nincs több zoknid. És fel is kell sepernem. – Semmi hatást nem gyakorlok rá. Talán csak még jobban szórakozik rajtam, mert halkan kuncog. – Jacob Black! – Ingerülten felé lendítem a kezem, hogy a vállába boxoljak, de elvétem. Vagy elhajol, nem tudom. Mindenesetre még jobban nevetni kezd.

-          Bo-bocsi – dadogja, mielőtt újból nevetni kezdene. – De látnád az arcod. Tudod, csücsörítesz, amikor koncentrált. Nagyon édes. – Egy gyors puszira magéhoz húzza a fejem.

Az út hátralévő részében a másik irányba próbálok fordulni, és durcáskodom. Remélem, hogy Jake megszán, és legalább egy kis információt elárul, de nem.

Fél óra múlva lassul az autó, és én kapkodni kezdem a fejem.

-          Ott vagyunk?

-          Ühüm. – Olyan titokzatosan dörmög, hogy majdnem ész nélkül kipattanok az autóból. De inkább megvárom, hogy ő nyisson ajtót nekem.

Az egyik keze a derekamra csúszik, és óvatosan vezet. Majdnem elesem valamiben, de ő természetesen elkap.

-          Leszedhetem végre, és kinyithatom a… - Még mielőtt befejezném a mondatot, megállít és elkezdi kicsomózni a sálat.

Az ajkamba harapok izgatottságomban, és majdnem toporzékolni kezdek. Annyira kíváncsi vagyok már, hogy hová hozott.

Lassan leszedi a sálat a rólam, de én még egy pillanatra lehunyva tartom a szemem, mielőtt kinyitnám.

Először fel sem fogom, mi van előttem, de aztán a szám elé kapom a kezem, és Jake nyakába vetem magam.

-          Örülsz? – duruzsolja a fülembe, miközben felemel a földről, és magához szorít.

-          Ez egy ház! Te vettél egy házat? Nekünk? Jake… egek… - Könnyekben török ki, mert nem tudom leírni az érzéseimet.

-          Tetszik? – kérdezi kíváncsian, miután leenged. A szememet fürkészi.

Mivel képtelen vagyok beszélni, csak hevesen bólogatok. Szorgosan törölgetem a könnyeimet, de egyre csak gördülnek ki a szememből. Annyira örülök!

Jacobbal már jó ideje együtt éltünk Seattle-ben, mert ott jártam főiskolára. De mivel idén végeztem, döntés előtt álltunk, hogy maradjunk, vagy esetleg költözzünk. Az pedig, hogy vett nekünk egy lakást, ráadásul a La Push-ban, a világ legjobb ajándéka. Még ha nem is szeretem a meglepetéseket.

-          Gyere, megmutatom! – Lelkesen kézen ragad, és bevezet a takaros házikóba. Ami csak a miénk. El sem merem hinni. – Hát, öö… bútorokra még nem igazán volt időm, és amúgy is azt akartam, hogy együtt válasszunk, szóval. Még kicsit üres. – Látom rajta, mennyire izgul, hogy milyen véleménnyel leszek.

Végre abbahagyom a sírást, és megszorítom a kezét.

-          Ez… ez tökéletes – suttogom. Boldogan elmosolyodik, és közelebb lép, hogy megcsókoljon.

-          Örülök, hogy tetszik – mondja a csók után, és a homlokomnak dönti az övét. Az orrunk összeér, én pedig érzem a leheletét a számban, és tovább akarom csókolni. Ő viszont megköszörüli a torkát és pimaszul mosolyog rám. – Azért egy matracot beszereztem.

Visszamosolygok rá, mielőtt az ajkunk újra összeér, és az egyik szoba felé kezdünk araszolni. Jacob útközben sem tétlen, a keze a blúzom alá siklik, és végigfut a hátamon. Több év után is ugyanúgy borzongok bele az érintésébe.

Rádőlünk a matracra, és egy szempillantás alatt kerülnek le rólunk a ruhák, miközben nem szabadulnánk egymást forró ölelésétől.

~♥~♥~

Jake karjai közt fekszem, kipirulva, és még mindig forrón a vágytól, ami iránta tombol bennem. Hallom a heves szívdobbanását a fülem alatt. A világ legjobb hangja.

-          Neked is… ugyan olyan jó, mint először? – suttogja. Megcirógatom a mellkasát, majd az államat rátámasztom, hogy a szemébe tudjak nézni.

-          Igen – mosolygok. – Vagy talán még jobb is.

A keze a derekamon közelebb húz hozzá, hogy egy szinten legyen az arcunk. Egymás vonásait fürkésszük. Hátrasimít egy kósza tincset, mielőtt komolyan a szemembe nézne. A pillantása tele van boldogsággal és szerelemmel. A tükörképe lehet az enyémnek.

-          Téged szeretlek a legjobban a világon – lehelem. Mosolyogva letörli a kósza könnycseppet az arcomról.

-          Jobban szeretlek az egész világnál – suttogja, mielőtt elválaszthatatlan ajkaink újra találkoznának.

Vége

39. fejezet

Sziasztok!
Hát, itt tartunk. Az utolsó fejezet az epilógus előtt.
Nem is akarnék mást hozzáfűzni.
Jó olvasást,
D.

39. fejezet

A szemem elkerekedett, miközben pillantásomat Jacob és Felix között kapkodtam.

Ezt tényleg Edward tette?

-          Mégis miért bízzak magában? – vetettem oda végül. A vámpírokban nem kell feltétlenül megbízni, hát, ha még Volturi tagok is. De észrevettem, hogy a támadó felállásom lényegesen lazul. A testem megbízott Felixben, de az eszem nem. És én az utóbbira hallgattam.

-          Azért, mert még életben vagy. Hidd el, ha rosszat akarnék, már régen nem élnél – kacsintott rám.

Megráztam a fejem, mert egy pillanatra elterelte a gondolataimat, hogy egy Volturi vámpír flörtölni próbál velem. Teljesen értelmetlen.

-          És akkor miért van itt? Mit keres?

-          A csata nem volt benne a tervekben, Aro nem hinném, hogy örülne neki. Jane ragaszkodott annyira hozzá, én pedig eljöttem. Az a kis csitri mindenkit meg akar ölni, aki csak az útjába kerül.

-          Tessék? – képedtem el. Az agyamban addig kutakodtam, amíg a helyükre nem kattintottam a neveket.

A Volturi vezetője Aro. Jane az a vámpír, akinek a képessége az, hogy fájdalmat tud okozni. Felix bizonyára valami őr lehet, ha ilyen nagydarab.

Szóval Aro elküldött ide egy csapat Volturi vámpírt – fene tudja, miért. Jane pedig úgy határozott, hogy megtámad minket. Pontosabban Cullenéket és valószínűleg a farkasokat.

Sam bizonyára ezért nem volt elérhető. A távolság miatt nem hallottuk, és visszajönni sem tudott, mert minden bizonnyal ott van rá szükség. A csatában.

Paul és Embry pedig valószínűleg belerohannak a közepébe. Teljesen fáradtak lesznek, lehet, hogy nem lesz elég erejük harcolni. Mi van, ha Embry megsérül? Mi van, ha bárki megsérül közülünk? Istenem, Alice!

-          Vigyél el oda! - kiáltottam ingerülten. – Állítsd meg őket! Minek vagy itt egyáltalán? Válaszolj már! – Ingerültségemben gyorsan letegeztem, és a hajamat markoltam, hogy kapaszkodhassak valamibe. Hihetetlenül kétségbe voltam esve.

Aztán eszembe jutott, hogy nem hagyhatom itt Jacobot egyedül, a semmi közepén, végképp nem egy vámpírral. Így is éppen hogy még él.

Letérdeltem Jake mellé, és intenzívebben estem neki, mint valaha.

Kiabáltam, rázogattam, még egy pofont is lekevertem neki. Rimánkodtam, hogy segítsen, ébredjen fel, mert szükségem van rá; mindenkinek szüksége van rá.

-          Kicsi lány, hagyd már! – dörmögte Felix. El tudtam képzelni, mennyire jól mulat a próbálkozásomon, hogy fölébresszem Jacobot.

Abbahagytam Jake rázását, és fölálltam, kihúztam magam, és egyenesen Felix vörös szemeibe néztem. Tudtam, hogy a tekintetemben egy csepp félelem sincs. Felix mintha kicsit meg is lepődött volna, de még ez után jött a kitörésem java.

-          Minek vagy itt? Menj innen! Takarodj! Ha nem segíteni jöttél, semmi keresnivalód itt, egyedül is megoldom a helyzetet! – Nem kiabáltam. A hangom halk volt, az éle mégis felért azzal, mintha ordibálni és visítozni kezdtem volna. – Mi a francra vársz?

-          Nem tudod megoldani – jelentette ki. Nem engedtem meg magamnak, hogy elbizonytalanodjak. – Ezt senki sem tudja.

-          Ide figyelj, vámpír! – böktem meg a mellkasát erősem az ujjammal. – Én képes vagyok rá!

És amint kimondtam, higgadt hangon, teljesen magabiztosan, száz százalékosan bízva önmagamban rájöttem, hogy igazat beszélek.

-          Mi összetartozunk. Őt senki sem veheti el tőlem.

-          Persze – dünnyögte. Úgy méregetett, mint egy őrültet. Lehet, hogy az is voltam.

-          Én meg tudom menteni. Én képes vagyok rá. Csak én. És megmentem!

Nem tudtam, honnan merítem az erőt. Egyszerűen csak a semmiből jött, és ellepett, felbuzdított. Hittem magamban, és abban, hogy Jacobért bármire képes vagyok.

Ő hihetetlen, lehetetlen helyzetekben sietett a segítségemre, és húzott ki a bajból. És ha ő meg tudta értem ezt tenni – számtalanszor -, akkor a fenébe is, én is meg tudom csinálni.

Képes vagyok rá, érte meg tudom tenni. Egymás bevésődései vagyunk, kapocs van közöttünk. És nem csak azért, mert egy legenda alapján ez így van. Nem. Azért, mert szeretjük egymást, és a másikért bármire, de bármire képesek vagyunk.

Ez a szerelem.

Jacob felé fordultam, és majdnem elájultam. Az erőm elillant belőlem, de nem csak az, ami nemrég jött hirtelen. Szinte az összes erőm elszállt belőlem, és már alig tudtam nyitva tartani a szemem, miközben a padló felé zuhantam.

Azt viszont még láttam, ahogy Jacob kinyitotta a szemét.

*~*~*

-          Bella, ébredj!... Nyisd ki a szemed… ne hagyj itt… maradj velem… Bella, nem hagyhatsz itt!... Én vagyok az, Jake… Bella… Bella… Bella…

*~*~*

Hirtelen mély levegőt vettem, mint aki majdnem megfulladt, annyi ideig tartotta bent az előzőt. Hörögtem, köhögtem, sajgott a fejem, és minden másom is. Úgy éreztem, elevenen gyújtottak meg, és hagytak ott, hadd égjek.

De éltem.

Némán sikoltottam segítségért, de aztán lassan rájöttem, hogy valóban sikoltozom. Kinyitottam a szemem. Először minden homályos és zavaros volt, de egy idő után egy arc körvonalai kezdtek megjelenni előttem.

-          Jake – leheltem, de ő meghallotta, és hevesen bólogatott.

Lehunytam a szemem, mert tudtam, hogy most már mind a ketten jól leszünk. Engedtem a fáradságomnak, és az álmaim köze zuhantam, ahol nem volt fájdalom.

Többször is felriadtam az értelmetlen és kusza rémálmaimból, de olyan könnyen visszacsúsztam az eszméletlenségbe, hogy időm sem lett volna kijózanodni, és nemet mondani az alvásra. Lehetetlenül ki voltam merülve, s bár azt nem értettem, miért, semmi kedvem nem volt ellene harcolni. Tudtam, hogy Jacob ott van velem, és vigyáz rám. Ha ő jól van, akkor nem lehet semmi baj.

-          Bella, Bella… - Olyan volt, mintha egy fal túloldaláról szólongattak volna, de azért felfigyeltem rá. – Fel kell kelned.

-          Hm? – dörmögtem, és megpróbáltam kinyitni a szememet, de hiába a sok pihenés, nem volt rá erőm.

-          Eljöttek értünk. – A két szó beszorult egy dobozba, és oda-vissza pattogott a falakon, visszhangot vert. Amikor viszont kibogoztam a jelentésüket, kipattant a szemem. – Itt van Alice – suttogta Jacob. Majd már észre is vettem felette a tündérien gyönyörű barátnőmet.

Ő is leguggolt mellém, és kisimította a hajam a szememből, majd letörölt valamit az arcomról… egy könnycseppet.

-          Mi-mindenki jól van? – leheltem. Erőm híján és a sírástól összeszorult torokkal csak ennyire futotta, de biztos voltam benne, hogy Alice hall engem.

Alice továbbra is az arcomat simogatta. – Sss… Bella. Hazaviszünk. Jobban leszel, ígérem.

Meg akartam rázni a fejem, és újra megkérdezni, hogy mindenki jól van-e, de már majdnem megint visszacsúsztam az álmaim közé. A maradék energiámat arra használtam fel, hogy nyitva tartsam a szemem.

Alice gyengéden alám nyúlt, hogy a karjaiban vigyen, de Jacob megrázta a fejét.

-          Tudom vinni – jelentette ki határozottan.

-          Jacob. Viszem én… - Alice hangja hűvös volt, és parancsoló. Ritkán hallottam tőle ilyet, így azt gondoltam, biztosan meg van rá az oka, hogy használja.

Jake valószínűleg bólintott, mert a hűs karok egy pillanat múlva egy hideg márványtesthez húztak, és én befészkeltem magam Alice karjaiba.

Észre sem vettem, eddig mennyire melegem volt, amíg meg nem éreztem a barátnőm jeges, megnyugtató hőmérsékletét.

-          Tűzforró – hallottam meg Alice hangját. De már megint egy fal állt közöttem és a külvilág között. Egyre gyatrábbul érzékeltem a dolgokat.

Egy másik, Alice-nél valamennyivel melegebb kéz ért hozzám. Jacob.

-          Azóta ilyen, mióta fölébredtem, ő pedig elájult.

Ki akartam nyitni a számat, és odasúgni Jacobnak, hogy szeretem, de már a szemeimet sem tudtam nyitva tartani. Gyenge voltam. Nagyon gyenge.

Hiába harcoltam teljes akaratomból, újból eszméletemet vesztettem.

*~*~*

Először csak az egyenletes ütemű pityegést hallottam, majd kiélesedett a fülem, és észrevettem, hogy valami csöpög mellettem. Infúzió, állapítottam meg. Még mielőtt kinyitottam volna a szemem, vakon felmértem a környezetemet, a többi érzékszervemre támaszkodva.

Éreztem magamban a tűket, és a testemen a takarót. Mivel nem éreztem azt a zavaró fertőtlenítő szagot, hanem helyette lágy virágillatot, biztos voltam benne, hogy nem a kórházban, hanem Cullenéknél vagyok.

Az emlékek gyorsan megrohamoztak. A kunyhó, a harapás, Felix, Jacob…

Füleltem, aztán meghallottam. Lassú, egyenletes légzés, és erőteljes, biztos szívdobogás. Az ő szívdobogása. Jacob itt van velem, és alszik.

Lassan kinyitottam a szememet. Éjszaka volt, és sötét, alig valamivel világosabb, mint amikor lehunyva tartottam a szemem. Az egyik fal, üvegből volt, így kiláttam a szabadba. A hold nem volt ott a látóteremben, pedig nagyon vágytam a megnyugtató ismerősségére.

Jacob ott ült – vagyis inkább már félig feküdt a kanapán, szétterpeszkedve. A feje hátrabicsaklott a falnak. Az arca sokkal fiatalabb volt, mint ébren.

Oda akartam hozzá nyúlni, és megsimítani az arcát, de a tűz miatt moccanni sem mertem. Mindig is féltem a tűktől.

 Bármit megadtam volna egy nagy pohár jeges vízért. Meg egy alapos fürdőért. Észrevettem, hogy borzasztóan izzadok. Büdösnek éreztem magamat. A tenyerem és a homlokom nyirkos volt.

Addig küzdöttem a lábammal, amíg ki nem sikerült azt dugnom a takaró alól.

Felsóhajtottam, ahogy megéreztem a hűs levegőt a forró bőrömön.

Szólni akartam valakinek, hogy segítsen végre rajtam, de ahogy kinyitottam a szám, észrevettem, hogy teljesen ki van száradva. Az ajkam cserepes volt, és fájt, ha mozgattam.

Zavart a hajam magam körül, és majd megőrültem, hogy arrább tehessem, de még mindig nagyobb volt a tűktől való félelmem.

Halkan kinyílt az ajtó, és magamban gyorsan hálát mondtam, hogy végre valaki jön és segít rajtam. De elhamarkodott dolgot tettem, mert amikor felismertem az alakot, úgy éreztem, szívesebben pusztulok bele az izzadtságomba, minthogy ez a valaki segítsen nekem.

-          Edward - sziszegtem, és minden izmom megfeszült, amitől viszont a tűk kezdet szúrni bennem.

Hangtalanul becsukta az ajtót maga mögött, de nem jött közelebb.

Hiába volt sötét, jól láttam, és könnyűszerrel ki tudtam venni, hogy a szeme nem a megszokott topáz színben pompázik. Karmazsinvörös volt, és vészjósló. Ösztönösen lestem minden árulkodó mozdulatát.

Nem tudtam, mit keres itt.

-          Röstellem, amit tettem Bella. Hidd el, nem tudom, mi ütött belém…

Összeszorítottam a számat, ahogy csak bírtam. Meg kellett állnom, hogy ráordítsak, bele a képébe. Annyit szenvedtem miatta már. Összetörte a szívemet egy semmiség miatt, aztán meg nem hagyta, hogy Jacobbal rendesen éljünk, gondok nélkül. Megharapta Jake-et, és nem csak ellenem, de az egész családja ellen is fordult. Nem tudtam, van e minderre bocsánat.

-          Én sem tudom, Bella, de könyörgöm érte…

-          Te olvasol a gondolataimban? – döbbentem le.

Eddig mindenki úgy tudta, hogy én vagyok az egyetlen, akinek a gondolataihoz Edward nem tud hozzáférni. Mi változhatott most?

Ő csak egyszerűen bólintott.

Az ajkamba haraptam, amivel fájdalom is nyilallt belé. Elfeledkeztem róla, hogy mennyire ki van cserepesedve. Edward arca lemerevedett, a szeme pedig elhomályosodott. Közben lassan megéreztem a vérem ízét a nyelvemen. Mielőtt még nyithattam volna a szám, Jacob fölriadt álmából, és a másodperc tört része alatt fölpattant, tettre készen.

Edward agya valószínűleg kitisztult, mert úgy tűnt el a szobából, hogy csak egy csíkot láttam belőle.

-          Bella! – Jacob már ott volt mellettem, míg én még csak éledtem a sokkból.

Mély levegőt vettem, és lenyaltam a vért a számról.

Jake megtörölte a homlokomat, majd egy pohár vizet tartott a számhoz, amit én mohón kortyolni kezdtem.

Köszönetképp hálásan rámosolyogtam, és próbáltam nem elsírni magam.

-          Úgy örülök, hogy felébredtél – dünnyögte, miközben a fejét a hasamra hajtotta. A kezemet végre meg mertem mozdítani; végigsimítottam a haján.

-          Aggódtam érted. Az a harapás… - Visszaemlékezni sem akartam.

-          Jól vagyok, nyugi. – Féloldalas, pimasz mosolyt küldött nekem. – Most már csak neked kell rendbe jönnöd. Elhiheted, milyen sokkoló volt arra ébredni, hogy épp összecsuklasz mellettem.

-          Nem tudom, mi történt.

-          Az a lényeg, hogy végre ébren vagy…

Újból nyílt az ajtó, és már majdnem azt hittem, Edward jött vissza, de Alice dugta be a fejét.

-          Szabad? –mosolygott rám, mire én csak bólogattam. – Ó, atya ég! De jó, hogy felébredtél. Totál kétségbe voltam esve, hogy nem látom a jövődet, meg minden, és… Ajj, Bella! Kell neked minden zűrt megtalálnod!

Elvigyorodtam Alice szokatlan összeszedetlenségén. Annyira szokatlan volt ez tőle, hogy muszáj volt megmosolyognom. Mindig fel volt készülve mindenre, és megtervezte a dolgokat, ő volt a forgatókerék, most pedig…

-          Ó, és Edward – komorodott el. – Visszajött. Azt a lányt, Sofiát is magával hozta. Átváltozott. Őszintén nem tudom, mi ütött belé, de teljesen kifordult magából. Esme talán még jobban össze van roppanva, mint volt… - A tenyerébe temette az arcát.

-          A csatában… senki sem sérült meg? Mi történt? Felix?

Alice nagyot sóhajtott, majd leült az ágyam szélére, és belefogott, hogy elmesélje töviről hegyire a történteket.

Miután Jacob keresésére indultunk, három nap múlva Alice megérezte a villámszerű összecsapást. Jane és apró, de annál százszorta erősebb serege abban a pillanatban határozta el, hogy megrohamozza Cullenéket, és velük együtt a farkasokat. A csata elég durva volt. Jane képességei sokat emeltek az ellenségen. Aztán kiderült, hogy Edwardot fogolyként tartják, és Alice rájött, hogy Jane őt akarja megszerezni. Kettejüket szerette volna „zsákmányként” Aro elé vinni, mert tudta, hogy mindig is szerette volna őket a sötét serege sorai közt látni.

A csata elején futott be Sam, és az volt a szerencse, hogy hátulról érkezett, teljesen váratlanul érve az ellenséget. Észrevette Edwardot, és kiszabadította, majd együttesen sikerült lesből megtámadniuk és megölniük Jane-t. Ezzel a csoport szét is esett, innentől gyerekjátéknak tűnt az egész.

Arra viszont nem számítottak, hogy Jane tartalék embereket is hagyott. Az egyik közülük új Volturi tag volt, veszélyes képességgel. Fizikai falat tudott fölhúzni maguk köré. Több tucatjával voltak az új támadók. Nagyon sokáig húzódott a csata. Hiába volt mind a két fél szuper gyors és erős, amikor két ilyen egyenrangú ellenfél egymásnak feszült, csak a szerencsén múlott, melyikük nyer. Paul és Embry húzták a mi oldalunk felé a mércét, amikor a csata végén berobbantak, friss erővel. A többi farkas ekkorra már durván leharcolt állapotban volt. A fizikai pajzzsal rendelkező vámpír kétségbeesett a két új farkastól, és a pillanatra leengedte a pajzsot. És ez a pillanat elég is volt arra, hogy elintézzék.

-          És Felix? – tudakoltam.

-          Nekem azt mondta, ő már az első csatában sem volt benne, amikor a második réteg pedig az engedélye nélkül indult el, eljött. Gondolta, mielőtt visszamegy Aro-hoz, visszanéz a házba – mondta Jake. – Miután felébredtem, nemsoká eltűnt. Ó, és sok szerencsét kíván neked… vagy mi – ráncolta a homlokát.

-          Szuper – fintorogtam. Nem volt szükségem egy Volturi vámpír jókívánságára. – De akkor mindenki jól van? A farkasok is?

-          Mindenki él. Vannak kisebb sérülések, de Carlisle elment a La Push-ba, és próbált segíteni.

Hátradöntöttem a fejem a párnára, és felsóhajtottam.

-          Hihetetlen, hogy kihagytam egy ilyen bulit! – szólalt meg Jacob. Erre én csúnyán néztem rá, és megkocogtattam a fejét.

-          Ilyet hallani sem akarok, oké? Ez nagyon nem buli!

Alice ránk mosolygott. Megfogtam a hideg kezét, de aztán gyorsan elengedtem, mert eszembe jutott, milyen nyirkos a tenyerem. Aztán az is, hogy milyen büdös lehetek, pláne egy vámpírnak.

-          Megfürödhetnék? – kérdeztem meg félénket.

-          Persze! Carlisle éjszakai műszakon van, de azt üzente, ha felébredsz, szabad vagy. Láthatólag nincsen semmi más bajod, csak a kimerültség. A biztonság kedvéért kötöttünk rád infúziót.

Megkönnyebbülten mosolyodtam fel. Alice óvatosan kihúzgált belőlem mindent, majd keresett nekem ruhákat. Amikor viszont ki akartam volna kelni az ágyból, valahogy nem találtam az egyensúlyérzékemet.

-          Segítsek? – karolt át Alice. Tudtam, hogy bármiben segítene nekem, hisz tavaly tavasszal, amikor eltörtem a lábam, akkor is ő volt segítségemre mindenben, a fürdést is beleértve.

-          Majd én – lépett mellém Jacob is.

Bocsánatkérően biccentettem Alice felé. Ő csak mosolygott rám, és átadott Jake-nek.

Jacob a karjába kapott, és úgy vitt be a fürdőszobába. Becsukta ránk az ajtót, majd leültetett egy aranyos kis puffra. Nem igazán értettem, mit keres egy puff a fürdőszobában, de már megszoktam, hogy Cullenéknél minden más.

Nem a ruhám volt rajtam, hanem egy kórházi rongy, ami mindig a betegeken szokott lenni. Utáltam, mert arra emlékeztetett, hogy ha ilyen van rajtam, akkor valami nem okés.

Megpróbáltam egyedül leküzdeni magamról, de Jacob lefogta a kezem, és halványan mosolygott rám.

-          Most meg mi van? – kérdeztem. – Megmosolyogni valóan szarul festek?

-          Hát… inkább ügyetlenül.

Közben megengedte a vizet az óriási – és ha azt mondom, óriási, akkor tényleg úgy is gondolom – fürdőkádba. Belelógatta a kezét, hogy ellenőrizze a hőmérsékletet, amikor úgy gondolta, már elég víz van benne.

A fejem felé parancsolta a kezem, és segített levennem azt a szörnyű köpenyt magamról. Nem zavart, hogy meztelenül lát, hisz nem ez volt az első alkalom, és ha az is lett volna, száz százalékosan megbíztam benne.

Felemelt a puffról, és lágyan belerakott a kádba. A víz pont megfelelő hőmérsékletű volt. Elernyedtem benne, és hagytam, hogy lejjebb csússzak, így a nyakamig belepjen. Behunytam a szemem, és csak élveztem. Amikor kinyitottam, Jacob fürkésző pillantásával találtam szembe magam.

-          Elférünk itt ketten is… nem? – suttogtam kacéran, ujjammal végigsimítva a víz felszínén.

Nem kellett neki kétszer mondani, nemsokára már nem csak a víz, hanem az ő karjai is körülöleltek. Mögöttem volt, én pedig a hátamat mellkasának vetettem, a fejemet pedig hagytam hátrabicsaklani a vállára. Kezével a hasamat simogatta, én pedig beleborzongtam az érintésébe, hiába volt a keze is és a víz is elég meleg.

-          Itt nem szabad – jelentettem ki határozottan némi vacillálás után. – Nem otthon vagyunk.

Jacob fölsóhajtott alattam.

Kimásztam a kajaiból, és a tusfürdőért nyúltam, meg egy fürdőszivacsért. Épp tusfürdőt akartam volna nyomni a markomba, amikor Jake kikapta a kezemből.

-          Ezt azért még szabad? – kérdezte, és a saját markába nyomott tusfürdőt, majd a másik kezével közelebb volt magához, és a vállamat kezdte el mosni. Az érintésétől fellobbant a vágyam iránta, és egy pillanatra elfeledkeztem arról, hogy hol vagyunk, mi történt, és mi fog. Csak a pillanat volt. A meleg víz körülöttünk, és mi ketten.

Aprót bólintottam.

Jacob keze a hátamra csúszott, én pedig közelebb evickéltem hozzá, és apró csókot nyomtam a szájára. Beleharapott az alsó ajkamba, ezzel nem engedve el, és a kezei közém fonódtak. Éreztem a forró és édes leheletét a számban.

-          Mosakodjuk meg, hogy minél hamarabb hazamehessünk, rendben? – suttogtam.

Jacob megforgatta a szemét, de azért bólintott, és visszafogta ezután magát. Amennyire tőle tellett.

Kéz a kézben sétáltunk le a lépcsőn a földszintre. Az Alice által számomra kiválasztott ruha nekem azért meredek volt a mély dekoltázsával, és már azzal is, hogy ruha volt. Egy kicsivel ért csak a térdem felé, de így is rosszul éreztem benne magam. Jacobnak viszont annál jobban tetszett.

Alice a semmiből perdült elénk, és sompolyogva átnyújtott nekem egy valamivel mell alá érő bőrdzsekit. Biccentve átvettem, és gyorsan bele is bújtam, majd felcipzáraztam addig, amíg végre megint valamennyire felöltözöttnek éreztem magam. Nem akarom én a kirakatban hordani a cicimet.

Valahonnan csörömpölést hallottam, majd Charlie tűnt fel az egyik ajtóban.

-          Bella! – kiáltott fel boldogan.

A karjaiba vetettem magam, ő pedig csak ölelt. Nem volt tökéletes apa-lánya kapcsolatunk, de tudtam, hogy aggódik értem. És bármennyire is tartózkodtunk az elején egymástól, mostanra összecsiszolódtunk.

-          Jól vagy? – kérdeztem, miután elengedtük egymást, és megint felvettük az egy lépés távolságot.

-          Aha – bólintott. – Hazaviszlek benneteket, oké?

-          Kösz, Charlie – mondta mögülem Jake.

-          Beszélhetnénk még előtte? – A hang az ajtó felől jött, Edwardtól.

Minden izmom megfeszült, és tudtam, hogy Jacob is éppen támadóállást vesz fel. Edward most már veszélyt jelentett rám – ránk.

-          Tudom kontrollálni magam, ha ő is ott van – felelt a gondolataimra, majd hátra nézett. A háta mögül Sofia bukkant fel. A szeme vöröses volt, de már kezdett sárgulni. Lesokkolt az újszülött vámpír látványa. – Ő biztosabb magában, mint én. Csak öt percet kérek…

Vonakodva bólintottam.

-          Menjetek a kocsihoz, mindjárt megyek én is – biccentettem Jacob és apám felé. Ők egy perc vacillálás után megbíztak bennem, és kimentek. Jacob még visszanézett az ajtóból, és amikor elhaladt Edward mellett, tudtam, hogy szikrákat vet a szeme. Láttam a feszültséget közöttük, a gyűlöletet.

-          Itt leszek, nem messze. Ha bármi történne… - biztosított Alice, majd ő is felszívódott.

Hármasban maradtam két vámpírral. Két veszélyekkel fenyegető vámpírral.

Sofia kibújt Edward háta mögül, és megragadta a kezét, ahogy előrébb lépett. A kreol bőre veszített árnyalatából, de még így is sötétebb volt, mint a többi Cullené. Egzotikussá tette. Hosszú haját nem fogta már össze; szabadon lengett körülötte, egészen a derekáig érve. Az arca tökéletes volt, és pontos. Hirtelen jelentéktelennek éreztem magam.

-          Még egyszer szeretnék bocsánatot kérni. Nem várom, hogy meg is bocsáss, de reménykedem – kezdte Edward. – És van valami, ami szerintem fontos lehet számodra.

-          Mégis micsoda? – köptem ingerülten.

-          Tudom, hogy kapocs van közöttetek Jacobbal. És az az elméletem, hogy ez segített életben tartani őt. Ez mentette meg az én… mérgemtől. – Nagyot nyeltem. – Szerintem működik közöttetek az energiaátvitel. És valószínűleg azért vesztetted el azt a védőpajzsot, ami kizárt a fejedből, mert rengeteg energiádba telt életben tartani Jacobot.

Nem néztem Edward szemébe, miközben a szavain gondolkodtam. Tényleg így sikerült volna életben tartanom? Ezért nem halt bele a vámpírméregbe? Talán.

Összeszedtem magam, majd határozottan néztem fel Edwardra.

-          Rendben. Köszönöm, hogy elmondtad. Van még valami más is?

Félrenézett, de láttam, hogy Sofia megszorítja a kezét, talán bátorításképp.

-          Itt hagyom Forksot – jelentette ki. – Nem tudom, a családom velem tart-e, de Sofia és én mindenképpen elmegyünk. Így lesz a legjobb. Mindenki számára.

Bólintottam. Nem voltam képes kinyögni egy „jó utat”, vagy egy „további sok szerencsét”-hez hasonló műanyag és átlátszó szöveget. Egyszerűen csak csendben maradtam.

Elindultam az ajtó felé, és nem akartam hátra nézni. Hallottam, ahogy Edward azt mormolja az orra alatt, hogy viszlát, Bella, de én nem köszöntem vissza.

Túl akartam végre lépni rajta. És talán most sikerült.

Ezzel talán vége a viharnak, és nem lesz több ehhez hasonló az életemben.

Most már csak Jacob lesz és én. A farkasom és én.

38. fejezet

Sziasztok!
Hát, végre itt a nyári szünet :D Végre van időm írni! És írok is :)
Ahhoz képest, hogy eddig mindig elkéstem, most azért aránylag még hamar is hoztam a fejezetet, nem? Remélem örültök neki!
puszi mindenkinek, xoxo
D.

38. fejezet

Szaggatottan kapkodtam a levegőt, a könnyeimtől csak homályosan láttam, és a szám fájdalmas grimaszba torzult, ahogy előtört belőlem a zokogás.

Miközben térdre rogytam, egyik kezemmel a könnyeimet próbáltam erőszakosan eltűntetni, a másikkal pedig Jacob felé nyúltam. A pulzusát kerestem, vagy bármi mást, ami életjelet küldhetett nekem.

Zavarosan felfogtam, hogy Embry és Paul is beértek a házba, de én csak Jacobot láttam, semmi másra nem figyeltem az égvilágon. Mi lett volna nála fontosabb? Semmi.

A szám nem tudott szavakat formálni, így csak halandzsát üvöltöttem, ahogy Jake-et ráztam a vállainál fogva, hogy keljen fel, nyissa ki a szemét, és mondja azt, hogy minden rendben lesz, mert én nem tudok élni nélküle.

Alig kaptam levegőt, a mellkasom kiabált nekem, de csak Jacob számított. A fiúkhoz fordultam, és azt próbáltam bömbölni nekik, hogy segítsenek már végre. Zavaros és aggódó pillantásokat vettem ki az arcukban, ahogy ők is Jake köré gyűltek. Paul Jacob szája felé hajtotta a fülét, hogy megnézze, lélegzik-e, míg Embry a csuklóját, a nyakát és a mellkasát tapogatta a pulzusa után.

-          Bella, Bella kérlek, ne sírj! – rimánkodott nekem Embry, de én csak ráztam a fejemet. Csak sírni tudtam.

Annyira fájt.

Meghasadt a szívem Jacob miatt, és kétségbeesetten kerestem a dolgokat, amikbe kapaszkodhatok, hogy ne veszítsem el az eszméletemet. Azt suttogtam magamnak, hogy vele kell maradnom, segítenem kell rajta. De a mellkasom annyira fájt… Magamon sem tudtam segíteni, nem hogy Jacobon.

Az ép, ball karját szorongattam, tenyerébe hajtottam az arcom, és könnyes puszikat nyomtam rá, mert nem tudtam, mi mást tehetnék. Megsimogattam a puha, fekete haját; a tapintásának érzése is fájdalmasan ismerős volt. Az ajkait néztem, és kétségbeesetten az a gondolat cikázott át az agyamon, hogy lehet, sosem fog már megcsókolni, nem ér már hozzám, nem simogat többé, nem mondja, hogy szeretlek.

Ezen a ponton teljesen összezuhantam. A karját szorongattam és rángattam, hogy nyissa ki a szemét, szólaljon meg, jöjjön vissza hozzám. Ledőltem mellé, mert már nem volt egyensúlyérzékem, a kezeim és a lábaim is velem remegtek a zokogásban. Addig kúsztam, amíg az arcomat az ő arcához nem préseltem. Eláztattam könnyeimmel mindenét. A fájdalom patakokban csordogált ki a szememből, de nem múlt el; újra felduzzadt, még erősebben, és már arra sem emlékeztem, milyen, amikor nem fáj.

Felvágták a mellkasomat, kitépték a szívem, és apró darabokra szaggatták, aztán hagyták, hogy a fájdalom a szememen folyjon ki. Elvették a kezeim, a lábaim, a hangom és a látásom, hogy aztán összetörve, nyomorultul hagyjanak a földön fekve.

-          Bella! Hallasz engem? Hé! – Paul arcát pillantottam meg elmosódva felettem, ahogy aggódva engem figyel. – Gyere!

Éreztem, ahogy a derekam alá nyúl, és fölnyalábol a földről. Aztán hirtelen észbe kaptam, és felfogtam, hogy el akar vinni Jacob közeléből, el akar tőle szakítani.

-          Paul, alig van már pulzusa! – hallottam meg Embry hangját.

Erre én is megmozdultam, erőt vettem magamon, és rugdalózni meg visítani kezdtem Paul karjában, hogy tegyen vissza a földre, hagyjon békén. Ő úgy tartott a kezében, mintha észre sem venné, de azért éreztem az izmait megfeszülni, ahogy küzd az ellen, hogy kiszabaduljak.

Az elszakítástól való félelem miatt kitisztult az agyam, és abbahagytam a kapálózást, inkább összpontosítva vittem be ütéseket. Megcéloztam Paul mellkasát, hogy kiverjem belőle a levegőt, és akkor meg kelljen lazítania a szorítását rajtam.

-          Erősödik! Erősebb a pulzusa! – hadarta Embry.

Paul fellélegzett, és én kaptam az alkalmon, hogy kiforduljak a karjából. Az oldalamra esve érkeztem, de nem foglalkoztam a fájdalommal, ami a bal karomba nyilallt. Jacob mellé evickéltem, és újból megfogtam a kezét. Magamhoz szorítottam, miközben immár nyugodtabban szipogtam.

-          Ó, Jacob! Ránk hoztad a frászt! – Embry feszülten felnevetett, miközben átnyúlt hozzám, és bátorítóan megszorította a karom.

Még nem tudtam mosolyogni. A szívem ugyanúgy hevesen zakatolt Jacobért, és lüktetett a fájdalomtól, de legalább már nem annyira vészesen. Annyira könnyen összeomlottam, hogy fel sem fogtam. Most vigyáznom kellet, nehogy ez megint bekövetkezzen.

-          Mit… mit csinálunk most? – suttogtam. Reméltem, hogy a fiúk meghallják, mert több hangom még nem volt.

-          Telefonunk nincs, és Jake-et nem tudjuk elszállítani. Ki kell mennünk, szétnézni. A legjobb az lenne, ha a hegy lábánál valahol futna egy út. Sam vissza tudna szaladni, szólni, a doki pedig eljöhetne. Az úthoz meg valahogy csak sikerülne levinnünk. – Paul nagyon összeszedettnek hangzott, de azért éreztem a hangjában a feszültséget. Viszont örültem, hogy legalább van velünk egyvalaki, aki még képes tisztán gondolkozni.

-          Én nem megyek sehová – jelentettem ki. – Nem hagyhatom itt.

Kis csend állt be. Csak a szívverésemet, és az odakint tombolni kezdő vihart hallottam.

-          Most mi sem mehetünk ki, úgysem találnánk semmit – szólalt meg Embry.

-          De én átváltozok. Legalább Samet értesítem, hogy mi a helyzet.

Egy idő után hallottam az ajtócsapódást, és vele jeges levegő szökött be. Embry is megmoccant; felállt. Én egy idő után lefeküdtem Jacob mellé, és odabújtam a mellkasához. Kellemesen meleg volt, de azért nem annyira, mint szokott. Ez kétségbe ejtett, és figyelmeztetnem kellett magamat, hogy nem zuhanhatok megint össze, abból semmi jó nem sülhet ki.

Embry békén hagyott minket, nem szólt semmit. Ezért nagyon hálás voltam neki.

A fülem alatt hallottam Jacob gyenge szívdobbanásait, és próbáltam az enyémeket is melléjük igazítani, de az én szívem túl gyorsan vert. Mély levegőket vettem, hogy kiegyensúlyozzam magam. Arra szenderedtem el, hogy a szívünk egyszerre dobbant.

*~*~*

Amikor felébredtem, szét kellett néznem, hogy tudjam, hol vagyok. Ahogy az emlékeim visszaugrottak, Jacobra nézve összeszorult a torkom.

Körülnéztem a házban, és rögtön megpillantottam a fiúkat. Mindketten egy-egy réginek tűnő fotelben ültek, és aludtak. Néha horkolni kezdtek, de egyébként csendesebbek voltak, mint azt az ember két ilyen megtermett srácról gondolná.

Puszit nyomtam Jake arcára és kezére, majd felálltam mellőle, hogy mosdó után kutassak. A ház egyik sarkában egy aprócska szoba volt, abban kapott helyet a szerény fürdőszoba. Egy vécé volt benne, meg egy mosdókagyló, semmi több. Egyszer lehúztam a vécét, mielőtt használni kezdtem volna, hogy megbizonyosodjak arról, egyáltalán működik-e – működött. Az arcomat is megmostam, de tükröt nem találtam, amiben megnézhettem volna magam.

Miután végeztem, a kicsiny ház többi részét is jobban megnéztem, valami ehető dolog után kajtatva, ugyanis farkaséhes voltam, és gondoltam, a fiúk is azok lesznek, ha felébrednek. Volt egy kis konyhapult, mellette egy apró fagyasztóval, amiben felül találtam mikrós pizzát – mikró viszont nem volt sehol.

Viszont egy kandalló terpeszkedett az egyik falon, mellette sok fahasáb volt fölhalmozva, meg újságpapír. Építettem egy „máglyát”, majd a kandalló párkányán talált gyufával meggyújtottam. Közben keresgélni kezdtem, hátha találok valamit, amivel a pizzát a tűz fölé tarthatnám.  A kandalló mellett egy rács volt, olyan, mint amiken grillezni szoktak. Aztán észrevettem a kandalló belsejében, hogy a két oldalán egy csíkban mélyedés fut végig. Biztosan oda kell beilleszteni a rácsot. Az elejét bepattintottam, majd egy hasábbal toltam beljebb, mert nem akartam megégetni a kezem.

Közben állandóan Jacobra pillantgattam. Rosszul éreztem magam, hogy nem vagyok mellette, de azt mondogattam magamnak, hogy így legalább hasznossá teszem magam. Jacobon valószínűleg nem segít, ha fogom a kezét és hozzábújok. Az csak nekem esik olyan jól.

Az első pizzát fölraktam a rácsra, majd tányér és evőeszközök után kezdtem kutatni. Az előbbit nem találtam sehol, viszont a konyhaszekrények mellett egy fából készült, vékony lap volt. Úgy gondoltam, majd arra rakom őket. Kést szerencsére találtam, így már csak arra vártam, hogy megsüljön a pizza, vagy hogy felébredjenek a fiúk.

A fejemben zakatolt, hogy vajon mikor érezik segítség, és mi játszódhat le most Jacobban? Lehet, hogy belül nagyon fáj neki? Vagy talán nem is érez semmit?

Miután két pizza elkészült, Embry is felkelt.

-          Basszus! – sziszegte. – Ó, szia, Bella – intett nekem, mire én halványan rámosolyogtam.

-          Szia.

-          Úgy volt, hogy felváltva őrködünk… - magyarázta nekem, miközben föltápászkodott, és kinyújtózott.

-          Nem volt semmi, nyugi.

-          Jake hogy van? Van valami változás?

-          Nincs – ráztam a fejem szomorúan.

Embry leült mellém, a ropogó tűzzel szembe. Egy idő után átkarolta a vállamat, és megszorongatott, mint egy jó báty. Majdnem elsírtam magam, olyan jól esett. Jacobnak voltak ilyen forró karjai…

-          Hé-hé! Nehogy megint sírni kezdj itt nekem – csitítgatott. – Nem tudom, hogy kell lányokat vigasztalni.

Abbahagytam a levegő kapkodását, és lenyugtattam magam.

-          Pedig nem csinálod olyan szarul – motyogtam.

-          Kösz. – A mosolya annyira őszinte volt, töretlenül vidám. Olyan, mint Jacobé. Mintha testvérek lettek volna.

-          Mi volt az este? Paul jutott valamire? – érdeklődtem.

-          Sam visszaindult, és mára megbeszéltek valami találkozót, naplementekor. Nem pontosan tudom. Nagyon nagy volt a vihar az este… sőt, még most is tart.

Bólintottam, miközben a harmadik, és egyben utolsó pizzát is levettem a tűzről. Együtt felszeleteltük őket, majd Embry fölkeltette Pault, hogy együnk. Ő morcosan nyújtózkodott, majd levetette magát mellénk, kutató pillantást vetve közben Jake-re.

-          Nincs a tesónak itt valami ágy? – nézett szét, miközben elvett egy szeletet. – Vagy csak engem zavar, hogy csóró eszméletlenül fekszik a padlón?

-          Nem találtam semmit – feleltem. – Bár esetleg a fotelokat szétszedhetnénk, és a szivacsokra fektethetnénk. De ez macerás, nem? Csak nem kell egy hetet itt töltenünk. – Miután csend volt a válasz, aggódva körbenéztem. – Ugye?

Embry úgy harapott bele a pizzájába, mintha az égvilágon semmit sem kérdeztem volna. Paul pedig meredten nézte a tüzet. Ez egyértelmű válasznak bizonyult. Akár egy hetet is ki kell itt húznunk, nem tudhatjuk, mikor jön a segítség. Ahogy azt sem, meddig bírja Jacob.

Kaja után körbe ültünk, és kitaláltunk egy „rendszert”. Az első pontja az éjjeli őrség volt. Minden éjszaka két ember váltja egymást, körülbelül az éjszaka közepén (csak saccolni tudtunk, egyikünknek sem volt órája). A következő, hogy Jacob légzését és pulzusát nagyjából óránként ellenőriznünk kellett. Nappalra ezt én vállaltam, éjszaka pedig az ügyeletes dolga volt. Azután még egy nagyon fontos dolog jött; az, hogy körülbelül kétóránként valamelyikünknek farkasként ki kell mennie, ellenőrizni a terepet, és esetleg fogni az üzeneteket, amiket a többiek küldhetnek.

Miután ezt megbeszéltük, a fiúk eldöntötték, hogy a fotelokat szétszedik, és inkább csinálnak belőlük fekhelyet Jacobnak. Ez nagyon kedves dolog volt tőlük. Nem is olyan sokára el is készültek vele. Nem mondom, hogy nagyon klassznak tűnt, de a célnak tökéletesen megfelelt, és legalább Jake nem a padló közepén feküdt, kerülgetnünk sem kellett, és talán kicsit a lelkiismeretünk is megkönnyebbült, ha már mást nem tehettünk érte.

Én a kis fagyasztóban kutakodtam még ennivaló után, ugyanis ha egy hétig is itt lehetünk, ennünk kell valamit. Találtam még fasírtot, valami vegyes zöldség-összeállítást, és egy zacskó összevágott húst. Ez egy hétre nagyon-nagyon kevésnek tűnt. Aztán fölforgattam a szekrényeket is, hátha ott is találok valamit. Csak két nagy csomag tészta, egy kis fűszerkeverék és egy két hónapja lejárt táblás csoki, meg egy rekesz víz fogadott. Az feltűnt, hogy minden alapanyag, ami a házban található volt, úgy volt összeválogatva, hogy azt el lehessen készíteni a kandalló tüzén is, ne kelljen hozzá más. Pár edényt és egy serpenyőt is találtam, mögöttük pedig egy zacskóban műanyag tányérokra és evőeszközökre bukkantam.

A fiúk közben kicsit utánanéztem a vízvezeték hálózatnak. Úgy tűnt, van valami szerkezet, ami a havat vízzé melegíti, és megszűri. Ezt a vizet tudtuk használni mosakodásra is, bár a mosdókagylóval nem mehettünk sokra. A kezünket és az arcunkat tudtuk csak jól megmosni.

Úgy véltem, ez valami vadászház lehet. Éppen annyi cucc volt benne, hogy ha hóviharba kerül az ember, kihúzza, amíg továbbáll. Csak remélni mertem, hogy a tulajdonosai nem akarnak erre jönni, ellenőrizni a házukat. Na, akkor aztán magyarázhatnánk, miért fekszik a szétszedett foteljeiken egy eszméletlen srác, és miért táboroztunk le egyáltalán az ő házukban.

Miután viszont mindent ellenőriztünk, zavaró csend telepedett ránk. Gőzünk sem volt, mit csináljunk. Persze én beültem Jacobhoz, de vele talán még lassabban telt el az idő. Paul időközönként kiment terepszemlére (ő szívesen vállalta a kétóránkénti körbenézést), Embry pedig inkább csak császkált.

Odakint még tombolt a vihar, szóval nekem eszem ágában sem volt kidugni a lábamat.

Aztán amikor mindhárman bent voltunk, és nem csináltunk semmit, az egész nagyon kínos kezdett lenni. Csak a tűz ropogó hangja, meg a szél süvítése hallatszott, mi némák voltunk.

Embry sóhajtott egy nagyot, miközben újabb fahasábokat rakott a kandallóba. Ő is unhatta magát.

-          Nincs itt valami, amivel leköthetnénk magunkat? – törte meg a csendet Paul. – Mit tudom én, társasjáték?

-          Barchobázhatunk – nevetett fel Embry.

-          Bármit!

*~*~*

Paul dühösen csapta be maga után az ajtót, a ház is beleremegett. Jeges szél szökött be vele, és végigborzongatta a testem. A tűz délután kialudt.

-          Semmi! Sam nincsen sehol. Mennyi ideig voltam kint?

-          Több mint egy óráig, asszem – felelte Embry.

-          Mi az, hogy Sam nincs sehol? Nem mostanra beszéltétek meg azt a valamit?

Embry kedvesen leintett, hogy inkább hallgassak, mert Paul még nekem jön.

Inkább összébb húztam így magam Jacob mellett. A pulzusa egyenletes volt, úgy, ahogy a légzése is. A bőre langyos érintése viszont nem tudott megnyugtatni, túl hűs volt ahhoz képest, amit megszoktam volna. Nem volt benne az az égető forróság, ami Jacobot Jacobbá tette. És ez aggasztó volt.

Az viszont föltűnt nekem, hogy az örökké hideg kezeimbe mintha élet költözött volna. Egyezett a hőmérsékletem Jacobéval.

-          Figyelj, lehet, hogy meg kellett magát húznia útközben, és nem ért oda. Viszont túl messze van ahhoz, hogy halljuk – vetette fel Embry.

-          Erre is gondoltam. – Paul megnyugodni látszott, és az egész ház fellélegzett. Nem tűnt senki számára jó előjelnek, ha egy ilyen forróvérű farkas, mint Paul, föl van húzva. Úgy véltem, ő aztán nagyon veszélyes lehet, ha elveszíti a fejét.

Kezdtem álmos is lenni, pedig az éjszaka második fele az enyém lett. Ma Paul pihenhetett egész éjjel. Úgyhogy kihasználtam az időmet, és amíg nem kerültem sorra, bebújtam Jacob mellé, és aludtam, hogy erőt gyűjtsek.

*~*~*

Két nap szaladt el mellettünk, egyszerre villámgyorsan és haláli lassan. Paul nem érte el Samet, a vihar pedig nem akart arrább állni, így egyszerűen bent ragadtunk. Már legalábbis addig, amíg nem találtunk ki valamit.

Már nagyon kevés kajánk volt, és egyre jobban aggódtam Jacobért, amiért még mindig eszméletlen volt. Carlise-ra gondoltam. Ő már biztos tudott volna segíteni. Viszont nem volt ott velünk…

-          Nekünk kell visszamennünk! – jelentette ki Embry. – Figyeljetek, én nem tudom, mi van Sammel, de ez nem kóser. Itt valami bűzlik. Nem hagyna minket a semmi közepén egyedül, ebben biztos vagyok.

-          Hacsak nincs valami nagy gikszer – bólintott Paul.

-          De nem mehetünk vissza! Mi lesz Jacobbal? Nem hagyhatjuk itt magára! – borultam ki rögtön. A szívem a mellkasomban úgy vert, mint a kétségbeesett madár.

-          Bella, nyugodj meg! – csitított Embry.

-          Elég, ha mi ketten megyünk vissza, nem? – nézett Paul kérdőn Embryre, mire az gondolkodásba esett. Éreztem, hogy nem szívesen hagyna egyedül.

-          Szerintem az úgy jó – szóltam gyorsan. – Megleszek itt. Csak… siessetek!

Paul bólintott, majd összekócolta az amúgy is romokban heverő hajamat. Embry még egy ideig néma volt, de aztán ő is beleegyezett. Viszont az orromra kötötte, hogy nagyon vigyázzak magamra, és Jacobra is. Ő búcsúzóul meg is ölelt.

És fél óra múlva már nem voltak sehol.

Egyedül roskadtam le Jake mellé, és kezdtem simogatni a dús haját. Minden vágyam az volt, hogy nyissa ki a szemét, de valahogy mégsem történt semmi.

Felidéztem az első találkozásunkat, még anno, a parton. Amikor megpróbáltam flörtölni vele, hogy infókat szedjek ki belőle Edwardról. És már akkor is ott volt előttem, én buta viszont észre sem vettem. Azt hittem, csak egy kisfiú, pedig… mekkorát tévedtem! Aztán a karácsony… amikor életet lehelt belém. A párnacsata, a kocsikázás… Amikor a tengerparton ültünk, és majdnem megcsókolt, és a szívem a torkomban kalapált. Amikor horrort néztük, és tényleg megcsókolt. Az első átváltozása, amikor Edward visszajött. És mikor azt hittem, más lányba vésődött be. Soha olyan rosszul nem éreztem még magam. Talán csak most. És aztán az ketten a szobámban…

Dühösen elvágtam az emlékfonalat, mert ez csak megcsavarta a szívemet.

Odakint már sötétedett, és most, hogy nem volt velem Embry és Paul, az egész nagyon rémisztő volt. De hát, ki a fene járna erre?

Jacob mellkasán szenderedtem el, és valami zajra riadtam fel hirtelen. Nem tudtam, mennyit aludhattam, de az első gondolatom az volt, hogy lehet, a fiúk már meg is járták, és segítséget küldtek. Aztán eszembe jutott, hogy veszély is leselkedhet rám odakint, így mielőtt eszement módjára kirohantam volna a viharba, lenyugtattam magam, és fülelni kezdtem.

Miután nem hallottam semmi más, furcsát, az ajtóhoz lépdeltem, halkan, és kinyitottam. A hideg arcon vágott, de tűrtem.

-          Van ott valaki? – kiáltottam bele a hóba. A gyenge nap majdnem az ég tetején várt, szóval késő délelőtt lehetett, ezt mg nagyjából meg tudtam állapítani. Ezek szerint elég sokat aludtam.

Amikor már éppen fordultam volna vissza, be a házba, valami nagyon jeges dolog érintette meg a vállam, és lökött be.

A földre zuhantam, de rögtön felpattantam, hogy szembenézzek az ellenfelemmel. Az ajtóban állt, és testével teljesen el is fedte azt. Rögtön rájöttem, hogy vámpír, és arra is, hogy nagyon-nagyon nagy bajban vagyok.

Felmértem kettőnk között a távolságot, és hirtelen hátramozdultam, majd a konyhaszekrényről fölkaptam az acél kést. Tudtam, hogy szinte semmire nem mehetek vele, de talán időt nyerek, és át tudok változni, a nélkül, hogy könnyen kárt tegyen bennem. Utána már jobb esélyeim lesznek, farkas alakban.

A kést magam elé tartottam, ellenségemnek szegezve, aki időközben becsukta maga mögött az ajtót, és most fél mosollyal az arcán közeledett felém, mintha csak egy régi ismerőséhez menne oda. Immár jobban fel tudtam mérni. Nagyon-nagyon magas és erőteljes volt, valószínűleg csupa izom. Úgy nézett mi, mint akiben sehogy sem lehet kárt tenni. Úgy éreztem, az esélyeim jócskán leromlottak.

-          Á, Bella – mosolygott rám. Nem feleltem. Attól féltem, ha kinyitnám a számat, vagy sikítanék, vagy remegve suttognék. – Hadd mutatkozzam be; Felix vagyok.

Továbbra is próbáltam gyilkos tekintettel nézni a szemébe, de nagyon meglepett a viselkedése. Nála az a szokás, hogy bemutatkozik, és bájcseveg az ebédjével, mielőtt széttépi?

-          Örülök, hogy találkoztunk. Rengeteget hallottam tőled Volterrában. Igazi híresség vagy.

Kihasználtam a pillanatot, amikor végigmért, és felé mozdultam, hogy szúrjak. Ő viszont sokkal gyorsabb volt, és a következő másodpercben már a padlón volt a késem. Szorosan a hátamhoz simult a hideg mellkasával, és fejét a vállamra hajtotta. A lélegzete a nyakamat érte.

-          Igazán… édes vagy. Ha szabad megjegyeznem. – Halkan fölnevetett. – Gondolom a barátocskád is jól tudja ezt. Szerencsés fiú.

-          Jacobot hagyja ki ebből! – üvöltöttem, miközben a lábammal ágyékon rúgtam, a könyökömmel pedig arcon vágtam. Így végre újra szembe kerültünk egymással. A könyököm sajgott, de nem foglalkoztam vele.

Úgy állt ott, mintha meg sem érezte volna – ami valószínű volt. Pimaszul vigyorgott rám.

-          Ó, pedig ő nagyon is beletartozik ebbe. Biztosan imádja, hogy ilyen kis tüzes vagy…

Legszívesebben letéptem volna a fejét a nyakáról, de tudtam, hogy ha ezt meg akarom tenni, farkassá kell változnom. És amíg én átváltoznék, könnyű szerrel kicsinálna.

-          Mit akar?

-          Én mit akarok? Az nem fontos. Viszont azt tudom, hogy te mit akart… - A hangja lágy volt, szinte már betegesen. – Tudom, ki harapta meg a fiúcskádat.

Ledermedtem.

-          Kíváncsi vagy rá, Bella? Szeretnéd tudni?

Úgy játszott velem, mint macska az egérrel. Megnyalta a szája sarkát, és lépett egyet felém, mire én is automatikusan mozdultam volna, ha nem ütközök falba.

-          A másik barátod volt az – suttogta.

Összevontam a szemöldököm, és akaratlanul is eltátottam a számat.

-          Edward?